Tolochenaz a svájci Vuad kantonban fekszik, mindössze ötven kilométerre Genftől. Ezerhétszázan lakják. De nem az emberek fontosak ott. Hanem a temető. A temető, hol a sok tolochenazi nyakas gazda és kemény szájélű egykori asszonyság mellett ott nyugszik Audrey Kathleen van Heemstra Ruston. Nem mond e név semmit? A kőből rakott temetőfal mellett álló egyszerű fehér márványkereszten sem ez olvasható. Audrey Hepburn. Igen, a színésznő. Ó, milyen keveset mond ez a megjelölés, – fogalmazzunk így – a foglalkozása.
Genf, Vernier, Ferney-Voltaire, Versoix, Nyon, Gland, Rolle, Mont-sur-Rolle. Minden nap megtehető távolság. Ott lakni nem jó. Oda zarándokolni kell. Meg kell érkezni. Lesni, van-e valaki a sírnál. Aztán lassan, minél kevesebb kavicscsikorgatással lépkedni odáig. Letenni a fehér rózsát. Mindig egyetlen szálat. Semmi túlzás. Holnap is lesz nap és virág.

Meghalt a mama. Meghalt. Meghalt. Nem tudom, mért esik olyan jól leírni, hogy meghalt. Milyen rémes, hogy azt mondom, mama. Nem hívom így többé. Meghalt anya. Anya meghalt. Elképesztő, hogy hetven éves vagyok, és most halt meg az anyám. Vajon én meddig húzom? A lányom, a fiam, akikkel évek óta nem találkoztam, mit gondolnak rólam, amiért még mindig élek? Mit keres még itt a vén dög? Nem szép, hogy ezen az estén ezt gondolom a lányomról és a fiamról; én sosem viszonyultam így az anyámhoz. Még az is lehet, ők sem gondolnák ezt soha. Csak nem szeretnek; az más, mint az utálat. Akár meg is lehet érteni őket, nincs mit szeretni rajtam. Az apán nincs mit. A fiún – hát igen, anya szeretett, mindig, végig úgy szeretett, mint kicsi koromban. Fájt neki, hogy szenved, hogy túl öreg, és egy túl öreg gyereke van, és ővele kell kihúznia a végéig. Ezért lett volna jobb, ha hamarabb meghal, csak maga miatt, nem miattam. Kilencvenkét éves volt. Meghalt. Meghalt.

Az Ottó? Hm, mindig is fura alak volt. Nem tehetségtelen, nem ügyetlen, de mégsem sikerült neki soha semmi. Írt verseket, állítólag Weöres is azt mondta egyszer neki, hogy jól van, barátocskám, és koccintott vele. Itt volt lent, a szerkesztőségben, Weöres nagyon tudott inni, és azon az angyali gyerekhangján dicsérgetett mindenkit. Ottó agyára vörös köd borult. Kétszer is elment hozzá, a Törökvész utcába, aztán úgy emlegette: a mesterem. Azt hiszem, nem találkoztak többet. A könyvét sosem adták ki, csak néhány KISZ-antológiában olvasható az életműve. Meg a dobozai rejtik a titkot. Úgy emlegeti az évtizedek alatt felgyűlt irományokat, mint valami ősi könyvtár megmenekült kincseit. Mindene odalett bolyongásai során, ahogy asszonytól asszonyig, lakásról lakásra vándorolt, de a dobozokat vitte, és vélhetőleg szaporította is. Máskor, persze, a rettegéseiből adódóan, azt vizionálja, hogy el kellene égetni mindent, semminek semmi értelme, hisz ebben az undorító földi létben valószínűleg ő a legelátkozottabb fécesz.

Aznap este véletlenül leltem rá ifjúkorom nagy szenzációjára, a My Fair Lady filmre. És elakadt a lélegzetem. Hogy nekem akkor ez nem tűnt fel. Egy huszonkét éves suhanc már nem gondol az anyjával. Ráadásul, emlékszem rá, hogy a filmet a Petőfiben láttam szegény Olgával. Leginkább, igaz, azért szegény, mert aztán hozzám jött. És meghalt. De nem miattam. Á, mindegy. A My Fair Lady… Hatvannégyben nem láttam, hogy Audrey Hepburn a mama. Pardon, anya. De teljesen. Holott sose volt dámás, úrnő, ó, dehogy. Apám mellett épp csak élt… Viszont az arc, a szem!
Furcsa volt. Nem is értem, mért anya házikójába mentem vissza a temetés után. Eszembe sem jutott, esküszöm, hogy az már az én házam; baszki: örököltem, megörököltem anyám házát, mindenével együtt. Mert meghalt, és én egyedül maradtam, és minden az enyém.
Üresség volt bennem, és hogy történjék valami, bekapcsoltam a tévét. És a következő pillanatban megláttam azt a női arcot. Tudtam, hogy nem először már. Vibrált bennem, a lapockánál, a bőr alatt, valami megfoghatatlan helyen. Ez a lány, a francba, honnan ismerős? Igen, a film, valószínű, láttam ezt a filmet, mikor láthattam, ezer éve, majd feltolul, majd jön egy rész, ami ismerős lesz… Az arca, a szeme, a homloka… És ahogy a szája nyílt, és a sarkában megjelent egy kis vonás, csak annyit tudtam mondani, Anya, te vagy az…? Nem is kérdeztem, kijelentettem. Anyám, akit eltemettem délután.

