Jelentem, hogy az objektum és az objektummal kapcsolatos személyek felderítése megnyugtató módon lezárult, noha, jegyzem meg, végső intézkedéseket nem sikerült foganatosítani.
Első nap az advokáttal találkoztunk, aki, lehet mondani, a mi emberünk. Sajnos, visszaszokott a cigarettára, mi több, a pálinkáról le sem szokott. Ittunk hát a pillepalackos szilvából, amikor is bezárta az ajtót, és úgy közölte, lefogva a hangját, miszerint, fájdalom, de ez a helyzet, a legjobb páleszt a románok főzik. Összenéztünk, de mit volt mit tenni, hinnünk kellett neki.
Aztán elvitt ebédre a várba. Az advokát előre odaszólt, hogy jövünk, legyen minden. Rántott hús karajból. Kétszer is elismételte. A vár maga, tudtuk meg hamarost, valaha egy kis, útmenti telek volt csupán, és a tulajdonos nem nagyon tudott vele mit kezdeni. De az advokát tanáccsal látta el, kezdje csak el kivágni szépen az erdőt, hátrafelé. Aztán, mikorra akkora lesz a telek, amekkora kell az építkezéshez, ő segít hivatalnál. És így történt, cserébe az advokát ötven évig ingyen ehet a várban, vendégeit, jelen esetben minket, is beleszámítva. Ezt egy vodka-jéggel és két sörrel nyomatékosította, mielőtt visszasofírozott bennünket aranyszínű Merdzsójával a büróba. Itt elővette a dossziét, és sűrű füstfelhőket eregetve csóválta a fejét, panaszkodott, hogy nem tudjuk elképzelni sem, mi megy itt, miféle alakokkal kell együttműködnie. Itt van például Isten Druzsbája, aki egész erdőségeket vág ki, ám jóban kell vele lenni, mert, hát ő Isten Druzsbája, na. Aztán még arról beszélt, hogy a napokban kiment a piacra, hogy vegyen egy fekete papucscipőt a vietnamitól, mire a krapek közölte vele, hogy csak egy tucatot tud adni, egy párat nem. Mi vagyok én, százlábú!, hördült fel még most is a sebzett advokát, és egyszerre szívta Viceroyt és hörpintett fel egy kis románok főzte szilvát.
De a lényeg: az objektum helyzete gyakorlatilag rendezett. Már csak a pincét bitorló déli szomszéddal kell megtárgyalni, mikor óhajt kivonulni. Az már egy huszonöt éves történet, hogy amikor az Edit nagysád, itt így emlegetik, meghalt, állítólag Duma plébánosra hagyta volna a házrészt, és ő adta el a szomszédnak, de ez telekkönyvileg nincs bizonyítva. Mint minden, ez is megoldódik majd egy szép napon, csupán idő kérdése. Az advokát azt hozta fel példának, hogy a Wesselényiek ősi fészkét is visszaszerezték, amiben immár ő is társtulajdonos; meg is kérdezte rögvest, nem tudnánk rá egy vevőt, kissé romos kastély, másfél millió ejróért vihetik. A vajda, vagy ki, egymilliót ígért, de neki nem adták, nehogy az ősök megforduljanak a kriptában. Nem csak a pénz beszél.
Ezek után tettünk vizitet a primarián. A primár és a kisispán részéről is érezhető volt bizonyos tartózkodó tisztelet. Az objektum sorsát, nyilván, ők már előre elgondolták, és olybá vették, hogy nem lesz nehéz megkaparintani. Elvégre, okoskodhattak, a messzeségből egy ilyen objektum ügyeinek intézése, igazgatása szinte kivihetetlen feladat; az utazás, az utak állapota, a bürokrácia, a helyismeret és kapcsolatok hiánya, mind-mind elrettentő erővel bír. Mostanra kellett rádöbbenniük, hogy nem erről van szó. Jövünk és bizonyos értelemben maradunk is, mondhatni, szándékunkban áll bekvártélyozni magunkat.
