Na?, kérdezte a cigarettázó nő, amikor meglátta az ablakocskában a büfésnő fejét.
Nálam dél óta senki.
Még egy óra, aztán húzás elfelé, a vérbe.
Büfésnő ropit rágcsált.
Igyunk egy kávét, Évi, mondta.
Jó, felelte Évi, és elnyomta cigarettáját a fára szerelt pléh tényárkában.
A büfésnő berakta az első kis műanyagpoharat a kávéautomata alá.
Akkor szólalt meg Évi mobilja.
Itt hát, hogy dögölne meg mind. A Tündivel kínunkban már harmadik kávét
toljuk. Az Ica üdvözöl, mondta aztán, berikoltva az ablakon. Te is, mama, aztán jó legyél, mert nem kapsz semmit az angyaltól!
Rekedten felnevetett, ahogy letette a telefont.
És? Mi van vele?, szólt ki bentről Tündi.
Semmi. Tudod mikor hiszem el, hogy tüdőgyuszija van. Csak rendesen el akart készülni karácsonyra. Végül is, ő csinálja jól.
Megvolt a két kávé.
Tündi bent, Évi kint kezdte el kortyolgatni.
Megfőztél már?
Lófaszt, morrantotta Évi. Tudod mit? Én nem fogom teljesen kiidegelni magam.
Van otthon hurka, kolbász, Lalinak tökmindegy, úgyis be fog rúgni. Nem faksznizok én már annyit. Kislaliék idén az anyóspajtáséknál vannak, úgyhogy havaj.
Én azért egy káposztát gyorsan összeraktam tegnap. Csak be kell dugni a sütőbe.
Végül is..., itt Évi várt egy pillanatot, akkor nem leszel egyedül?
Dehogy. Átjönnek a sógoromék.
Az jó.
Évi felhajtott a kávét, és a pohárkát belepottyantotta az Aldiga feliratú szemetesbe.

Te legalább tudod, hogy az szemetes. Volt itt egy apuka a kölkével, aztán fogta a földre dobta a csokipapírt, Mondom, uram, ott a kuka. Az mondja erre, ja, az kuka, olyan tiszta volt belülről is. Tiszta, mondom, mert azt is ki szoktam mosni.
Túl rendes vagy, Tündikém, hidd el nekem, bólogatott Évi.
Most mit csináljak, felelte a büfésnő. Nekem másképp nem megy.
Kicsit pakolászott, beszedte a párkányról a sós mogyorót, chipset, szívószálas narancslét.
Aztán megállt a mozdulattal, és a fejét a lyukhoz dugta.
Évi...
Mi van?
Az..., itt van még?
Ki? A majom?
Aha. Még szép.
És mit csinál?
Semmit. Az orangutántól átsétál a gorillákig. Utána vissza. Teljesen para.
Nem kérdezte meg tőle senki?
Én nem akarom, hogy egy ilyen őrült rám akaszkodjon.
Mióta jár ide?
Egy jó hónapja biztos. Nyitáskor jön, be a majomházba, és ott áll zárásig.
De hogy még szenteste napján is...
Figyelj, csoda, hogy egy ilyennek nincs családja?
Azért én sajnálom.
Tündi, basszus már, nem lehet mindenki sajnálni meg szeretni. Idegeimre mész ezzel.
Lehet, hogy igazad van.
Tuti, hogy igazam van.
Jól van, ne akadj már ki. Nesze, egy szaloncukor.
Köszi, ez kell a cukromnak, mondta Évi, miközben kiszedte a csillogó papírból, aztán mohón bekapta.
A férfi izgatottan nézett az órájára.
A gorilla elkezdte tologatni a szénát. Pontosan úgy, ahogy a takarítótól látta.
Szépen módszeresen, körbe a ketrecben. Amikor az üveghez ért, megtorpant, felnézett, egy másodpercig figyelte a férfit, mintha egy kis bíztatást vagy elismerést remélt volna tőle. Aztán lehajtotta a fejét, és tolta tovább a szénakupacot, kikerülve a lustán a padlón fekvő másik gorillát.
A férfi két sietős lépéssel átment az orángutánokhoz. A ketrecükben felállított ágak sűrűjében ültek csöndben, illetve, aki a legmagasabban tanyázott, fél kézzel lógott, teljesen kinyújtózkodva.