Mindig volt benne egy kis löket. Nem ivott, dehogy. Sőt, aszkéta életet élt. Buddhista egy ideje, még Vágottpusztán is járt, meg utazgat valami mesterhez, aki Londonból jön ide, hogy kurzusokat tartson. Mondjuk, biztos, hogy meghasonlott, még a rendszerváltás táján: nagyon hitt az eszmében, csak magában nem bízott. Az ilyeneket, tudjuk, rugdossák aztán, hiába dörgölőzik. Mikor vették fel a pártba? Mikor? Nyolcvanhétben. Sírva köszönte meg, hallottam saját fülemmel, amikor azt hüppögte, hogy nem tudja, történik-e vele még ennél nagyszerűbb az életében. Aztán nyolcvankilencben ő volt egyedül, aki asztallal, székkel együtt kiköltözött a folyosóra, hogy ne az utcafronti ablaknál üljön, amikor majd a fehérterroristák belőnek az épületbe… Igaz, azt is hajtogatta, hogy kiugrik az ablakon, amit többen támogattak volna.
Hallottam, igen, nem lehetett nem hallani, ahogy az anyjával telefonál. Nem akarok csúnyákat mondani, se minősítgetni, de… Rettenetes volt néha, és nem tudtam, lehet-e szólni neki, Ottó, figyi, mégis csak az anyád.
Bejött az egyik reggel, és közölte, hogy meghalt az anyja. Feltápászkodtam, hogy részvétemről biztosítsam, de csak legyintett, nem is fogtunk kezet. Ült a gépe előtt, írt valamit, elég hosszan. Aztán megpördült a székén, mint máskor bármikor, és arra kért, hogy segítsek neki valami fasza kis laptopot venni, olyat, aminek jó a dvd-lejátszója. És rögvest hosszas fejtegetésekbe kezdett különböző laptop márkákról, ramokról, magprocesszorokról, mint aki ért hozzá. Holott szinte azonnal nyilvánvalóvá vált, ebbe is csak belekontárkodott, amit összehablatyolt, annak se füle, se farka, pont, mint amikor Weöresről, a mesteréről beszélt, vagy politikai helyzetelemzést tartott, cigányozott vagy zsidózott, majd azt bizonygatta, ha bántják a cigányt vagy a zsidót, akkor ő is cigány vagy zsidó.
És most jött a magproceszorokkal, mert neki kell egy gép, amin a legkiválóbb minőségben képes filmeket nézni.

Beregi Ottóné korán ment férjhez, abban a reményben, hogy jobb lesz, mint otthon. Fiát huszonkét évesen szülte, aki szintén az Ottó nevet kapta. Volt egy különös vágya, hogy gyermekéből zongoraművész lesz. Maga sem értette, honnan jött ez az egész. Igaz, a dédnagyapja kántor volt Rozsnyón, de mikor? A férjének egyszer említette, hogy zenére kellene járatni a gyereket, de Beregi Ottó, aki hegesztő volt a hideghengerben, annyit kérdezett csak, hogy akar-e egy pofont. A fia elment műszerésznek; ez idő tájt keveredett oda valami irodalmi színpadra, és egyszerre csak verseket írt. Egyedül neki mutatta, dugdosták az apja elől. Ez volt a kis titkuk, a keramitköves konyhában olvasta fel a fia, amit írt, és ő pedig a köténye zsebébe rejtette a papirosokat.
Aztán egyik napról a másikra megváltozott az Ottó. A versei érthetetlenekké váltak, végül nem is hozta őket többé. Tanár lesz, közölte az apjával, mert a népet nevelni kell, mondta. Az apja pofon akarta vágni, de a fia lefogta a kezét, már sokkal erősebb volt, és azt mondta, ezt ne merje többet, és az anyját se üsse többé, mert ha megtudja, eltöri a karját.
Elköltözött otthonról, és az apjával nem is beszélt utána.

