Eldugták a tükröt. Micsoda hülyék. Azt hiszik, nem merek szembe nézni magammal. A nikkel tálcára persze nem gondoltak. Csak hozzák rajta a szar kosztot. Mindennek vége, sugallják, de azért gyógyítanak, etetnek. Szerencsétlen hülyék. A nikkeltálcában megjelenik egy arc. És akkor mi van, ha máshogy nézek ki. Gyerekkoromban is máshogy néztem ki. Az ember mindig máshogy néz ki. Mindenki máshogy néz ki. Anya és apa is. Zsófi is. Meghaltak. Hát máshogy néznek ki most. Naná. A főorvos, a doktor Zakar. Véresen komoly, mintha vizsgáztatna. Csak úgy hajlandó szólítani, Sándor. Soha senki nem hívott így. Mondjam neki? Mindenki máshogy beszél. Sándor, tudnia kell…, ezzel kezdi a mondandóját. Olyan szép választék van a hajában, azt bámulom mindig, nem is a szemét. Meggyógyítottak. Ahogy az Éva nővér mondta, összeraktak. Nem semmi volt, ahogy kinézett, amikor behozták, Sanyika. Ő meg Sanyikázik. Mert magatehetetlen voltam, hát Sanyikázik. Mert magam alá szartam, és olyan voltam, mint egy kisbaba. Sanyika. A hülyék.
Még a másnapi újságban is benne volt a fényképe annak csúnya balesetnek.
Ezt csicsergi, jön-megy az ágytállal. Valószínűleg elaludt a volán mellett az a görög kamionos, aki járművével… satöbbi…, itt és itt… frontálisan ütközött a vele szemben szabályosan közlekedő Suzuki típusú… satöbbi…, igen, azt mondja… hárman a helyszínen… satöbbi…, egy személyt súlyos, életveszélyes sérülésekkel… igen, persze. A vége nagyon érdekes: Az ütközés erejére jellemző, hogy a személykocsi több szaltótó követően az úttól több mint hetven méterre állt meg a mezőn. A mezőn, ja. Az örök vadászmezőn. Tényleg nem tudom, én mért nem? Egy család csak együtt család. Nem szerettem soha kilógni a sorból.
Semmire nem emlékszem. Csak arra, hogy apa útközben egyszer azt mondta,
Ha hazaérünk, drága feleim, semmi nem ment meg attól, hogy igyak egy sört.
Szerette a kacifántos mondatokat. Igaza lett, nem mentette meg semmi.
A nikkeltálca arcát nem ismerem. Utánoz engem. Csücsörít, ha csücsörítek. Pislog, ha pislogok. A kis hülye. Kinyalhatja. Fenekem, azt hiszem, még van. Különben az Éva nővér nem vacakolna annyit az ágytállal.
Ezt most szépen bedugom alád, Sanyika, aztán majd jövök.
Jön is. Kár, hogy olyan csúnya. Tiszta ekcéma a keze. A Vilma néni meg, na… Izzad a vén dög. Úgy adja a szurit, mintha woodoozna. Ha egy-egy műtét után lekerül az arcomról a kötés, úgy gusztálnak, mint valami frissen kisült pogácsát.
Sanyika, maholnap megnéznek a lányok.
Totál hülyék. Doktor Zakar csak a mutatóujjával ér hozzám. Úgy húzza végig az orromon vagy a szemem körül, mintha rajzolna.
Sándor, legyen türelemmel. Meglátja, a mai tudomány csodákra képes.
Ó, a nagy varázsló, a csodák csodája. Tegye bele valaki a micsodáját. Tavaszra már szaladni fogok! De jó! El is felejtem majd, hogy… Még szép! Mindent elfelejtek. Csak arra emlékszem, hogy apa be akart nyakalni egy sört. Mindig sörről ábrándozott, ha vezetett. Hozzanak nekem is sört! Nikkeltálcán, szép, harmatos falú üvegben! Éva nővér! Vilma nyanya! Sört! Hé, ti nagyon hülyék!

Olyan szépen tudnak fogalmazni azért. A hülyék. Mert azt hiszik, így kell. „A mai napon otthonába bocsátjuk…”, ez egy zárójelentés vége. Mintha ők bocsátottak volna meg, és miután levezekeltem bűneimet, húzhatok elfele a vérbe. Éppenséggel onnan jövök.
