Szindbád lila nadrágban feküdt az ágyon. Azért használta a Szindbád nevet,
mert így soha, semmit nem kellett elmagyaráznia. Elég volt annyit mondania:
Szindbád vagyok.
A hajós?, kérdezték legföljebb, de csak akik kekeckedni akartak vagy
fitogtatni műveltségüket.
Nem, a biciklis, felelte ilyenkor, ám ez sem tűnt fel senkinek, nem szorult
magyarázatra. Bőven belefért, hogy Szindbád biciklire cserélte a hajóját.
Annál jópofább.
Azon tűnődött, lemenjen-e? Valójában azt nem tehette meg, hogy le sem megy
a szobájából, inkább ott volt a bökkenő, mivel magyarázza, hogy ilyen későn
megy le.
Háberné ül a szalonban és rá vár. A nő hiába kérte, hívja csak Margitkának,
mint mindenki, Szindbádnak így esett jól rá gondolnia: a Háberné. Mint
ahogy Háberre is csak Háberként gondolt, sose lett a számára Gábor, mintha
ez csupán álneve lett volna, amit valaha a füzeteire és tankönyveire
ragasztott vignettára rótt oda, közben egyszerűen Háber volt, legfeljebb
Hábi.
Az osztálytalálkozón megint Háber mellett ült, mint négy éven át, mert ott
volt a helye. Miközben Géza bácsi, a megőszült, roskatag öreg tanár a
katedrán lassú szóval beszélt, ugyanúgy papírfecniken leveleztek, mint
harminc éve az órái alatt.
"Min dolgozol?"
"Semmin. Már nincs mit."
"Hülye vagy. Olvastam a múltkori könyvedet. Tetszett."
"Szar az egész."
"Csak dumálsz."
"Minden duma. Az írás. Csak kinyomtatják."
Este, a közös vacsorán mondta Háber, hogy akkor szépen eljön hozzájuk, és
ott fog alkotni. Mecénásod leszek, bazdmeg. Hegyi levegő, teljes panzió. Az
asszony otthon van egész nap, a hátát műtötték. Jó is, ha lesz neki
társaság.
A Hábernének.
Aki állítólag Margitka.
Feküdt az ágyon, nézte a lila nadrágot. Itt kapta, amikor rögtön az első
nap elázott, és a sárban evickélt haza.
Olyan művésznadrág!, nevetett Háberné.
Háber meg, a dög, Japánba utazott.
És most itt vannak kettesben.
Felolvassa majd este, amit írt, Szinbád?, kérdezte a nő délután.
Akkor ránézett, erre a Hábernére, akinek a hátát műtötték, de olyan a
szeme, mintha a lelkét műtötték volna.
Azt felelte, Hát persze.
Ezért fekszik az ágyon.
Nézi a falat, ideges, mégis üres tekintettel.
Ezért mondta a Háber, hogy alkotni fogsz, haver.
Egy papírfecnit vett elő, olyasmit, amin valaha levelezni szoktak az órán.
Aztán tollat keresett. Éjfélig még este van, gondolta Szindbád, csak utána
kezdődik az éjszaka. Hátha addig sikerül valami. Néhány mondat. Bármi, amit
felolvashat ennek a Hábérnénak, mielőtt szeretkezni kezdenének. Óvatosan,
lágyan. Az operált háta miatt.