hallgatok, anélkül, hogy néznék, és így látok
(Fernando Pessoa)




Annyira meleg van, hogy Tóth Keve a vastag talpú cipőn át érzi, hogy süt a beton. Anyja mindig szidja, hogy lehet nyáron edzőcipőben kibírni, aztán tessék: most védi, egy szandálban szétégne a talpa.
Ganti csalta le a déli határhoz, rettenet - így mondta - mennyi hal van. Azt sütötte ki, ott várják meg, hogy az egyetem elküldje az sms-t, felvették-e őket. Csak semmi görcsölés, ülnek a stégen és húzkodják ki a halakat. Aztán megsütik őket és megeszik. Négy napot kell kibírni. Utána mehetnek az Adriára, ki örvendeni, ki felejteni.
Ganti megírta, merre jöjjön, hol kell átszállni. Háromszor. És most itt áll a világ végén, várja a negyedik vonatot, aminek rég meg kellett volna érkeznie.
Gyániba?, kérdezi a vasutas, ahogy kiáll az ajtó elé, és leveszi sapkáját, belenéz, mintha keresne valamit, ami a fejéről maradt benne.
Tóth Keve csak biccent, várja, mit tudhat meg a férfitól, aki a mutatóujjával vakarássza a sapka belsejét. Megnézi a körme hegyén, mi jött le, elpöcköli.
Nyugodtan üljön le, mert most késés lesz, mondja aztán lassan. Valami gázolás volt.
Gázolás?
Az. Ráadásul egy busz. Halott is van néhány, úgyhogy eléggé kányás.
És akkor mi lesz?
Semmi, vonja meg a vállát vasutas, és megfordítja a tányérsapkát, a külső felét ütögeti, hadd potyogjon ki belőle, amit lekapargatott. Várni kell, ennél okosabbat nem tehetsz.
Nem hiszem el, csap egyet a levegőbe Tóth Keve. Előkapja a mobilját, nézi, de Ganti nem kereste, mért is kereste volna, neki kell értesítenie, hogy nem jön. Azaz majd jön, de ki tudja, mikor.
Na cső. Nem, itt rohadok Markányban. Valami köcsög busz a sínekre hajtott. Aha... Hát majd.
Itt kicsit elhallgat, rugdosni kezdi a hátizsákját, amit betonon áll.
Akkor ennyi. A halak meg bekaphatják, teszi még hozzá.
Nem sok löket van a telefonban, a töltőt direkt otthon hagyta, mert Ganti is nokiás. Erre szokta mondani az apja, hogy überfasza, jut eszébe. Idegesíteni szokta, de most ide nagyon illik.
Ha akarsz, oda nyugodtan leülhetsz, szól ki a vasutas az irodaablakon, és az épület eresze alatt, az árnyékban bújó ósdi hintaágyra mutat. Nem szakad le, ne szarj be, csak nyikorog.
Tóth Keve hátranéz, int. Köszi, felveszi a hátizsákot és elbattyog a hintaágyig. Tiszta hálidéjfíling. Lezöttyen a kifakult, virágmintás matracra. Löki magát a lábával. Tényleg baromira nyikorog ez a szar.
A síneket nézi, és többször is maga elé motyogja, Nem hiszem el. Valamiért eszébe villan Bárdos, az osztályfőnök, aki szabályszerűen berúgott a banketten. Mondjuk, Benczéék be is jelentették előre, hogy bebaszatják a Bárdost, ennyit minimum megérdemel négy év szívatásért. Bárdos tósztot akart mondani, felállt, és fogta a poharat, és rákezdte, Nagy nap ez a mai... De nem jutott tovább, újból nekiveselkedett, Nagy nap ez a mai... Ezt még elismételte vagy nyolcszor. Még Móric atya is mosolygott, csóválta közben a fejét, és Tóth Keve hallotta, amikor ő is azt mondta halkan, Nagy nap ez a mai. Aztán Bencze rárivallt az osztályfőnökre, Bárdos, nem tud semmit, a feje üres, leülhet! Ez volt a nagy poén.