Ott állt előttem doktor Zakar. Én álltam ott előtte.
Sándor, búgta, maga ne törődjön semmivel és senkivel. Továbbra is az lesz a maga élete, amit élni fog. Úgy tűnhet, ez egy másik élet, de nem. Erre gondoljon mindig.
Hát majd gondolok.
Minden nap jön egy önkéntes ápoló. Úgy hívják, Teri. Segít. Bekeni a bőrömet. Tornáztat, masszíroz. Sovány, magas nő. Nem festeti a haját. Hagyja szürkén, tüskére levágatja. Kicsit fegyences így. Az orra hegyes. Még a kórházban azzal kezdte, mondjam meg, hogyan szólítson. Ez azért klassz volt. Erre már könnyű szívvel mondhattam, annak szólít, aminek akar. Fiatalúrnak szólít. Szóltam, ha az egyszerűbb, tegezhet is. A nővérek is mind tegeztek. Az más, felelte. Egy fiatalurat nem való tegezni.
Én se tudom, hogyan szólítsam magamat. Az a vacak kajás nikkeltálca ködösített, de hazudni nem tudott. Imígyen sikerült a doktor úréknak a nagy mutatvány. Az Óriás Sándor-puzzle. Akit maholnap megnéznek a lányok. A hülyék. Mit néznek? A fiúk is megnéznek. Mindenki megnéz. Mert mindenkinek van két darab szeme, és nem tudnak velük nem idenézni. A vakoknak van csak helyzeti előnyük, ők nem tudják megnézni a fejemet.
A fürdőszobatükör… Hát a fürdőszobatükör a legjobb haverom, amióta hazajöttem. Ahányszor ott állok előtte, igyekszik bemutatni nekem azt a csávót, aki én vagyok. Ha Teri itt talál, szinte megfedd.
Ejnye, fiatalúr! Mi maga, ennyit bámulni a tükörbe, mint egy hiú királykisasszony!
Ránézek. Pedig a Teri nem hülye.
Nem magamat bámulom, mondom neki.
Akkor megfogja a kezemet, és átvezet a szobába, ahol a kezelést adja.
Végül is, a rendes kémfilmekben is át szokták szabatni az arcukat az ügynökök, és úgy húznak el Dél-Amerikába. Egy suzukis James Bond. Kispálya, de ez van. Amúgy magyarosan: Nincs Gond. Majd így mutatkozom be. Ájem Gond, Nincs Gond.
Kár, hogy a koponyám, a baloldalon, a fülem magasságában egy centi mélyen be van horpadva. Kár, hogy ettől a bal szemem kifelé fordul, és úgy tűnik, mindjárt kibuggyan a helyéről. Kár, hogy a jobb arcomon alig mozognak az izmok, és az odatelepített bőr lilásan feszül rajta. Kár, hogy a szám, ha kinyitom, olyan, mint valami beszakadt úttest. Kár, hogy a koponyámon húszforintos nagyságú foltok vannak, ahol nem nő már haj. Ez mind-mind kár. Ám egy titkos ügynök elegánsan elsiklik az efféle nüanszok fölött. Ismételgeti magában a nevét. Ájem Gond, Nincs Gond. És különben is, bekaphatjátok valamennyi farkamat. Kivéve Terit.

A hűtőben ott áll az a sör, amit apa le akart gurítani, ha hazaér. Kissé megkésve, de én hazaértem. Több mint négy hónapja lejárt a szavatossága. Azt hiszem, nem illik meginni egy halott sörét.
Két hét után jött a biztosítós ipse. Hú, komolyabb volt, mint doktor Zakar. Hogy miszerint… és a tényállás… és megállapítást nyert a fátum… az elhalálozottak… meg az eszmei érték. Két felnőtt és egy gyerek, nem tettek köztük különbséget, darabra mérték. Hogy az egyenként három millió forint. Összesen kilenc. Kilenc miller. Milka. Muff. Kavarta a kávét, amit a Teri tett elé. Nem kér cukrot. Aztán tett bele négyet. Nézett és pislogott nagyokat. Nem tudhatta, hogy a híres Nincs Gonddal ül szemközt. Bár szerintem sejtett valamit. A kis hülye. Ott hagyott egy csekket. Akkor váltom be, amikor akarom. Erről biztosított a biztosítós ipse. Egy ügynök, amikor fáradozása jutalmául megkapja csekket. Megszemléli a kis híján kipottyanó szemével, összehajtja. Épp csak meg nem pöki, apád-anyád idegyüjjön. Meg a húgod.

