Az első vakáció számomra már május végén megkezdődött a pécsi 400 ágyas klinikán.
A mokány, szemüveges professzor úr, aki kisgyerekként négyszer is operálta a lábamat, régóta hangoztatta, hogy kamaszkorban szükség lesz majd egy vagy kettő korrekciós műtétre. Apámmal közösen úgy döntöttek, hogy erre az első gimnáziumi év vége, a nyár a legalkalmasabb alkalmas idő. Apám még hangoztatta is néha, amikor nem a pannonhalmi iskola híre, az atyák tudása és bölcsessége szerepelt az élen, hogy azért volt számomra ideális ez a hely, mert lehetett tudni, jönnek az újabb műtétek, és felettébb szerencsés dolog, hogy itt minden egy fedél alatt található, alig kell gyalogolni valamit a hálóból az osztályig, az osztálytól az ebédlőig vagy a templomig. A kezdetek kezdetén rögvest be is jelentette Deziré atyának, hogy mi várható, és megegyeztünk, hogy a rendes menetrendhez képest három héttel korábban mindenből lezárnak és távozhatok a nagy, engem megjavítandó nyári kalandra.
Mindennek kerekedett is némi mítosza, ahogy közeledett a május vége, beszédtémává vált, mi lesz velem. A középpontba kerülve egy csöppnyi felsőbbrendűséggel és nagyvonalúsággal beszéltem az ortopédiai klinika és a műtétek természetéről, mint olyasvalamiről, amit e helyet egyedül én ismerek, és ugyan – íme – a szavak segítségével próbálom átadni másoknak is a tudást, a tapasztalást, ez alapvetően lehetetlen. Bár elfogódottan tekintettek rám, és bizonyára sokakban munkált egy jó adag sajnálat, de szinte tapintható volt a hősnek kijáró tisztelet. Aki, annak ellenére, hogy szemre nincs semmi különösebb baja, jön-megy, pingpongozik, most fogja magát, és önként vonul be a klinikára, fekszik a szike alá, ráadásul a nyári szünetben.
Megkaptam az év végi jegyeket, életemben először egy hattyúnyakú kettessel, matematikából. De most még ez is elsikkadt a készülődés és a műtétnek szóló izgalmak mellett. Azt, hogy jobb leszek, egyre jobb az idővel, ezúttal kések, fűrészek, fogók és fúrók segítségével lehetett elképzelni, és bár ez az egész a tudomány világába tartozott, a maga véres valóságában nagyon messze esett az amúgy – sokszor hallottam hitetlenkedve – pofonegyszerű szántani egyenletek és függvények világától.
Távoztam hát egy kellemes, nyárias délutánon, hogy az egyik bentlakásos intézményt felcseréljem a másikkal. Mindkettő arra volt hivatott, hogy a javamra szolgáljon, hogy azok, akik ott dolgoznak, belenyúljanak a testembe, a lelkembe és a fejembe, és szép tervük, munkájuk eredménye lesz az, aki én vagyok.

Valóban így telt a nyár. Az ortopédia osztály egy csapásra kiburkolózott gyerekkorom különös, kékesen-zöldesen ködlő homályából, és ismét eleven valósággá vált. Immár az életkorom jogán kerültem a felnőttek közé, egy három ágyas kórterembe, a középső helyre – és kicsit megint a középpontba. Jobb oldali szomszédom egy harmincon még inneni fickó volt, akinek a térdét műtötték, de erősen készülődött haza. Már csak arra tudott gondolni, amit szóban is sűrűn kifejtett, hogy miként látja el az asszony baját az első este, amikor hazatér. A legszemléletesebb módozat számomra az volt, ami szerint a b. nejt beülteti egy kosárba, a kosár alján lyukat fúr, ő maga alája fekszik, és a plafonra szerelt csiga segítségél húzogatja le-föl a kosarat, és akkor az majd cefet jó lesz. Vizuálisan teljes mértékben el tudtam képzelni a jelenetet, és nagyobb izgalmat okozott, mint a rám váró fúrás-faragás. A másik ágyon egy öreg sváb, Mammel bácsi tanyázott, ő protézisműtéten esett át, és amikor a Jani – ő volt a kasaras-csigás betegtárs – az asszonnyal való bánásmódról értekezett, szintén nagyon elevenné vált, olyanokat mondott, hogy Jól meg kell baszni, a kirilejzumát!, és vihorászott hozzá. Látogatási időben Mammel bácsihoz bejött az asszony, egy szoknyás, fejkendős néni, mindig hozott neki egy lábosban hazai kosztot, ilyenkor svábul beszéltek, amit mi nem értettünk, de Mammel bácsi néha hozzánk fordult, és a jellegzetes, kicsit éneklős magyar beszédével közölte, hogy képzeljük csak, mi történt otthon a Seppivel vagy a Nónival. Mammel bácsi arról sosem világosított fel minket, hogy mit művel majd a kendős nénivel, ha hazaengedik.
