Az elején volt nagy kavarodás, illetve fél hét után. Mert a mai hat órai kezdés volt, aztán jó páran fél órával később kezdtek szállingózni, hogy megisznak a büfében kezdés előtt egy pezsgőt a hetes kezdés előtt. De már bejáratnál hallhatták, hogy Leporelló áriázik. Na ja, az élet tele van meglepetéssel.
Annyit tudtam felajánlani a későn jövőknek, hogy álljanak be az ajtó elé, látnak, amennyit látnak, de legalább hallják. Sebestyén művész úr hihetetlen formában van, vérbeli nagy Don Giovanni, már nem titok, hosszú ostrom után bevette Barló Magdi várát…
A Zsuzsika ott pityereg a folyosón, megértem, egy butuska ügyelő kislány, aki nem ügyelt rá, hogy a nagy művészeknél nem úgy van ám, hogy kérem a jegyet, és attól fogva jegyesek vagyunk. Hú, a keservit, de száll ma Don Giovanni hangja! Zsuzsika mindig nevet rajta, ahogy vezényelek, csoda-e, ahányszor én hallottam már a csodás Mozart mestert, ha jár a kezem-lábam? De ma csak bánatosan nézett és kifújta újra az orrát. Akartam adni neki egy kis Sportszeletet, ha már Mozart és én együtt sem tudjuk felvidítani, de csak rázta a fejét és vele együtt szép hosszú, szőke haját. Úgy csinált, mintha olvasna, a legújabb Müller Pétert, gondosan bekötve, mert a Zsuzska ilyen lány, rendes lány; igazából Sebestyén művész úr is ezt használta ki, ha őszinte akarok lenni.
Akkor jött át a bal oldalról a Giza, hogy lehet menni a pénztárba a Sári nénihez, kifizetik a novembert és a december első tíz napját, hogy legyen egy kis pénzünk karácsony előtt. Menjen, nógattam meg rögtön a Zsuzsikát, ne arra a rossz pénzre gondoljon már, kap helyette most igazit! Ilyeneket sütök el mindig, kicsit csipkelődve, lássák, nincs vész, valami mindig lesz. Jön a karácsony, például, az olyan angyali, nem?
Lerakta a Müller Pétert, akkurátusan kifújta az orrát, összehajtogatta a zsebkendőt, a blúza ujjába gyömöszölte. Jaj, Gyuszi bácsi, mi is lenne itt nélküled… És egy bágyadt mosoly suhant át az arcán. Ahogy felállt és elindult a kislépcső felé, láttam, hogy lefutott a szem a bal harisnyáján.
Még jó, hogy Don Giovanni és Zerlina most jön ki a színpadról jobbról, hogy a körfolyosón végignyargalva bal oldalon térjenek vissza.
Sebestyén művész úr teljes fegyverzetben, de köpönyegben. Már messziről vigyorog rám, Come stai, Gyuszikám, tutti bene?, súgja oda és megszorítja a karomat siettében. Mulatságból olaszul szoktunk fecserészni egymással. Lehet ezt az embert nem szeretni, na? Bravo, súgom én is lelkesen, bene, molto bene!, lehelem még utánuk, míg a köpönyegüket felfogva elsuhannak.
Zsuzsika érkezett vissza, a pénzét számolva.
Ez messze nem annyi, mint amennyire számítottam. Mindegy, akkor idén ilyen kódis karácsonyunk lesz…
Már épp válaszoltam volna valami vigasztalót, amikor rám a kapta a lencsibaba-tekintetét. Kijöttek már?
Ki, ki, feleltem komolyan bólogatva.
És?
Semmi, hát sietniük kell ilyenkor, tudod.
Ja, tudom… Legalább ezt megúsztam, mondta és visszakuporodott a helyére.
Ekkor lépett ki az ajtón egy kopaszodó úr, kicsit húzta a lábát, ő is a későn jövők között volt. Azt mondta, képtelen tovább ácsorogni, ha megengedjük, leülne ide az ügyelői padra.
Leült és hárman hallgattuk csöndben, ahogy bentről kiszűrődött Sebestyén művész úr érces baritonja, Finch'han del vino…



2012. január 13., 9.53