Egy óra negyvenkettő. Lassan oda kellene érjen Gyániba. Tóth Keve kicipzározza a hátizsákját, Nesteás flakont vesz elő, kiissza a langyos löttyöt. Belekukkant az oldalzsebekbe. A legbelsőben talál egy könyvet. Lengyel József, Igéző. Nem olvasta el, még jó, hogy nem ezt húzta érettségin. Akkor vitte magával, amikor a mama temetésére mentek, még januárban. A mama mindig azt emlegette, a Jóisten irgalmas hozzá, amiért megérheti, érettségiző, szép fiatalember lesz az unokájából. Aztán épp a templomból hazafelé elcsúszott, és nekiesett a villanydúc beton részének. A cefet hó miatt mentek vonattal, az egész család. Azt gondolta, olvas majd útközben, ezt az Igézőt az oda-visszaúton simán kivégzi. Két oldalt, ha bírt. Nézte a fehér tájat. Lehelte az ablakot. A fűtés akadozott. Fel kellett venni a kabátot, egészen meggémberedve értek oda. Várta, hogy az apja mondja majd, hogy ez überfasza, de nem mondta, biztos a mamára való tekintettel.
Tóth Keve olvasni kezd. Minden lapozásánál felnéz, jön-e a vonat. Tudja, hogy nem jön, nem jöhet. A levegő remeg, a zöld-sárga táj és a fekete aszfaltcsík egymásba oldódik.
Egy idő után felkel, a Nesteás műanyagüveggel odamegy a nyitott ablakhoz. A vasutas bent ül az irodában, hintázik a széken.
Van itt víz valahol?
Elöl, bök a valahová a háta mögé a férfi, ami azt jelenti, hogy a kis állomásépület túloldalán kell keresni a csapot. Négy halott, kilenc életveszélyes, teszi hozzá lassan.
És akkor...?, kérdezi tétován Tóth Keve.
Ki tudja.
A fiú előre ballag, megkerüli a házat. Itt még jobban perzsel a meleg és a fény. Egy kis bemélyedésben, amit zöld olajfestékkel kentek körbe, ott van a csap. Alig tudja eltekerni a berozsdált kallantyút. Lassan, mintha gondolkozna, hogy akar-e folyni, indul meg belőle a víz. Spirál alakban folyik. Szinte meleg. Tóth Keve oda-odatartja az ujját, de a víz nem lesz sokkal hűvösebb.
Felnéz és úgy érzi, délibábot lát. Szemben egy szőke, hullámos hajú ember igyekszik: hosszú, fekete ruha van rajta, afölött még karing, amilyet a ministránsok viselnek. De a legdöbbenetesebb, hogy a hátára véve, mintha ő is hátizsákot hordana, egy méretes keresztet cipel. Szakad róla az izzadság, de határozott léptekkel közeledik.
Amikor Tóth Keve elé ér, csapzott, szőke haját félrerántja a homlokából.
Helló. Milyen a víz?
Meleg.
A francba. Folyasd ki jobban.
Folyatom már egy ideje.
A keresztes férfi most ránéz.
Semmi gond. Csak egy kicsit kitikkadtam. Bocs, mondja még, és odahajol a csaphoz inni, majd a fejét is alá tartja.
Amikor elég sokára felegyenesedik, fúj egy nagyot. Hú, ez kellett. Tölts nyugodtan.
Tóth Keve a vízsugár irányába dugja a flakont, de közben a lucsogó hajú férfit méregeti.
Mire az hátrabök, majdnem ugyanazzal a mozdulattal, mint a vasutas. Medzsugorje, mondja. Tudod, mi az?
Ja, valami zarándokhely.
Pontosan.
Nézik egymást. Aztán a szőke hajú megkérdezi. Te nem akarsz jönni?
Hová?
Oda. Mehetnénk együtt.
A vonatot várom.
És?
Nem jön.
A zarándok megint odahajol a csaphoz, iszik még egy adagot. Amikor befejezi, szinte szigorúan szólal meg.
Egész életedben vonatokra akarsz várni? Inkább fogd magad, és vágj neki.