Ráadásul, rögvest az elején, iszonyú zavarba hoztuk mindkettőjüket. Jövet egy Mókus Hotelt hirdető plakátot láttunk, majd beérve a városkába, egy biciklikölcsönzőre lettünk figyelmesek, amit szintén egy kerekező mókussal reklámoztak. Emiatt tettük fel a kérdést a primárnak és a kisispánnak, Vannak itt mókusok?
Dermedten néztek egymásra. Mókusok?, rebegte a primár, mint aki rögvest szívstoppot kap. Nem, azok nincsenek…
Teljesen mindegy volt, hogy igazat mondtak-e, avagy palástolni akartak valamit. Azt lehetett érzékelni, végképp megzavarodtak. Mindent megígértek. Önként ajánlották fel, hogy akár be is idézik a gazember szomszédot, nahát, ki látott ilyet, elbitorolni az objektum pincéjét! Kértünk pár apróságot, hogy takaríttassák ki az objektumot, fedjék be a tetőn a lyukakat, és csak bólogattak és hajtogatták, Szívesen, szívesen. A végső menekülés, kell-e mondani, ezúttal is a pillepalackos szilva volt, csak arról nem adtak felvilágosítást, magyar főzte vagy román.
A kisispán, akinek, hírlik róla, nagyon messze elér a keze, és, tudjuk az advokáttól, neki is komája Istán Druzsbája, csak ugrált körülöttünk, húzogatta a nadrágszíját, és a szandáljában, vettük észre mindhárman, idegesen mozgatta gombás lábujjait. Közös ismerősöket kereset, kit ismerhetünk, Hát a Kovács, hajtogatta, tudjátok, a Kovács… Aztán meg azt mondta, Na, a Szabó, biztos ismeritek, a Szabót…
Kikísértek a primaria udvarára, onnan mutogattak körbe, mint épül-szépül a település, és mi jó vendégként, vagyis, voltaképp már ide tartozóként, dícsérőleg bólogattunk, hümmentgettünk. Úgy váltunk el, hogy kis híján kezet csókoltak.
A végére maradt hát az objektum megtekintése. Már ott várt az a legény, akire rábízzuk az objektumot. Kell egy megfelelő helyi ember, aki rajta tartja a szemét, nem úgy, mint a primár vagy a kisispán, de még csak nem is úgy, mint a folyton ide-oda furikázó advokát. A Pista lelkesen vállalt minden feladatot. Érezte, hogy egy Nagy Mű letéteményese lesz belőle. Végigjártuk az egész objektumot, kivéve a pincét, ami a szomszéd birtokáról közelíthető csak meg. Megegyeztünk a legsürgősebb teendőkben, kapott előleget is a Pista. Olyan jó kedve kerekedett, hogy meg akart hívni egy italra, kivételesen nem pálinkára, azzal kecsegtetett, hogy csapolt sör is van, ahová mennénk.
De nem mentünk. Úgy éreztük, hogy bár az objektum romos, víz és áram nélkül áll a múlt homályába burkolózva, itt a helyünk. Régi matracokat találtunk, ezekre terítettük hálózsákunkat, és a puszta falnak támaszkodva, nyitott szemmel vártuk az éjszakát. Tudtuk, hogy álmodni sem kell, egyszer csak megjelennek majd az árnyak, a táblabíró úr, a nagyságos asszony, a lányok, az ifjú ügyvéd, a morc képviselő úr, a kikosarazott öreg és kopasz földbirtokos, a szakácsnő és a kocsis. Ők azok, akik itt élnek azóta is, tudják, mi a módi, és majd szép lassan kitanítanak bennünket is az élet mélyebb rejtelmeire. Mert lehet, hogy egész ügyesen elboldogulunk a mindenfelé alakokkal, akiket itt az utunkba sodortak a történések, de nem ők számítanak igazából.
Mert nem ők az objektum. Az objektum nem miattuk áll ma is.
Ezen töprengtünk, fejünket a hengermintázott falnak döntve. És megegyeztünk abban is, hogy beszélünk majd valamiféle biológussal, erdőszakértővel, mert tényleg kellenének ide mókusok, miért is ne. Ha valaki majd tőlünk kérdezi meg, vannak-e itt mókusok, mondhassuk azt, hogy persze, mókusok vannak csak igazán!