Hahnhauszt kell megkeresni, szólt a feladat.
Mindig is kedveltem az effélét: egy nem létezőből valamit vagy valakit formálni a kutatás során.
Fogalmam sem volt, ki a csoda az a Hanhausz.
Taktikám a jól bevált módszer szerint ezúttal is az volt, hogy eszembe sem volt félre dobni minden teendőmet, mondván, bele kell vessem magamat ennek a Hahnhausz keresésébe. Egy fenét. Mentem a dolgomra, abban bízva, azok közül, akikkel amúgy is találkozom, valaki egyszer csak kiejti a száján Hahnhausz nevét.
Sz.-be igyekeztem szilveszteri forgatagba, egyben rövid felolvasást tartani a beköszönő újév tiszteletére; mit gondolok arról, mikor válik valami múlttá, és hogy tudok-e kezdeni bármit is azzal, hogy „jövő”.
Sz.-be érve megszállt valamiféle dibuk. Már a vonaton eszembe jutott Martinella, akivel huszonöt éve – így kell kifejezzem magam – udvaroltunk egymásnak, mégsem történt köztünk semmi érdemleges. Egy csók sem, semmi. Illetve, annyi, hogy váltottunk néhány levelet, talán, ha ötöt, aminek legutolsójában Martinella szorongó örömmel mesélte, hogy a Szovjetunióba utazik, rég dédelgetett munkájához – Az ördög jelenléte a ’20-as évek Moszkvájában – kapott kutatási lehetőséget, és úgy érzi, nem hagyhatja veszni ezt az esélyt. Nem is tudja pontosan, minek az esélyét, de leginkább olyan ez, mintha nem is hívnák, hanem küldenék. Majd ír. És nem írt többé.
Sz.-ben azóta sem jártam, most viszont a hó- és kőszénszagú utcára lépve biztosan tudtam, hogy felolvasáson kívül a vidámkodó, 20..-re készülő városban egyetlen dolgom van, elzarándokolni a Névtelen utca 3.-ba, arra a címre, amit valaha arra a néhány borítékra róttam, nem is tudom, miben reménykedő műgonddal. Jó, ha vannak az embernek ilyen régi segítőtársai; lehet, hogy erről kellene meggyőzni a hallgatóságot a felolvasáson; majd tartom a kezemben a papírt, és nem azt fogom kántálni, amit odaírtam, hanem az alig ismert, régi Martinelláról és a teljesen ismeretlen, mégis hozzám tartozó Hahnhauszról.
Egy taxis és két trombitát fújó leányzó eligazítása alapján negyed órás séta után eljutottam a Névtelen utcába. A kaputelefonon alig néhány név szerepelt. Szerencsére épp nyílt a kapu, és botos néni lépett ki, a téli délutánban is szinte bántóan kék volt a szeme, ahogy rám nézett. Ide tetszik, fiatalember?, kérdezte, és zavarba jöttem, mint mostanában szinte mindig, ha őszbe facsarodó hajzatom ellenére bárki is fiatalembernek szólít, noha – milyen jó lenne egy kicsit elbeszélgetni erről is! – a néninek legalábbis a fia lehetnék, sőt, ősz hajzatom ellenére, azt is szívesen elhinném, hogy az unokája. Köszöntem, mondta, hogy igen. Keres valakit?, tette fel a következő kérdést, most már mohón, és nem feltétlenül a kíváncsi öregasszonyok tolakodásával, csak lehet, átfutott a fején, őt keresem. És ekkor nyilallt belém, te szent ég, nem tudom, hogy Hahnhausz férfi vagy nő, ezt senki nem hozta a tudomásomra, a feladat része kideríteni. Tehát, ad absurdum, akár a néni lehetne maga Hahnhausz, és ez mesés lenne, hiába, hogy túl egyszerű. Egy másodpercig haboztam, eláruljam-e, kihez jöttem, de mintha ez a bizonyos belém bújt dibuk már döntött volna helyettem, és kimondta Martinella nevét. A néni erre csóválni kezdte a fejét, és kesztyűs kezét a karomra tette. Nagyon jól teszi, hogy meglátogatja, olyan elesett szegénykém. Én látom, engem nem lehet becsapni. Nővér voltam negyvenhárom éven át, láttam, hogyan fogynak el az emberek az egyedülléttől. Amióta…, de hát tudja. Nem tartom fel. Vigyázzon rá, fiatalember!, tette még hozzá, és megindult az utcán. Aztán még visszafordult. Ha nem találja odahaza, akkor…, hát, nincs mit szépíteni rajta, a Cédrusban keresse. És intett a botjával, ahogy tovább lépkedett.