Ezután kezdtem el kutatni. Megjött valami hagyatéki végzés is. „Minden ingó és ingatlan vagyona…”. Az ingó a falióra. Mi az ingatlan? Az apám és az anyám ágya? Persze, a lakás. Minden. Hogy egyáltalán éltek. Ami megingathatatlan volt. Aztán hogy’ megingott az is. Felborult. De a titkos ügynöknek feladata van ezen földön. Keres valamit. Keresi az eltűntek nyomát. Hogyan? Nem mehet ki a temetőbe, hogy kiássa őket a sírból. Mért ne mehetne ki? Igen, talán ott kell kezdenie. A kályhánál, ugye. A kihűlt kályhánál.
Valami portásféle. Néz, gyanús neki ez a Gond.
Ott lesz az új parcellában, morogja. A három halottast, azt mondja, nem?, néz továbbra is.
A vén hülyéje. De aztán legalább feláll, egy három halottas már valami, és mutatja.
Na kérem, elmegy a szovjet hősökig, ott, de még előtte, balra, és végig kifelé. Meg fogja találni, a három kereszttel. Olyan, mint egy kis kálvária.
Megyek lassan. Eszembe jut a Bogdán hittanról. Tibor atya akkor rúgta ki végérvényesen, amikor beszólt: a jobb lator, a bal lator meg a középső lator. Hát. Három kereszt. Mintha valaki nem merte volna leírni a nevét. Játszotta a hülyét.
Tényleg messziről látszik. Az is, hogy egy nő áll előttük, letesz valamit a halomra. Nem ismerem. Az ügynök nem ismeri. Körüljárja a sírt, odébb dobálja a száraz leveleket, gallyakat. Amit hozott, még egyszer megigazítja. Nézem, ahogy elmegy, lépeget. Bámulok, most az egyszer én. Napszemüvegben van, pedig nem is süt a nap. Az ügynökök környezetében már csak így szokás. Magas sarkú cipője kopog az aszfalton. A síron vörös rózsa fekszik, a szárára fehér masnit kötöttek. Miféle nő ez? Célszemély.

Teri szerint nekem nem a temetőbe kéne járkálnom, hanem emberek közé.
Hiszen a temetőben is csupa ember van, mondom.
Erre a homlokomra nyomja a tenyerét, mintha delejezni akarna. A bőre egyszerre hűvös és meleg. Ezt vajon hogyan csinálja?
Kezdem megszokni a tükör arcát. Már nem kapom oda a szemem, hogy ki a kórság ez. Tényleg haver a Nincs Gond. Ha már egyszer egy fedél alatt lakunk. Fő az összetartás. Emberek vagyunk, vagy mi. Senki se tehet róla, hogy olyan, amilyen. Csak éjszaka más. Néha zörejeket hallok a szomszéd szobákból. Felkelek, benyitok. De sehol senki. Még egy torz apa, egy torz anya se. Se egy más arcú Zsófi. Nem voltak valami előrelátóak. Egy vacak dublőrről se gondoskodtak.
A nappal való arra, hogy elfeledjem az éjszakát, vagy fordítva?

A baleset péntek délután három óra után történt. A temetőben péntek délután jártam. És a rózsás nő is. Nocsak. Akkor most felöltjük a pókerarcot. Rosseb. Hiszen már fent van! Doktor Zakar feladta rám. És ezek után még van képem…, meg hasonlók. Mindenki hülye.
Tehát mégis kimegy?, kérdezte Teri. Olyan szomorú mostanában, nem is fiataluraz már. Nem lenne üdvös, ha csakis bennem akarna örömöt lelni. A Nincs Gond egyedül az én nevem, sajna, nem áll módomban másra vonatkoztatni. Végighúzza mind az öt ujját a gerincem vonalán, egészen le, a farkcsontomig. Ezt még sose csinálta. A terápia, úgy tűnik, újabb szakaszába lépett.