Az az este meghatározta a sorsomat. Beékelődtem a közé, hogy anyám megszült – és anyám meghalt. Néztem Audry Hepburnt, mint akit megbabonáztak. Néztem anyámat a tévében, ahogy mindenfélét mondott, dalolt, csevegett, kacagott. Igazából sosem láttam ilyennek, vagy csak nagyon ritkán, de most pontosan éreztem, hogy ilyen volt az anyám. Nem csupán az orra, a homloka, a szája, hanem a lelke is. És sírtam. Most sírtam. A temetésen egy könnyet sem, sőt. Dühített az egész, a felhajtás, a sok nyavalyás, aki odatolta a képét, nekem meg mormognom kellett mindenféle ájtatos szavakat. A hülye fiam és a lányom is eljött persze, szegény nagyi, sóhajtottak párat, de legalább szép kort ért meg. És néztek rám meredten, mint aki reméli, hogy én előbb beadom a kulcsot; elismerem, borzasztó lehet az a távlat, hogy én is kilencvenkét évig élek.
Audrey Hepburnt sirattam meg, mint egy gyerek, tényleg forró könnyekkel, éreztem, ahogy az ingemre potyognak, és szinte átégetik. The rain in Spain stays mainly in the plain. Már majdnem tökéletesen giccses volt, ahogy együtt énekeltünk és zokogtunk abban az üresnek hitt házban.
Másnap első dolgom volt megszerezni a filmet. Néztem a tokját, és elmosolyodtam kósza ötletemen: Audrey Hepburn, magyar hangja Beregi Ottóné, Irénke.

Nem sokkal az anyja halála után kezdett el Audrey Hepburnözni. Hogy az a film, láttam-e, mit szólok hozzá, nem, ne is mondjak semmit, én azt nem érthetem, az nem úgy van ám, ahogy látszik. Közben interneten kikerestem neki egy laptopot, ami minden tekintetben tökéletesen megfelelt volna az igényeinek. Hümmögött, morgott, tovább magyarázott. Végül egy másikat vett, majdnem dupla árért. Mert hogy abban ilyen-olyan beépített mit tudom én, mi van, és a képfelbontása így meg úgy. Értsem meg, neki ez most a legfontosabb. Egy reggel elárulta, hogy minden este megnézi a My Fair Ladyt, és ott sír a laptopja előtt. Audrey…, kezdett bele egy mondatba, de nem tudta folytatni. Forgatta a szemét, felfelé nézett a plafonra. Sejtetni engedte, hogy újból írni kezdett, megírni az életét, de lehet, hogy egészen egyszerűen az életet. A filmet letöltötte, továbbá megvett belőle öt példányt, hogy ha bármi történik, legyen tartalék. Aztán jött a nagy bejelentés, hogy el kell utaznia Svájcba. Azt kérdezgette hetekig, jól teszi-e? Én elmennék-e? Bírja-e majd a megpróbáltatásokat hetven éves fejjel? Sosem járt még Svájcban, és tudja jól, hogy a svájciak voltaképp nagyon gonosz és kisstílű emberek. Annyiszor megjárta már az életben, egy rendőr is megfenyegette a minap, holott semmit sem csinált, csak nézett. Tisztában van vele, hogy néznie sem lenne szabad. Nem fog-e beleőrülni az egészbe?  