Aztán az egyik kölyök, mintha csak észlelte volna, hogy figyelik, a függőágyhoz lendítette magát. Felszedett egy viharvert, néhai törülközőre hasonlító rongyot, és felmászott vele a függőágy fölött lévő kötélhez. A törülközőt átvetette a kötélen, aztán leereszkedett rajta, és azon próbált meg csimpaszkodni. De csak a széthasadt rongy egyik végét markolta meg, ami így a súlytól lecsúszott, és a majom így rögvest visszahuppant a függőágyra.
A férfi elmosolyodott.
A kis orángután a következő pillanatban már fel is pattant, és akár az imént, már mászott fel a kötélhez, átvette a törülközőt, és ereszkedett lefelé. Most sem fogta meg mindkét rongyvéget, és újból leesett. Aztán feltápászkodott, és kissé értetlenül bámult ki vörös fejével az üvegen túlra.
A férfi felnevetett.
Te kis buta, mondta, na, majd megtanulod.
Ajtócsapódás hallatszott, nehéz cipők kopogása.
Uram, zárunk, mondta egy állatkerti dolgozó, aki zöld kantáros nadrágban és valami bekecsfélében érkezett.
A férfi most a nyakában lógó sál két végéhez kapott, önkéntelen feszesre húzta, úgy kapta hátra a fejét.
És mikor nyitnak?
Uram, karácsony van, ha nem tudná.
Tudom, persze, hogy tudom.
Két nap ünnep, aztán nyitunk.
De maguk...
Mi van velünk?, kérdezte kelletlenül a gondozó, miközben bezárta a hátsó ajtót.
Hát dolgoznak holnap, holnapután is. Elvégre az állatokat el kell látni.
Elvégre, mondta a gondozó némi gúnnyal. Még szép, hogy dolgozunk. Nincs karácsony kobrák nélkül.
Tessék?
Semmi. Egy hülye mondás. A kígyósok találták ki sok évvel ezelőtt. Illetve, a Svarcz Pici. Aztán jól halálra marta a fekete mamba. Hiába állította, hogy rokonok.
A gondozó most kuncogott ezen.
A férfi mereven állt, továbbra is az orángutánok háza felé bámult.
Aztán megszólalt.
Mert, gondoltam, ha lenne rá mód... Eljönnék az ünnepek alatt is.
A gondozó most odasétált hozzá.
Mit akar? Nézni őket?
Nézni.
Hát nem látta már eleget?
Nem, felelte a férfi szilárdan. Majd hozzátette, Nem lennék hálátlan.
A gondozó a kulccsal megvakarta a tarkóját.
Nem én vagyok holnap és holnapután sem, hanem a Robi.
És nem lehetne, hogy...
A gondozó kicsit ráncolta a homlokát. Aztán, mint aki hirtelen döntött, megfogta a férfi kabátos karját.
Nem lehet, uram. Értse meg, nem lehet. Tessék most menni. Záróra.
A férfi a noszogatásra hátrálva megindult a kijárat felé.
Örültünk a látogatásának, mondta a gondozó, némiképp csúfondárosan. Várjuk vissza az ünnepek után. De lássa be... Mindjárt itt a Jézuska! A majmocskák is szeretnének néhány meghitt, áldott napot, tudja.
A férfi eleresztette a sál két végét, és a zsebéből előhalászott egy fura sildes sapkát, amit a fejébe csapott.
Már az ajtóból fordult vissza.
Akkor az ünnepek után, mondta hadarva.
Szép karácsonyt, uram, lépett oda a gondozó, és a kulcsot máris bedugta a zárba.
Igen, igen, felelte a férfi. Hogyne. Szép karácsonyt, mondta ő is, és húzott egyet a silden, amitől a sapka egészen a szemébe csúszott.
Sietős léptekkel indult el a kis úton, de még hallotta, amint a gondozó kétszer ráfordítja a zárat.