A portás kihajol az ajtón, szinte szalutál. Megjött a három halottas. A hátamba ugyan doktor Zakar nem épített be szemet, de ahogy elhaladok mellette, tökre látom, hogy felkel, kilép a házikó ajtaján és sokáig bámul utánam. Izgi, ahogy itt megy a negyedik halott, aki véletlenségből nem halt meg.
Azonban koncentrálni kell. Egyeztessük óráinkat, Gond. Tehát: három óra tizenkettő. És persze péntek van. Elhagyom a szovjet hősök kopott betonoszlopát, most kanyarodok rá a keresztútra. A mandzsettámba sutyorgok. Közben meg kell vakarnom a fejemet, van ott egy mély heg, ami makacsul viszket. Közeledek egyre. Amikor a negyedik platánt elhagyom (a mellette lévő sírkövön „Topperczer” felirat, milyen hülye név), meglátom a három keresztet. A portás azt mondta, kis kálvária. Koponyák hegye. Meg az összes többi csonté. Három koponya még különben sem hegy. És most…, igen! Hé, Nincs Gond, feleljen! Látja, amit én látok? A másik irányból odaér a múltkori nő is. Ugyanúgy néz ki. Napszemüveg. Vehetnék én is egy napszemüveget, akkor legalább azt bámulnák, nem a szememet. És hozza a virágot. Áll némán. Most leteszi. A múlt hetit odébb dobja, és a lehullott leveleket is. Felegyenesedik. Most zsebkendőt vesz elő, törölgeti a szemét. A rohadt életbe. Én mért nem szoktam sírni? Azért, mert doktor Zakar előre figyelmeztetett, hogy a könnycsatorna nem működik még rendesen, vagy azért, mert a titkos ügynökök, akik már mindent túléltek, nem olyan bőgős fajták? Hülye spiné. Minek sír?

Doktor Zakar azt akarja, hogy feküdjek be megint a kórházba, szebb leszek. Teri azt akarja, ne járjak annyit a temetőbe, vidámabb leszek. Az ügyvéd azt akarja, hogy fektessem be azt a kis pénzt, gazdagabb leszek. Mennyire hülyék, kivétel nélkül. De nem. Teri talán mégse. Másfél hónap után először mondott olyasmit, ami róla szólt.
Tudom ám, milyen az, egyedül maradni.
Mit lehet felelni erre? Épp csukva volt a szemem, az arcomat krémezte. A drága Nincs Gond ezúttal cserben hagyott, pedig nem tudom elhinni, hogy neki ne legyen egy ilyen helyzetre valamilyen benyögése. Aztán feküdtem hason. Az ujjaival mindig végigszánt a hátamon. Megmarkolta a seggem is. Nem csinált belőle ügyet.
Ez jó?, kérdezte.
Azt feleltem, Aha.
Utána elment. Rajtam kívül még van egy öregasszony, akihez jár. A néni olyan öreg és gyönge, Teri minden nap izgul, amikor bedugja a kulcsot a zárba, hogy életben találja-e még.
Ez az egy, ami már nem fenyeget. Ez az izgulás. Hiszen már mindenki meghalt. Szemét dög vagyok? Kőkeménynek kell lenni, nincs mese. Szorri.

Mért is mondta Teri, hogy ő már sose fogja megtanulni a számítógép használatát? Nem tudom, mért mondta. Az utóbbi időben elkezdett sopánkodni. Eddig öntötte belém a lelket, hogy csak úgy csurgott. Most meg ilyenekkel jön egyre. Én vigasztaljak? Nincs benne a munkaköri leírásomban. És különben is. Miszter Nincs Gond csak akkor van elemében, ha gond van. Azzal basta. Ezt apa szokta mondani néha, és mindenki kuncogott rajta. No mi van, édeskéim?, emelgette szemöldökét ilyenkor, Ha csöppet is jártasak lennétek az olasz nyelvben, nem gondolnátok semmi rosszra! Azt jelenti, hogy vége.