Valami baleset volt. Állítólag négyen meghaltak. Azért nem jön, mondja Tóth Keve, de érzi, olyan ez, mintha valami suta kibúvót keresne.
Na látod. Semmi dolgod itt. De te tudod, haver. Ég áldjon, helló.
Megigazítja a keresztet a hátán, megfordul, és amerről érkezett, ugyanabba az irányba indul neki újra, kimért, tempós léptekkel. Már vagy húsz méterre van, amikor elkiáltja magát, Medzsugorje!
Tóth Keve hosszan bámul utána, amikor megszólal a telefonja. Ganti az.
Mi lenne, semmi sincs. Rohadok és várok. Valamikor, nem tudom, mikor. Nem akarom sokat túráztatni, mert még le is fogok merülni. Csá.
Rácsavarja a kupakot a Nesteás flakonra és indul visszafelé. Az épületet megkerülve rögtön feltűnik neki, hogy hintaágyon egy tíz éves forma lány ül. Strandpapucsos lábával löki magát. Tóth Keve lassan közelíti meg a hintaágyat, kicsit bizonytalan magában, visszaülne, de dühös a csitrire. Magában fortyog, most még ez is, leülni sem lehet, mit keres itt ez a hülye kis picsa. Lassít, elfordul, amikor hallja a lány hangját.
Nem ülsz vissza?
A fiú a válla fölött néz oda.
Bőven van még hely, elférünk ketten, mondja lányka, és hunyorítva billenti a fejét. Már-már kacéran.
Tóth Keve szinte zavarba jön. Visszaülhetek, mormogja, azt hiszi, csak magának, de a lány hallja.
Na ugye. Gyere csak.
Odaballag a hintaágyhoz, vár egy pillanatot, aztán lezöttyen. Nem néz a lányra, a hátizsákot az ölébe rakja.
A papa azt mondja, úgyse jön már ma a vonat.
A fiú odakapja a fejét.
Hogyhogy ma?
Hát a baleset miatt.
Az nem lehet, hogy egyáltalán nem jön, bassza meg.
Csúnyán beszélsz.
Naná, mert ideges vagyok.
Akkor kártyázzunk, az megnyugtat.
Nem akarok kártyázni, feleli Tóth Keve, és magához öleli a hátizsákot, mint nem csupán a cuccai, hanem minden reménye is abban lenne.
Nem tudsz?
Mit?
Solo.
De tudok. Eszébe villan, milyen viharos solo-csatákat rendeztek jónéhány éve otthon. Ő tanította meg a szüleit és a nővérét is. És mindig nyert. Azért is maradtak abba a nagy családi kártyacsaták. Keve úgyis nyer!, rikoltották a többiek, és egyszerre más elfoglaltságuk akadt.
Osztok, mondja a lány. Tedd már le azt a vackot.
Tóth Keve kényszeredetten felemeli az öléből a zsákot, és lerakja a lába közé. A lány közben már dobálja feléje a lapokat.
Te kezdesz. Hogy hívnak?
A fiú felles, nézi a lányt, nem felel. Aztán a lapjait rendezgeti.
Na?
Mindjárt.
De mi a neved? Vagy titok?
Keve.
Teve?, bámul rá a gyerek.
Hülye vagy? Keve! Nem hallottál még ilyet?
Bocs, de nem. Nekem is fura nevem van. Miranda.
Jó. Dobtam.
Abban meg benne van, hogy randa. Engem ezzel szoktak cikizni.
Súlyos..., feleli a fiú, és kissé elhúzza a száját.
Most rájöttem valamire!, emeli fel a kezét Miranda. Ketten együtt mi vagyunk a randa teve.
Tóth Keve leereszti a lapokat az ölébe. Te mindig ennyit szövegelsz? Azt mondtad, kártyázni akarsz.
Jó, akkor kártyázzunk. Úgy látszik, beszéd közben nem lehet.
Némán húznak és dobnak egy ideig. Lopva lesnek csak egymásra.
Egyszer engem is elgázolt a vonat, mondja Miranda.
Na persze, el is higgyem, néz rá a fiú, és szinte kiejti a kezéből a lapot.