A megálló felé menet Tündi messziről észrevette a férfit, aki hetek óta jár a majomházba. Állt lehajtott fejjel, amin valami rémes sapkát viselt. Bedöcögött a busz, Tündi még rohant is volna, de lelassította a lépteit, amikor látta, hogy a busz megáll, kinyitja az ajtaját, de a férfi meg sem moccan, aztán az ajtók nyikorogva becsapódnak, és a busz szuszogva tovább gurul.
Lassan, már-már óvakodva közelítette a megállót, és cövekelt le a férfi mellett.
Befutott a következő busz, pár leszálltak, de a férfi meg sem moccant. Tündinek ez is jó lett volna, de sem mozdult.
Amikor egyedül maradtak a gyorsan sötétülő buszöbölben, halkan csak annyit kérdett, Elment a busz, nem baj?
A férfi ijedten nézett rá, pislogott.
Nem... Végül is... Majd...
Ilyesmiket mondott.
Én is az állatkertből jövök, mondta Tündi.
Igen?, kérdezte a férfi kicsit élénkebben.
Büfés vagyok, közvetlenül a majomház előtt, tette hozzá.
A majomhoz előtt?, meredt rá a férfi.
Igen. És tudom, hogy oda jár.
Kicsoda?
Hát maga. Nem?
De... Illetve... Végül is, igen.
Minden nap, mondta halkan Tünde. Minden nap, csakis a majmokhoz.
A férfi némán nézte a nőt.
Holnap zárva vannak, mondta egyszerre. Holnapután is.
Persze, az ünnep miatt.
Az ünnep miatt, ismételte meg a férfi.
Otthon karácsonyozik?
A férfi most elkapta a tekintetét, elnézett az állatkert bejárata irányába.
Hát..., kezdte, és lehet, hogy folytatta volna, de Tündi közbe vágott.
Ha gondolja, és nem találja nagyon... hogy is mondjam, tolakodónak, eljöhetne hozzám. Én is egyedül vagyok. Káposzta lesz, rakott.
A férfi újra ránézett.
Rakott.
Igen. Szereti?
Azt hiszem... Igen... Végül is, szeretem...
És beszélgethetnénk a majmokról, mondta Tündi, minden bátorságát összeszedve.
A férfi szája sarkában mintha egy kis mosolyféle jelent volna meg.
Én is tudok ám sok mindenfélét róluk.
Tud?
Pár dolgot, vonta fel a vállát, mint aki nem akar nagyon dicsekedni.
Tizennegyedik éve vagyok ott a büfés.
És elmeséli?, kérdezte egyszerre élénken a férfi.
Mit?
Hogyhogy mit? A majmos történeteket!
Ha akarja... És maga is? Hogy mért jön minden nap a majmokhoz?
Érdekli?
Nagyon.
A férfi feltolta a sildes sapkát a tarkójára.
Akkor menjünk!, szólt szinte kiáltva.
Mehetünk, de még nem jön a busz.
Taxival, szólt a férfi, és intett a túloldali soron álló első kocsinak. Én fizetem, természetesen.
A Citroen Picasso átgurult a járda mellé.
Sok majmos történetet tud?, kérdezte a férfi, és kapkodva kinyitotta Tündi előtt az autó ajtaját.
Erre ő megint megvonta a vállát.
Attól függ, mit nevezünk soknak.
Beszállt a hátsó ülésre, a férfi meg körbe ment, és beült a túloldalról.
Tündi bemondta a címet, a sofőr leindult.
Ahogy elhaladtak az állatkert főbejárata előtt, látta, hiába, hogy már majdnem besötétedett, hogy Évi hozzábújik az egyik gondozóhoz, úgy ballagnak együtt a tér irányába. Ahhoz a gondozóhoz, amelyik többnyire a majmokkal van. Nahát.
A férfi, mellette ülve, a sofőr fejtámlájára meredt, és mosolygott.
Tündének eszébe villant, hogy még csak be sem mutatkoztak egymásnak.
Amúgy meg nem mindegy? Egy név, egy szó, szinte semmit sem jelent.
Két tűzoltóautó húzott el szembe, nagy szirénázással.
Na, kezdődnek a karácsonyfatüzek, jegyezte meg elöl a sofőr. Sok hülye köcsög, nem tud vigyázni. Égjen is szarrá az ilyen. Nem igazam van?
És belenézett a visszapillantó tükörbe.