Magamban megállapítottam, ezek szerint a „Na, ezt jól elbasztam”, annyit tesz, „Na, ezt jól elvégeztem”.
Teri nem mond semmit se feleslegesen, úgy látszik. A siránkozása a számítógép miatt. Eszembe jutott, anya komputere, ott a kis szobában. Itthon dolgozott. Fordított mindent, amire megbízást kapott.
Anyád nem melózik?, hányan kérdezték ezt a suliban.
És akkor magyarázhattam. Egy sima, egy fordított. Ezt anya találta ki. Felnevetett. Kár, hogy sima nincs közte soha. Csak fordított.
A 007-es számú ügynök… Ó, a lóizé. Hát hányas számú is vagyok? Ilyen fizimiskával? A 000, tripla budi-jelű. Mindegy, ha budi, akkor is ti vagytok le…!
Az ügynök belép a számítógépközpontba. Mozdulatai kimértek, precízek. Arcizma sem rezdül (persze, könnyű neki). Bekapcsolja a gépet. Ez a halk kis zúgás. Amikor elkezd dolgozni valami más jelenlét. Gyors egymásutánban számsorok, parancsrövidítések szaladnak alulról felfelé. Néhány halk pittyegés. Villanás. Aztán kész. Minden a helyére kerül, megjelenik a háttérkép is. A család. Vagyis négy ember. Három halott, meg egy nem létező. Na és. Az ügynök nem ezért jött. Miért is jött? Hát persze, keres. Valamit keres. Mindig keres valamit, mert a Rettentő Igazság névre hallgató kirakós játékhoz még kellenek újabb és újabb darabkák.
A Dokumentumfájlok. Anya munkái. Kereskedelmi jog. Szerződések. Tengeri haramiák. A szív óraütései. Ezekben a fájlokban ott rejtezik az élete? A keddek, a szerdák, a szombatok? A délelőtt kilenctől tizenegyig meg a délután kettőtől hatig? Lefordította, leírta. Ez ő lenne? Oltári hülyeség.
Akkor már inkább az internet. Az ügynök ravasz. Ismer jó kis keresőprogramokat, egyszerűen megadja a kulcsszót, és máris mindent tud. Az internet nyitóoldalaként egy postafiókot állított be anya. Ott van bejelentkező szava is, villog szép ütemesen: translator.office. Ó, a kis kálváriadomb a temetőben. Jobb lator, bal lator, translator. A nagy átváltozás. De a 000-ás budiügynöknek az arcizma se rezdül (már megint, még mindig). Mi lehetett anya titkos jelszava? Amivel belépett. Amivel az ügynök is beléphetne. Hová? Beléphetne anyába. Elmész az anyádba? Na, faszikám, mégis csak kiásod a sírt? Találgatni kell, nincs mese. Anya titkos szavai… Senki se ámított azzal, hogy egy ügynök élete könnyű. Alapban szívás. Csupa gond meg gubanc. Még jó hogy! Ha most becsukom a szememet, és csakis anya hangjára gondolok, milyen szó hangzik el először ezen a hangon? Szinte fáj a szemhéjam, úgy összeszorítom. Szólalj meg, anyukám.
Szar az egész. Na tessék... Tessék? Ezt mondja, de most tényleg? Nem azt, hogy édes kicsikém? Kis Sasám? Gyere, bújj ide…? Azt mondja: szar. Anyának tényleg szavajárása volt a Ne szarozz, Szarjankók, Szarakodsz itt…, amit összefoglalóan úgy szokott kifejezni, és azt nem is másnak, hanem csupán magának dödögte, mondatvégi pontként: Szar az egész.
Nincs más választás. A titkos jelszó üres téglalapjába a négy betű nyomán négy fekete pontocska sorakozott egymás mögé. Szezám tárulj!

Végigsimítom magam. Vagyis inkább a kezembe akad az arcom. A furcsa, apró rücskök. A feszülő, idegesítően sima bőr. Az ujjaim okosabbak a tükörnél. Mert az én ujjaim. Ismerték az arcomat. Egy test voltak mindig is. És most már nem. Ez már csak társbérlet, vagy mi.