Bizony. Két éves voltam. Jött a tizenhét huszonhármas személy, és én szépen besétáltam eléje a sínek közé.
És, nem haltál meg?
Hú, de vicces vagy. Valahogy hanyatt estem és teljesen vízszintesen feküdtem, amíg elgurult fölöttem, mert megállni nem tudott. Utána meg kimásztam szépen. A mamám látta az egészet a konyhaablakból.
Mit szólt?
Semmit. Két hétig nem tudott beszélni. Sokkot kapott.
Az kemény, mondja Tóth Keve és a győztesek mozdulatával dobja be középre, majd veszi fel az utolsó ütést. És ez milyen?
Nem ér. Nem figyeltem, mert meséltem.
Te akartál kártyázás közben beszélni, vonja meg a vállát a fiú.
Akkor most jöjjön egy visszavágó, jó?
Tóth Keve zsebében megszólal a mobilcsengő.
Helló, emeli a füléhez kapkodva a telefont. Semmi... itt baszom a rezet.
Egy bocsánatkérő grimaszt ereszt meg Miranda felé.
Gőzöm sincs. Mit tudom én, hogy megy-e oda busz! Oké, majd megkérdezem. Lehet, hogy..., itt elhallgat a hang a készülékben. A fiú megnézi a kijelzőt. Ilyen nincs, lemerült. Van töltőtök?
Nincs, a papa azt mondta, hogy a mobil felesleges huncutság.
Aha. Jó sok esze lehet.
Azt szokta mondani, velem tudsz beszélni, anyáddal tudsz beszélni, az Úristennel tudsz beszélni. Mással meg minek. De ezt csak viccből mondja.
Tényleg kurvára vicces.
Különben neki is volt mobilja két éve, csak beleejtette a kútba. Másnap, hogy megvette.
Tóth Keve idegesen felugrik.
Van itt busz?
Reggel megy be, délután jön vissza. Én is azzal járok suliba. De most szünet van, tökjó.
De Gyániba csak el lehet jutni valahogy?
Gyániba? Oda csak vonattal.
Mennyi az ide?
A papa tudja.
Ekkor lép ki az irodájából a vasutas.
Lehet, hogy estére helyre áll a forgalom.
Mikor?
Hat felé.
Tóth Keve meg akarja nézni a mobilján, hogy óra van, de csak a sötét képernyőt látja.
Hány óra van most?
Tizennégy tizenkilenc.
Nem hiszem el..., mondja fiú. És milyen messze van még ez a Gyáni?
Harmincöt kilométer kábé.
Tóth Keve a sínek felé sandít. A vasrudak mintha feloldódtak volna a felettük remegő levegőben.
És Medzsugorje?, kérdi egyszer csak, maga is meglepődve, miért.
Medzsugorje?
Az a búcsújáróhely vagy mi.
Hogy milyen messze van? Innen?
A vasutas erre leveszi megint a sapkáját, belebámul, mintha onnan ki lehetne nézni a térképen. A frászkarika tudja. Jó párszáz kilométer, az biztos. Mért, oda megy?
Tóth Keve csak legyint. Horgászni megyek...
Itt is van egy tó, szólal meg Miranda, a kotró. Így hívják, mert régi bányató. Már jó sokan belefulladtak. De halak vannak benne. A papa is horgászik benne.
Jól van, na, mondja a vasutas, és visszarakja a fejére a sapkát. Minek neked mindig annyit beszélni. Aztán a fiúra néz, és megvonja a vállát. Mondjuk, az igaz, hogy vannak szép busák a kotrón. Tavasszal fogtam egy közel hét kilósat.
Tóth Keve feláll, a vállára dobja a hátizsákot.
Nem, engem várnak. Akkor inkább elindulok. Hátha felvesz valaki. Még úgysem stoppoltam soha.
Hát, sajnálom, mondja a vasutas. Én sosem értettem, hogy lehet valaki olyan marha, hogy felmegy a sínre, amikor tilosat jelez. Már nyolc halott van. Nem játék ám ez, ha elkap egy mozdony.