Janiról ráadásul egykettőre kiderült, hogy anyám tanári működése legelején, a bogádi általános iskolában tanított énekre. Ó, a Hédi néni!, örvendett meg Jani, amikor mindez kiderült. Rögtön kiült az ágy szélére, a szinkópát kezdte emlegetni, majd rettentő fals hangon elfújta a Hull a szilva a fáról című dalt, amit valaha anyámtól tanult; amikor apám bejött délután, neki is megismételte a produkciót. Apám este telefonált haza, és másnap azzal a hírrel jött vissza, hogy anyám is emlékszik a kis Janira, és örül nagyon, hogy emlékezetében megmaradt ő és a Hulla a szilva... is.
Mert mindenmiféle csodákra képes az emlékezés, illetve a nem-feledés!
Szinte azonnal otthon éreztem magam a klinikán. Mintha mindig is ide tartoztam volna, ez lenne az igazi világom, csak hosszú időre elcsatangoltam, ám lélekben mindig ide vágytam vissza, ami – mert jól viseltem magam, állhatatos és kitartó voltam – újból valóság lett. Ismertem minden apró zajt, zörejt, fényt és szagot, ismertem a folyosón végignyúló reggeli és délutáni árnyékokat, és ismertem azokat is, akik itt töltötték a napjaikat: a betegeket és orvosokat egyaránt. Sokan még emlékeztem rám. A takarító néni, aki már akkor is nagyon öregnek tűnt, amikor öt évesen feküdtem itt, az első reggel, amikor zörgő felmosóvödrével megjelent, csak rám nézett, és csak annyit mondott, Na, hát visszajöttél...!, mintha tényleg pusztán egy hosszabbra nyúlt utazáson vettem volna részt, de végre itt vagyok, mert az ortopédiai klinika nélkül nem lehet létezni.
Mennyire más volt minden, mint a kollégiumban! A műtét előtti napokban el-el kellett menni vérvételre, röntgenre, felkeresni az aneszteziológus orvost, de ezektől a kisebb túráktól és vizitektől eltekintve úgy éltem, olyan szabadságban, mint nagyon régen. Mindennek ellenére vakáció volt ez, elvégre kint ragyogott a nap, és ha arra gondoltam, hogy valahol, nagyon messze, a többiek most nyargalnak az ebédlőbe, most dobják szét az ágyaikat, Deziré atya most tapsol és mondja el valamelyik szentenciáját, még édesebben esett, hogy egy hófehér ágyon nyújtózom, és az sem zavart, hogy Mammel bácsi a laposelemmel felgumizott rádióját gerjeszti, Jani pedig malac vicceket mesél, de már nem első ízben.
Olvasgattam, felkeltem, teljesítettem a járóképtelen betegek kéréseit, lementem a büfébe, hoztam nekik kólát, cigarettát, linzert, Népsportot, Fülest, aztán visszahanyatlottam a párnáimra, megint olvastam Sinclair Lewis Arrowsmith című jó vastag regényét, amit épp azért hoztam el a Világirodalom Remekei sorozatból, mert nagyon felnőttes könyvnek tűnt és jó vastag volt; és újfent elszenderedtem. Délután már lehetett tévét nézni, ami izgalmas volt, mert Farkas Bertalan fent volt a világűrben, onnan jött közvetítés, ahogy a Szojuz-36 fedélzetén libegnek-lebegnek Kubászovval együtt, a stúdióban pedig Magyari Béla kiképzett űrhajós magyarázta, mi történik valójában. Persze, ha jött valami meccs, Újpesti Dózsa-Videoton, mondjuk, az mindent felülírt, jöttek a férfinépek, ki bottal, ki mankóval vagy járókerettel, a meccset nem lehetett kihagyni, ehhez képest Farkas Berci meg az egész világűr, sőt, a nagy Szovjetunió is smafunak számított.
A műtét június 4-ére volt kitűzve, fogalmam sem volt róla, hogy a trianoni békeszerződést 60. évfordulóján fekszem a kés alá, hogy belőlem is kiszakítsanak egy csontdarabkát. A műtét ugyanis arról szólt, hogy a jobb femurból (a járatlanok kedvéért: combcsontból) kivágnak egy ék alakú részt, aztán így csavarozzák össze a maradékot, platinalemezekkel megerősítve, amire külön büszke voltam, mennyivel értékesebb leszek így, a platinákkal. A professzor úr ígérete szerint ezzel, hogy új állásba hozzák a csontomat, kisebb lesz extensio, a lábam nem fordul majd annyira kifelé, és ez jó hatással lesz a gerincoszlopra is, nem kell követnie a csípő lejtését, tehát egyenesebb marad. Be kellett lássam, mindezek meglehetősen biztatóan hangzottak.
Hiába telt el tíz év, minden ugyanúgy zajlott, mint régen. Jöttek értem a műtőslegények, a kábító injekció hatása alatt a zötyögő kerekű gurulós hordágyon fekve az út a műtőig ugyanolyan érzésekkel töltött el, mint gyerekként; avagy, mint aki ragaszkodik azokhoz a régi, szinte meghitt érzésekhez, nem is voltam hajlandó mást érezni.