Végigloholtam az emeleteket. A harmadikon, a legsötétebb folyosózugban megtaláltam az ajtót, amin még Martinella apjának a neve állt, megfeketedett réztáblán, V. Ádám. Föléje, fekete alkoholos filccel írták oda – Martinella betűi lehettek?, egyáltalán nem tudtam felidézni a betűit – hogy Reklámot nem kérek!!!, három felkiáltójellel. Előbb kopogtam, aztán csöngettem röviden, majd hosszabban kétszer. Semmi nem történt.
A Cédrusba kell menjek ezek szerint, döntöttem el az órámra sandítva, még volt némi időm, hogy aztán odaérjek a felolvasásra. Lefelé menet azért végigfutottam a névtáblákat, nehogy elkerülje a figyelmemet, ha itt lakna Hahnhausz. Feltűnő módon öt Kovácsot is láttam, az egyik ajtó mögül már élénk viháncolás hangzott ki, egy Szulejmánt és egy Medvigy Elemért; úgy döntöttem, hogy a néni, akivel találkoztam, lehetett Medvigy Elemérné, aki negyvenhárom éven át volt nővér.
Bár nem tudtam, merre induljak, ugyanarra vettem az irányt, amerre a néni is tartott, és a sarkon befordulva meg is láttam a Cédrus portálját: egy nem túl fejlett rajzkészségről tanúskodó pálmafa virított a felirat mellett. Odaérve ráadásul azt kellett konstatáljam, hogy zártkörű rendezvény miatt ma ki sem nyitnak. Azért becsöngettem, mire egy fülbevalós, de roppant jámbor arcú pincér lökte ki az ajtót. Nem hatra jönnek?, kérdezte, és már tessékelt volna befelé. Felvilágosítottam, mi járatban vagyok, és bár nyilvánvaló volt, hogy Martinellát ezen az estén nem itt találom, azért megkérdeztem, nem tud-e róla valamit. A félszemű nőről beszél, ugye?, lesett rám a jóindulatú arcú pincér, némi részvéttel ráncolva a homlokát. Megdermedtem. Lehetséges, hogy Martinella elvesztette volna az egyik szemét? Ennyi év alatt bármi megtörténhet egy emberrel. A néni is, akit Medvigy Elemérnének kereszteltem el, azt állította, hogy Martinella elfogy az egyedülléttől… De nem a szeme!
Zavarodottságomat érzékelve a pincér még inkább részvevően fürkészett. Kihúzott egy széket, megkérdezte, hogy leülök-e. Intettem, hogy nem, dehogy, és megismételtem a kérdést, nem sejti-e hol találom Martinellát, hozzátéve sietve, hogy otthon nincsen. Akkor csak a párizsi úrnál lehet!, kiáltott fel a jóindulatú képű pincér, mintegy megkönnyebbülve, hogy íme, itt a megoldás. Aztán gyors magyarázkodásba fogott. Igazából nem tudjuk, hogy hívják az urat, csak az biztos, hogy Párizsból költözött haza, mindig erről mesél, hogy kidisszidált valamikor hetvenötben, vagy mikor, de nagyon vágyott haza, mert galambot akart tenyészteni. Ezért lett belőle párizsi bácsi. Nellácskával úgy ismerkedtek össze, hogy a macskája rendre átmászott a galambdúcra és megevett egy galambot ebédre vagy vacsorára. Ezen papírforma szerint össze kellett volna vesszenek, de pont az ellenkezője történt. Tudja, mi a legkülönösebb? A macska a galambdúcban alszik azóta, valahogy bepréseli magát. Azt ne kérdezze, hogy Nellácska hol alszik, mosolyodott el a pincér, majd rögtön, mint aki elszégyelli magát, kicsit meghajolt, és tett egy lépést hátrafelé.
A párizsi úr hol lakik?, tettem fel a sürgető kérdést.
A pincér már rohant is ki az ajtón.