Helyben vagyok. Azt hiszem, ezt hívják szenvelgésnek. A legtitkosabb titkos ügynöknek is lehetnek vacak napjai. Mi több, szar napjai. Amikor Teri keze se segít. Amikor még doktor Zakar, a nagy plasztikus is elődereng a tökéletes hajválasztékával, gordonkahangon szól,
Sándor, nem nyafizunk, tessék szépen élni.
Hát akkor gyerünk… szépen. Te is, Nincs Gond, nem lustálkodni, meló van, ezerrel.

Ott áll, benne a titokban.
Anya levelezése. Az ügynök kissé zavarodottan pislog, még ő is képes meglepődni. Tudja, hogy felesleges kibiztosítania a revolverét, mégis érzi, fenyegeti valami. Beérkező levelek: mind-mind Albatrosztól. Miféle játék ez? Mi a halál kínja az az albatrosz? Valami madár. Nem szerepel a munkaköri leírásban, hogy tudnia kéne.
Az utolsót nyitja meg, ami a baleset után három nappal jött.
Szerelmem…
Mi a kurva anyád bajod van? Ki nevezi anyát „szerelmének”?
Control End, a levél végén csak annyi áll: A.
Vissza.
Szerelmem, tudom, hihetetlen, nekem is az, hogy eljöhet a nap, amikor egyikünk – mennyire nem akartuk vállalni, tiltakoztunk ellene, hogy én nem!, én biztosan nem, soha! – azt mondja, hogy nem megy tovább. Nem azt, hogy vége, hiszen annak, ami velünk történt, nincs vége, mert örök. Csak a tovább, az nem lehetséges… Most minden szó puszta halogatás. Zsonglőrködés a pillanatokkal, hogy még tart. És a mardosó fájdalom, a szégyen, hogy én vagyok az, én, én, én, aki mondom. Ez a szerelem csupa-csupa „igen”, akkor miképp születhet belőle egy mindent maga alá temető „nem”? …………… Képtelen vagyok leírni, nem megy. De a hallgatás, a visszaharapott szó azt jelenti. És közben szeretlek: A.
Három nappal a halála után anyát elhagyta a… jó, legyen, tökmindegy, a szerelme. Összesen százkilencvennyolc beérkezett üzenetet tárolt a postafiók. Az elküldöttek száma kereken százkilencven. Másfél megabájt szerelmesregény, bő egy év alatt. Anya itt ült az asztalnál, a komputer előtt, fordított és lassacskán kifordította az életét. Dolgozott, elmerült egy-egy különös, más világban. A kereskedelmi jogban. A Tengeri haramiákban. A szív óraütéseiben. És közben végig ebben az Albatroszban. Állhatott volna a gyászjelentésben, Szerelmes szíve megszűnt dobogni. És te, doktor Zakar, te cserzővarga, be akartál palizni! Mi volt a szent rizsa, amikor forró búcsút vettünk? Pechedre a jó ügynök egyet nem nélkülözhet, a briliáns memóriát. Azt papoltad, Úgy tűnhet, ez egy másik élet, de nem az – erre gondoljon mindig. Megvan? Hát megizélheted a tudományodat.
Teri, amikor másnap belépett és rám nézett, rögvest azt mondta,
Milyen rossz bőrben van.
Aztán a szája elé kapta a kezét, és a szemét elöntötték a könnyek. Nem bántam. Azt gondoltam, úgyis van, sírjon csak. Sírjon helyettem is.

Péntek reggel azzal a kínzó érzéssel keltem, hogy dolgom van. A rohadék életbe. De gőzöm sem volt, mi lehet az. Előző nap kontrollon jártam a klinikán. Doktor Zakar úgy nézegetett és mustrált, mint valami bőrdíszműves ipari terméket. A keze a Terié után… nem is tudom, mihez hasonlítsam. Mondjuk, mint a plüssnyuszi és a ráspoly. Nem igaziból, csak belső fílingre.
A szemet szépen helyre tudnánk rakni, mondta ez a drága pöcs.
Mi az, hogy „a szemet”? Az enyémet vagy nem az enyémet?
De persze nem megy két szóból.
Doktor Zakar mosolygott, a fogai is ugyanolyan mintarendben álltak, mint a haj a fején. Apropó, a fej.