Minden egyéb rettenetes volt. A pakolás, a repülőtér, a temérdek idegen ember, a bolyongás, a svájciak. Szép hely ez a Genf, de érdektelen. Házak, utak, érezhető és nyomasztó rend, tisztaság. Minek ez az erőlködés? Látszani valamilyennek. Weöres úgy írja, Jövel, tökéletes homály, becézve ringass, jó szülém… Ez, ugye, azért valami. A vasútállomás mellett szereztem szobát, hogy reggel rögvest indulhassak. Bevilágít a szobába egy tetves, zöld neonreklám. Nem baj, úgysem aludtam volna. Megnéztem a filmet kétszer. Mindig felbukkan benne valami új. Ahogy néz. Egyre inkább rám néz, azt vettem észre.
Ó, az a vonatút! Vernier, Ferney-Voltaire, Versoix, Nyon, Gland, Rolle, Mont-sur-Rolle – mint valami idétlen névsorolvasás. Falu, kisváros, falu, falu. Egyforma állomások, tisztaság, bágyadt ősziség. És ez a Tolochenaz is, ugyancsak egy svájci helység, semmi más. Sortier, Gare. Azt az egyet tudom, hogy Cimetiére, az kell nekem. Ahogy bandukoltam a kis kaptatón, át a falun, eszembe villant, hogy apám sírjánál sosem álltam, és Olga, illetve most anyám sírjánál is csak a temetés napján. Nem baj. De most itt vagyok. Olyan elmúlásos nap úgyis, a szüretnek már vége lehet, a fény még erős, de már kiürült.
A sír. Itt a legjobb. Nem csinálni semmit, csak nézni a keresztet; nem mintha a kereszt jelentene bármit is. Nem tudom, mi ez. Ez az állapot, ez – most már így érzem – létfajta. Hoztam egy virágot, ez is mennyire nem én vagyok. Vagyis…, most már nem tagadhatom. Minden vagyok, aki voltam. Weöres tudta…, azt mondja, Emlékem elhull, mint a könny, de az esemény szőttese megőrzi voltom bélyegét, mint őskagylót a sziklaszál. Na ja.
Holnap megint kijövök. És holnapután. Mért csak egy hétre jöttem? Mint aki nem tudja, mi a dolga. Anya, szia. Így már nem is hiányzol.

Egy idő után a nevét sem mondta ki. Mint a zsidók Jehováét. Sutyorgott csak, egészen közel hajolva. Meglátogatom majd megint…, mondta. Kit? Őt! De miféle őt? Hát… őt! És meresztgette a szemét Ottó. Dolgoznom kellett volna, mégis rá figyeltem, mert ki hallgatja meg más? Biztos, hogy senki. Aztán szinte rárivalltam, De ki az az ő? Honnan kéne tudjam? Hátrahőkölt. Hát ő csak egy van… Elfordult, mormogva tett-vett. Próbáltam a munkámra koncentrálni, de nem ment, mert tudtam, nincs még vége. És rövid idő elteltével tényleg nyikordult a széke, újra felém fordult. Ha zavarhatna még egy csöppet. Új laptopot akar venni, a régi szart sem ér, a szemét mocskok becsapták. Vadul sziszegett. Tudja, mire van szüksége. Amilyet a NASA használ a műholdfelvételek elemzésére, olyan monitorra. Most hirdetik egy amerikai honlapon. Meg merje venni? Vagy jobb, ha elutazik New Yorkba, és személyesen győződik meg róla, mit tud. Sejti, hogy magamban csak nevetek rajta, de ő tudja, hogy mindenki be akarja csapni. Annyit mondjak: én megvenném-e?
Ottókám, feleltem, ez nem kérdés, nekem nincs rá szükségem.
Gyanakodva, összehúzott szemmel lesett, vakarta az állát. Neki csak ez kell, jelentette ki aztán, semmit sem érne különben az élete.
Akkor eredt el a hó. Felmordult. A kurva hava, tessék, láthatod…

Így a legtisztább, igen. Eladtam mindent, és kijöttem Genfbe. Hôtel les Arcades, két csillag, hatodik emelt 611-es szoba, 85 frankért. Gregoir, a recepciós jól ismer. Kérdezte, meddig maradok. Végig, mondtam. Megállt a keze a blanketta kitöltésében. Hogy érti ezt, hogy végig? Megvontam a vállam. De aztán észbe kaptam. Ameddig a pénzből futja, mondtam kissé erőltetetten nevetve fel. Felajánlotta, hogy ad tíz százalék kedvezményt, és ha nem kérek reggelit, kapok egy kétfogásos vacsorát. Bólintottam. Ki van számolva minden. A pénzből, az utazást és a napi egy szál rózsát is bekalkulálva négy évig, három hónapig és két napig maradhatok. És ha majd letelik, úgy intézem, ne is tartson tovább. Oui, monsieur Beregi, mondja Gregoir. Börézsnek ejti a nevemet. Ez is végtelenül megnyugtató. Mintha valaki más lennék már, akinek alig van köze korábbi életéhez. Egy bizonyos müszjő Börézs, aki Genfben él, és illedelmes fiúként kilátogat, tán kicsit gyakrabban, mint mások, mert hogy naponta, az anyja sírjához, Tolochenazba. Közben az estéket is együtt töltik, ebben a lakályos, tiszta szobácskában, honnan a Szent Pierre katedrálisra látni. Filmet néznek, énekelnek, nevetnek, és persze, néha sírnak. Mert az élethez ez is hozzátartozik, és nincs mit szégyellni rajta.