Kérem szépen, mutatom. Végig tetszik menni a sarokig, ott jobbra, jön egy egészen kis macskaköves szakasz, és az első utcácska jobbra. Úgy hívják, Nefelejcs. Ne-fe-lejcs, ismételte el a pincér, felemelt mutatóujjal, szótagolva, mintha egészen különös, idegen név lenne, amit valószínűleg még sosem hallottam. Könnyű megtalálni, kakas van festve a kapujára, tudja, a gall kakas.
Feltámadt a szél, és rögvest jegessé vált az idő. Néhány lépés is keserves gyaloglássá lett, a levegő mintha borotvált volna. Pezsgősüveget lóbáló fiatalok baktattak el mellettem, az egyik azt üvöltötte, Kibaszott boldog újévet, papa!, és felém lendítette a kezében lévő palackot. Nyerítő röhögéssel nyugtázták a jókívánságokat.
Befordultam jobbra, hű pincérem útmutatásai alapján, aztán mentem a macskakövön, és újból jobbra vettem az irányt. Egészen szűk és sötét sikátorban találtam magam. Valahol messzebb égett egy ócska fényű lámpa, ami most ide-oda imbolygott a mind vadabbá váló szélben. Az arcom előtt összefogtam a kabátom felhajtott gallérját, lestem az aprócska, rozzant házak kapuját. Végre megtaláltam azt, amin a kék-fehér-piros háttér fehér mezőjébe festett, fekete kakas díszelgett. Hát igen, itt vagyok – és akkor most mi van? Csengőt nem találtam, kopogásomat a vaskos faajtó szinte elnyelte. Felértem az ablakig, megzörgettem az üveget. Zörgött, de nem történt semmi. Kicsit hátráltam, hogy felmérjem a terepet, van-e remény, hogy a házban bárki is tartózkodik. Sötét és kihalt volt itt minden. Ahogy a lámpa az utca felett keresztbe futó dróton a széltől lökve most megint hintázott egy nagyot, felfedeztem a ház mögött magasodó galambdúcot. Feketén meredt a magasba. Nem lehetett tudni, hogy Martinella macskája ott bújik-e benne, bár valószínű, hogy ilyen időben nem ezt választja alvóhelyéül.
Ekkor szólalt meg a telefonom.
Sejtettem, hogy B. az, a felolvasó est és a buli szervezője; én voltam a hunyó, hiszen megígértem, hogy felhívom, amikor megérkezem. Joggal aggódott, hogy nem tettem, és hihette, nem is jövök.
Hol vagy, apa?, rivallt rám B.
Jövök már, itt vagyok a közelben, feleltem, holott ebben koránt sem voltam annyira biztos.
Szöveg van?
Van.
De valami tökös.
Hogyhogy tökös?
Ütős, na!
Meglátjuk.
Na azért, mert itt már nedvesek rád a csajok!
A háttérből harsány kacaj hallatszott, aztán B. letette.
Tényleg igyekeznem kellett, az jutott eszembe, szilveszterkor taxit kapni sem egyszerű mutatvány.
Mégis, amikor kiléptem a Nefelejcs utcáról, majdnem elütött egy Merci taxis. Bekászálódtam a sofőr mellé a melegbe, kétszer is odacsíptem a kabátom alját, mire rendesen becsaptam a szél rángatta ajtót.
Megvagyunk, babám?, kérdezte a taxis, és most döbbentem meg, hogy nő. Darabos, faragott arca volt, sörterövid haja, de a szája szélesen kifestve pirossal. Kacagott.
Megmondtam, hogy a Félnótás Kávézóba tartok, mire füttyentett egyet.
Nagy ramazuri lesz?
Szerényen vontam meg a vállamat.
Nem tudom.
Közben megfordult, és visszakanyarodott oda, ahonnan jöttem: a Nefelejcs utcába. És ahogy elvágtattunk a ház előtt, megvolt a megfejtés.
A kakasos ház. Hát persze. Hahnhausz. Mennyire egyszerű.
Csöndesen elmosolyodtam, sőt, valószínűleg fel is nevettem halkan. A taxis nő oldalt nézett, és széles, pirosra festett szájával azt mondta, Így is van, babám. Nevetni kell, és nem csak ma, hanem az év háromszázhatvanöt napján, mindig. Mert csak így lehet kibírni ezt a kurva életet!
És még jobban beletaposott a gázba.