Nem akar parókát hordani?, nézett rám. Sándor, tudom, azt bizonygattam magának, hogy a mai tudomány csodákra képes, és ez így igaz. Maga rá az élő példa. De egy ponton a csodák is véget érnek. Ahol égett és heges a fejbőre, ott nem nő többé haj, ugye tudja?
Néztem a választékot a hajában, és egyszerre az jutott eszembe, ez az egyenes vonal, ahol kilátszik doktor Zakar rózsaszín fejbőre, totál olyan, mint egy hosszú, nyílegyenes heg. Mintha valaki kettészelte volna a koponyáját. Én hordjak parókát? A 000-ás budiügyök nem ilyen gyermeteg módon álcázza magát. Sőt. Harci sérüléseit büszkén viseli. Nem is tudom, miben maradtunk. „A szemről” nem esett több szó. Írt fel krémet receptre. Végül megszorította a vállam az ajtóban állva.
Büszke vagyok magára, tudja?, ezt mondta.
Én meg azt gondoltam, oké, legyen büszke… magára.
Hazajöttem és olvastam tovább a leveleket. Egy beérkező, utána egy kimenő üzenetet. A hetvennegyediknél tartok.
De már álmomban tudtam, hogy ma dolgom van. És reggelre nem múlt az érzés. Teri segített most is. Ahogy pontról pontra végiggyürködi a bőrt a kobakomon.
Serkenti a vérkeringést ez a kis csipkedés, mondja, csinálhatná magának is néha.
Csak legyintek. Hogy jövök én ehhez. Az én kezeimmel. Az ujjaim vonakodnak a fejemtől. Szegény hülyék. Azt meg se említem, hogy doktor Zakar szerint, aki amúgy fenemód büszke rám, parókát kellene hordanom.
Aztán megkérdezte, Ma is kimegy a temetőbe?
Ó, Teri…, mivé is lennék maga nélkül, gondoltam. Hát persze! A feladat! Ájem Gond, Nincs Gond. Jön a célszemély.
Miután Teri elment az öreg nénihez, le kellett üljek végiggondolni a tervet. A titkos ügynök újabb találkozása a titokkal. Passzolnak egymáshoz.
Odakint vihar készülődött. Nem is dörgött, hanem csattant az ég. És a villám belém hasított.
Albatrosz – a számítógépen. A célszemély nő – a temetőben.
Csak ez lehet a magyarázat. Egy és még egy. Mindenkinek a magáé. Anyának is Valaki és apának is Valaki. Tiszta logika. Számtan. Milyen jó, hogy Zsófika még csak kilenc volt, ő biztos, hogy nem Valaki Más babáját szerette.
A jó kibaszottba! És doktor Zakar megmondta: ettől ez még ugyanaz az élet. Le tudnám okádni, amiért igaza lett.
Az ügynök érezte, nem habozhat, cselekednie kell. Be a kis dolgozóba. Gépet belőni. Na, mi lesz, tetves régi szar. Fel a netre, gyorsabban már. A levelezés. Végre. Egy dolgot kell még elintéznie, mielőtt indul a temetőbe. Válaszolni arra az utolsó levélre Albatrosz bácsinak, amire anya már nem tudott. Jelszó, belép. Megvan. Egy klikk az egérrel a Válasz ikonra. Ügynök érzi, az agya annyira koncentrál, hogy szinte összesűrűsödött, nem lehet nagyobb egy teniszlabdánál. Ha egyszer ő kiderítette az igazságot, tudja meg A. is.
Tehát. Mély levegő.
Igen, vége. Tessék, én le merem írni. Erre valók a szavak, hogy kimondjuk őket, amikor itt az ideje. És természetesen belehaltam. Ne képzeld, hogy ez valami szokásos sirám. Ezt a levelet szó szerint a túlvilágról kapod, úgy olvasd. Több úgyse lesz. De ezt tudnod kellett. Hogy mi van. Meg mi nincs. És hogy úgy ahogy van, szar az egész.
Még egyszer elolvasta. A rendesen álló és a kifelé forduló szemével egyaránt. Aztán rákattintott a Küld-re.
Rohannia kellett. Az ő kis kálváriájához zarándokolni a temetőbe.

