prózák ::
Facebook
2012
Nem tudom, mért döbbentem meg, amikor megláttam a facebookon, hogy Varta nagypapa. De olyan hihetetlen volt, még akkor is, ha tudom, hogy a régi, sűrű, fekete haja most hófehér, igaz, ugyanolyan sűrű, mint – istenem – negyven éve...
Tíz évesek voltunk, amikor ő huszonnyolc évesen belépett az ötödik osztály ajtaján; aztán pontosan akkor váltott, és ment át általános iskolából gimnáziumi tanárnak, mint mi – a mi osztályunkat végig akarta vinni, és az történt, velem együtt sokan az új osztályába kerültünk. Varta felügyelete alatt telt az egész fiatalságunk.
Mócival mi ketten voltunk olyan lázadók és szemtelenek, hogy nem Vartába, a „hozott anyagba” lettünk szerelmesek, hanem azt ottani tanárba, Kolossy karnagy úrba. Egyidősek voltak, és Mócival úgy éreztük, hogy Vartát túlságosan is ismerjük ahhoz, hogy szerethessük, ötödik óta vele vagyunk, mit akar még, mindent megkapott tőlünk, süldő lányoktól, a szerelmünket már ne akarja, hadd legyünk annál merészebbek. Így lett a miénk Kolossy, aki testi valósága ellenére képes volt megmaradni éterinek, elérhetetlennek, a kóruspróbák majdnem mindennapisága sem rántotta le közénk, csak annyira, amennyire egy karácsonyi angyal földivé lesz (földinkké lehet-e??), és elmondhattuk, hogy hetente kétszer volt karácsony, hol kis, hol nagy, de mindenképp ünnep.
Varta négy év után megint váltott, a gimiben is csak minket vitt végig, meghívták a főiskolára, Ének Tanszék, oda már csak hárman követték, a Gombos, a Lámpaváry és a Kovács Penelopé – és végül ő kapta meg. Mert miatta hagyta ott Varta a feleségét és az akkorra már kamasz fiát, így Kovács Penelopé elmondhatta, hogy tíz évet várt rá, még ha nem is tudta rögvest, hogy ennek így kell lennie, tíz év, mire a férfi, akire vár, behajózik a kikötőjébe.
Varta most nagypapa lett, mennyire hihetetlen, gondoltam, amikor megláttam a facebookon, holott én is simán nagymama lehetnék már, csak a fiúkon múlik, hogy nem vagyok; és a fia, a Ferike, akit láttam még rövidnadrágosan szaladgálni a Hámán Kató utcában, camberrai főkonzul, bizony, egyszer járnék Camberrában, bizony isten, felkeresném, Feri, mondanám, az apukád nyolc éven át volt az osztályfőnököm, a legfontosabb időszakban, többet voltunk vele együtt, mint a saját apánkkal. De én mégis Kolossyt szerettem. Kolossyt, aki eltűnt, senki sem tud róla semmit, még a facebook sem, úgyhogy reménytelen. Móci huszonhat éve él Amerikában, Murielnek hívják, és a férje, dr. Gosztonyi Aladár már több mint négy év munkanélküli.
Hát így.
Tíz évesek voltunk, amikor ő huszonnyolc évesen belépett az ötödik osztály ajtaján; aztán pontosan akkor váltott, és ment át általános iskolából gimnáziumi tanárnak, mint mi – a mi osztályunkat végig akarta vinni, és az történt, velem együtt sokan az új osztályába kerültünk. Varta felügyelete alatt telt az egész fiatalságunk.
Mócival mi ketten voltunk olyan lázadók és szemtelenek, hogy nem Vartába, a „hozott anyagba” lettünk szerelmesek, hanem azt ottani tanárba, Kolossy karnagy úrba. Egyidősek voltak, és Mócival úgy éreztük, hogy Vartát túlságosan is ismerjük ahhoz, hogy szerethessük, ötödik óta vele vagyunk, mit akar még, mindent megkapott tőlünk, süldő lányoktól, a szerelmünket már ne akarja, hadd legyünk annál merészebbek. Így lett a miénk Kolossy, aki testi valósága ellenére képes volt megmaradni éterinek, elérhetetlennek, a kóruspróbák majdnem mindennapisága sem rántotta le közénk, csak annyira, amennyire egy karácsonyi angyal földivé lesz (földinkké lehet-e??), és elmondhattuk, hogy hetente kétszer volt karácsony, hol kis, hol nagy, de mindenképp ünnep.
Varta négy év után megint váltott, a gimiben is csak minket vitt végig, meghívták a főiskolára, Ének Tanszék, oda már csak hárman követték, a Gombos, a Lámpaváry és a Kovács Penelopé – és végül ő kapta meg. Mert miatta hagyta ott Varta a feleségét és az akkorra már kamasz fiát, így Kovács Penelopé elmondhatta, hogy tíz évet várt rá, még ha nem is tudta rögvest, hogy ennek így kell lennie, tíz év, mire a férfi, akire vár, behajózik a kikötőjébe.
Varta most nagypapa lett, mennyire hihetetlen, gondoltam, amikor megláttam a facebookon, holott én is simán nagymama lehetnék már, csak a fiúkon múlik, hogy nem vagyok; és a fia, a Ferike, akit láttam még rövidnadrágosan szaladgálni a Hámán Kató utcában, camberrai főkonzul, bizony, egyszer járnék Camberrában, bizony isten, felkeresném, Feri, mondanám, az apukád nyolc éven át volt az osztályfőnököm, a legfontosabb időszakban, többet voltunk vele együtt, mint a saját apánkkal. De én mégis Kolossyt szerettem. Kolossyt, aki eltűnt, senki sem tud róla semmit, még a facebook sem, úgyhogy reménytelen. Móci huszonhat éve él Amerikában, Murielnek hívják, és a férje, dr. Gosztonyi Aladár már több mint négy év munkanélküli.
Hát így.
