Elintéztem, hogy együtt ebédelj a Maestróval, harsogta Valló, mert imádta, hogy mindent el tud intézni. Karmos örült, köszönte szépen. Egy interjú a Maestróval sosem jön rosszul.
Egész nap esett a hó, mégsem maradt meg belőle semmi.
Jó, elvittem a két kelekótya szobatársam kutyáit sétálni, tette a kezét a Maestro Karmos karjára, majd megint ivott egy korty bogyólét. De a dögök fent, a domboldalban kiszakították magukat, berontottak egy kertbe és pillanatok alatt szétmarcangoltak négy tyúkot. Képzelheted... Összesen hetven forint volt nálam, ami, megjegyzem, '58-ban kisebb vagyon volt. A tulaj, egy mérges, micisapkás bácsi nagyon pörölt velem, követelte a pénzt, ráadásul a tyúkokat oda sem akarta adni. Azt már nem, makacsoltam meg magamat. Fizetek, de a tyúkokat is viszem, végül is odaadta. Így mentem vissza, a két undok döggel, meg a négy csibével. A házinénivel megegyeztem, hogy kap két tyúkot, ha másik kettőt szépen megpucolja és megsüti nekünk. Mire a fiúk megjöttek a színházi próbáról, olyan sültcsibeillat fogadta őket, hogy azt elmondani nem lehet... Aztán elmeséltem, honnan van a dínomdánom. Elhatároztuk, hogy méltó módon megbüntetjük a rusnya kutyákat. Raktuk az orrcsiklandó csontokat egymás hegyibe, lesték is a nyavalyások, majd' kiguvadt a szemük. És a végén semmit sem kaptak. Ment az egész szemétbe!, rikoltott fel a Maestro, majd kihajtotta a poharát.
Karmos vigyorogva csóválta a fejét, nahát, micsoda sztori. Mindent felvett az diktafonra.
Este koncert, ott lesz, remélem?, meredt rá aztán a Maestro. Vérpiros díszzsebkendőt kapott elő a zsebéből, kifújta az orrát. Karmos biztosította róla, hogy jön, hiszen a miniszter is idefárad, sőt, kitüntetéseket ad át. Ha igaz, Vastölgyi is kap, hiába, hogy a montenegróiak kiállítás-megnyitóján lehányta a polgármester kislányát. De Vastölgyinek ezt is megbocsátották, mert mindenkivel el tudta hitetni, akkora művész, hogy még a hányása is vegytiszta művészet.
Karmos aztán még elszaladt a szerkesztőségbe, belevert százhúsz sort as gépbe; igaz, a Maestro kutyás sztoriját megtartotta magának, úgy döntött, jól jön az még máskor, a nagyregény, az a nagyon nagy regény, amin évek óta babrált, pontosan ilyen apróságokból építkezett. Mindennek megvan a helye a világmindenségben, Karmos ezt ennyi idős fejjel jól, tudta, csak ki kell várni, hogy amikor hiány támad, beilleszthesse a megfelelő építőkockát.
Azután loholt vissza a belvárosba, félig a járdán parkolt, de kitette az ablakba a PRESS-kártyát. A jeges utcán kétszer is megcsúszott, többek között azért is, mert utána kurjantott Galamb Sutyi, elpanaszolván, hogy megakarják fojtani az irigyei, kis galériája az utolsó órákat éri, mert képtelen fizetni a bérleti díjat, és a város pénzéhsége nem ismer határt, már oda is ígérték a helyet egy vérszopó ügyvédnek. Meg kéne fingatni őket, lehelte az arcába Galamb Sutyi, majd befordult a Lélekölő kocsmába, ahonnan a Life is life hangjai szűrődtek ki.
A díszteremben mindenki ott volt, aki úgy tudta magáról, hogy számít; a többiek meg számításból jöttek el. Karmos örvendett, hogy végre lerogyhat, két sorral a rektor mögött, de az iparkamara titkára előtt. Intett az első emeleti páholyból nézegető Fenyőssynek, aki a füléhez tett hüvelyk- és kisujjbillegetéssel jelezte, hogy majd beszéljenek. No igen, Fenyőssyvel nem árt néha beszélni.
Ekkor lépett a dobogóra a városháza régi embere, Bágyog, a homloka gyöngyözött. Bejelentette, hogy a miniszter autója elakadt a hóátfúvásban, és mivel a polgármester is vele van, no meg a kitüntetések is, ezért ez az aktus most elmarad. A nézőtéren moraj, majd derültség zaja futott végig. Többen is Vastölgyi páholya felé néztek, nyújtogatták a nyakukat, Schweissmauer, régi ellenlábasa, kissé fel is emelkedett ültéből. Vastölgyi a nyakkendőjét igazgatta, majd meglazította, kigombolta inge legfelső gombját.
Karmos igyekezett megjegyezni magának ezt a képet; kizárólag a nagyregény számára, persze.
Bágyog biztosította az egybegyűlteket, hogy azt est ünnepi jellege ettől még megmarad, és akkor most jön a zene, a Maestro dirigálása mellett. Amikor a mester színre lépett, dörgő taps fogadta. Meghajolt, ősz haja előrehullott. Energikusan beintett, felhangzott az 5. szimfónia első néhány taktusa, ahogy a sors kopogtat az ajtón. Csak Karmos tudta, a mester hogy megjárta annak idején a kutyákkal. Ezen el is mosolyodott, pedig a sors tovább kopogtatott. Aztán meg felnézett Vastölgyi páholyába, de nem látott ott senkit.