A fiú megáll egy pillanatra, hátha a vasutas még mond valamit. De csak a sildjéhez emeli a kezét, Akkor sok szerencsét. Meg ne sülj a napon.
A lányka a felpattan a hintaágyról, odaszalad az apjához.
Ha jössz visszafelé, lejátsszuk a visszavágót!
Na, viselkedj, lányom!, csitítja a vasutas.
Mért, tudod, hogy hívják? Keve!
Te, nem szemtelenkedünk!
Mért, ez a neved, nem?
Tóth Keve a gyerekre néz, aztán az apára.
De.
Látod, nem hazudok!, mondja lány, és felemelt lábfején hintáztatja a műanyagpapucsát.
Jól van, mondja most a vasutas, és ő vonja meg a vállát. Szép név az is. Mindenkinek szép neve van, szerencsére, teszi még hozzá.
Tóth Keve elhúzza a száját.
Megyek akkor. Viszlát!
Szia!, sípolja a lány. És tudod, a visszavágó!
Kimegy az útra, az út úgyis követi a síneket. Pokoli a hőség, néhány perc után érzi, hogy meggyullad a haja. Hozni kellett volna egy sapit vagy kalapot. Vagy bevizezni a pólóját, és a fejére is tehetett volna egy vizes cuccot. De most már nem fog visszamenni az állomási csaphoz. Az a szerencsétlen vasutas tag, meg a barom kiscsaj. Szép kis vircsaft, ahogy az apja szokta mondani. Régebben, gyerekként a vircsaftról mindig a virsli jutott az eszébe, ki tudja, miért. Látta maga előtt a virslit, és nem értette, mi lehet vele baj. Szerette a virslit.
Hihetetlen, hogy senki nem jár erre, gondolja. Teljes pusztulat. Még egy traktor sem, vagy egy szaros szekér.
Szakad róla az izzadság, a flakonból locsol egy kicsit a nyakára. A víz már langyos. A villanydúcokat számolja, nagyjából harminc lépésre vannak egymástól. Száznegyvenhat villanydúc eddig, és az útnak nem látszik a vége.
Helló, haver. Hát mégis?
A zarándok ül az árok fölé lógó bokrok árnyékában.
Tóth Keve megáll, fúj egyet.
Nem jött a vonat.
Nem hát. Ha adott két lábat az Úristen, használd azokat. Abban megbízhatsz.
A zarándok kimászik az útra, az árok mélyéről kiemeli a keresztet is.
Megyünk együtt? Mégis csak vidámabb. Már ha nem ciki.
Mért lenne ciki. Különben sincs itt senki.
Legalábbis úgy tűnik, nevet fel a zarándok. Te merre?
Gyániba.
Gyáni..., útba esik. Mi lesz ott?
Horgászunk.
Az jó. A halak..., kezd bele egy mondatba a zarándok, de aztán elhallgat.
Tóth Keve ránéz, várva a folytatást.
Te, nem vinnéd egy kicsit a keresztet?, kérdezi a zarándok.
Én?
Aha. Kegyetlenül hasogat a hátam.
Tóth Keve megáll, nézi a forró aszfalra állított keresztet.
Olyan nehéz?
Nem annyira, csak én már kikészültem. Csak egy kicsit. Negyedórát. Félórát, mondjuk.
Tóth Keve körbe viszi a tekintetét. A fehéren izzó tájat látja, jobbra kukoricatáblát, balra már learatott búzaföldet.
Hunyorogva bámul bele a zarándok szemébe. Ő is hunyorog az erős fénytől.
Add ide, mondja aztán. De félóra, nem több.
Rendes vagy, haver, feleli a zarándok, és forgatja kicsit a keresztet, hátha úgy jobban tetszik.
Majd elmesélem, miről szól ez az egész, teszi hozzá, érezhetően vidámabb hangon.
Ha akarod, feleli Tóth Keve.
A hátán van a kereszt. Elindul.
Ahogy néz előre, bevillan Móric atya arca, amint az érettségi banketten maga elé mosolyogva ismétli, amit a részeg Bárdos szajkóz egy ideje, Nagy nap ez a mai...