Még mindig csak fújt és csattogott. Mintha ez a hülye ég nem tudná, hogyan eressze ki az esőt magából. Az arcom egyik felén érzem a szél szúrkapiszkáit, a másik felém semmit se érzek. Lehet, nem is olyan nagy baj ez. Ha valahol egyáltalán nem érez az ember, érted, Gond. Egy ügynök jobb is, ha kifejleszti magában ezt a képességet.
Látom, a portás már messziről észrevett. Mi az istent akar már megint? Kilép a kuckója elé. Vigyorog. Dörzsöli a kezét. Azt hiszi tán, hogy végre jobb belátásra tértem, és itt maradok negyedik halottnak. Mégis csak faszább egy tuti négy halottas sír.
Hát ebben a bolond időben is kijött?, néz rám.
Vajon mit vár, mit felelek erre: nem, nem jöttem ki, otthon ülök és épp gyertyát öntök, vén barom. Megállok egy pillanatra. Azt hiszem, szúrósan (jobbra szúr, balra szúr) nézek rá. Nagyon meg akarom neki mondani, hogy mi az ábra, nehogy azt higgye. Nyitom a számat, de csak anya mondatát hajlandó mondani a nyelvem,
Szar az egész.
Erre megszeppen, bólogat. A szél szétfújja a feje tetején gondosan átfésült ritkás, hosszú szálú haját. Odakap a kezével. Részvétem, makogja.
Szenya vagyok, azt mondod, Gond? Visszautasítom.
Akkor hát gyerünk. Óraegyeztetés. Három tizenhat. A sustorgó fák alatt ezúttal nem csak úgy oldalgok, lopózkodok. Megyek hosszú léptekkel.
A ruszki emlékműtől már látom őket.
A három keresztet meg a nőt.
Mindenki eljött. Helyes. Ezt már szeretem.
A nő most teszi le a virágot. Beállítja, mintha annak a virágnak milliméter pontos helye lenne a rogyadozó földhalmon.
Most befordulok a parcellába. Még hat lépés. Ott vagyok a sír előtt. Megállok a nő mellett. Hát végre.
Látom a fejfákat, a máris kopófélben lévő feliratokat. Igen, tényleg ők azok. Apa, anya és a húgom neve. Ahogy mondani szokták, odalent pihennek.
A nő megmoccan, nagyon lassan, csak a fejével fordul felém. Magasabb nálam, hosszú, egyenes orra van. A cimpája piros. A szeme teljesen fekete, mintha nem is lenne fehérje. A száját nézem, mert tudom, mondani fog valamit. Meg akarom előzni.
Olyan, mint egy kis kálvária, bökök előre az állammal.
Most egész testével felém fordul. Oda kell néznem nekem is. Mintha már találkoztunk volna, ismerném valahonnan, a temető előtti időkből is, hasít belém. És akkor megszólalt.
Tudja, hogy nagyon hasonlít az édesapjára, Sándor?
A kezem az arcomhoz emelem. Az ujjaim érzik az arcomat, az arcom nem érzi az ujjaimat.
Nyitja a száját, mondana még valamit.
Olyan vad széllökés jön, hogy beleremegnek a fejfák is. A rózsát felkapja, és a sírokon végigtáncoltatva viszi magával.
Édes istenem!, sikolt fel a nő. Futni kezd utána. Oldalra emelgeti a lábait futás közben. A rózsa egyre csak repül. A szél átviszi a másik sorra. A nőnek át kell másznia két sírkő között. Már nem is látom a virágot. Csak a nő felsőtestét. Még mindig szalad. Azt mormolom magamban, fújj, fújj, fújd el, minél messzebb! Azt mondod, Gond, szenya vagyok? Újfent visszautasítom.

Amikor Teri ma belépett, azt mondta,
Az Aranka néni meghalt.
Az arcomhoz nyúltam… satöbbi.
Csak maga maradt számomra. Megengedi, hogy a nevén szólítsam? Hogy szereti? Sándor? Sanyi?
Álltam, néztem őt, amint szürke, tüskére vágott hajjal, amitől volt benne egy kis fegyences, leste a szavamat. Ájem… Mi is vagyok én?
Sasa, feleltem aztán. Akik szerettek, mindig Sasának hívtak.