A bevált forgatókönyv változása, a nagy csodálkozás akkor jött el, amikor néhány órával később kába fejjel kinyitottam a szememet a kórteremben. Ott állt apám az ágyam végében, és közölte, hogy nem történt meg a műtét, mert képtelenek voltak ledugni a torkomon a lélegeztető csövet a mély altatáshoz, úgyhogy visszahoztak. Majd holnap, egy másik módszerrel, gerincvelő-érzéstelenítéssel oldják meg dolgot.
Dühített kissé, hogy ilyen kétbalkezesek voltak velem, de nagyon misztikusan és jólesően félelmetesnek éreztem a „gerincvelő-érzéstelenítést” (hamarosan tudtam azt is, hogy ez az epidurál), sejteni való volt, hogy mesélés közben itt még inkább elkerekednek majd a szemek, Ne már, bele a gerincbe, baszki...!, úgyhogy maximálisan megérte.
Másnap tehát megint jöttek a műtősfiúk, megint elgurítottak a zöld csempével burkolt helyiségbe, de ami bent történt, az új volt. Oldalt kellett feküdni, összegömbölyödni, amennyire csak tudtam, majd egy kéz ujjai kitapogatták a meghajló gerincemen, hová érdemes szúrni. Egy szúnyogcsípés az egész...., érkezett a hátam mögül a baráti biztatás, A másodikat nem is fogod már érezni.
És tényleg így történt.
Aztán hanyatt fekhettem, vártuk, míg teljesen elzsibbadok, olyannyira, hogy semmit sem érzek. Néha megjelent egy asszisztens, egy tűvel végigböködte a combomat, de épp csak hozzáérintve a bőrhöz. Első alkalommal még éreztem a szúrást, másodszorra már csak picit, aztán amikor a harmadik jelenéskor semmit sem reagáltam, belém szúrta a tűt egy centire. De csak vigyorogtam és ráztam a fejem, hiába, hogy a kibuggyant a vérem, nekem is meg sem kottyan. Akkor toltak át a bevilágított műtőterembe, kezdődhetett a reflektorfényben zajló nagyelőadás.
Első ébredésemkor megint apámat láttam meg, kivel, kérdésére, miként érzem magam, azt közöltem, hogy tudja-e, törölték a Spanyol Nagydíj eredményét, tehát az a szemét Alan Jones hiába nyert. Apám sokáig mesélte aztán, hogy ebből érzékelte, hogy nagy bajom nem lehet, ha rögvest erre tudok gondolni.
De aztán újból álomba zuhantam, és legközelebb már arra eszméltem, hogy az ágyam mellett, a kis hokedlin egy óriási ember csücsül, a kezében egy tányért tart, amiből kanállal sárgaborsófőzeléket próbál a számba adagolni. Enni kell, kisapám, ha nem eszel, nem lesz belőled szar sem; ilyeneket dörmögött az óriási ember, és merített egy újabb kanállal a főzelékből, és dugta a számba.
Móka úr volt, az új ágyszomszéd, aki a műtétem napján otthonába hazatért, és azóta az asszonyt a kosaras módszerrel kielégítő Jani helyét vette át. Móka úr buszsofőrként dolgozott Komlón, és rettentően elhízott, százötven kilót nyomott, és ez kikészítette az ízületeit. Egyelőre kivizsgálásra fektették be, és egyben szigorú diétára ítélték, a számára előírt menü alapján egy-egy kefírt ehetett volna reggel és este, délben is csak valami sovány levest, főtt krumplit. Amit nem bírt ki, ezért a felesége hozott neki otthonról egy tábla szalonnát, meg vörösbort is, ezeket az ágya alatt és az éjjeliszekrényébe dugva tárolta. A borból én is kaptam, mert vért csinál, Móka úr a füles műanyag bögrébe töltött, de színültig, és személyes felügyelete mellett kellett elszopogassam, hogy majdan ember legyen belőlem. Egy biztos, úgy aludtam a borától, hogy akár még egy műtétet elvégezhettek volna rajtam, epidurál nélkül.
A kórházi tartózkodás vége felé újabb csodás hírek érkeztek: mentőhelikopterrel visznek haza Győrbe. Ez legalább akkor fogás lett volna, mint Ladó Gyula Lajos óriási harcsája a Tüskevárban, tódítani sem kellett volna hozzá egy fikarcnyit sem. Legalább egy héten át égtem a helikopteres utazás lázában, míg nem kiderült, hogy mégsem így lesz, valamiért nem áll rendelkezésre a helikopter, ezért betegszállítóval fuvaroznak el. Amikor az új tanévben Holló arról mesélt, hogy a nyáron, a Szovjeutinó-béli, Fekete-tengeri társasúton egy ízben az egyik helyszínről a másikra helikopterrel utaztatták őket, csak csöndesen, mintegy mellékesen jegyezhettem meg: engem is majdnem így vittek haza a klinikáról.
A nyár további hetei otthoni mankózással teltek. Egyszer elvittek moziba, máskor a Rába-partra napozni, és amikor már úgy megügyesedtem, hogy mankóstul le tudtam kecmeregni az első emeletről, akkor elkopogtam a hirtelen oly távolinak tűnő gyerekkor színhelyeire, a Dugonics utcába és a Bem térre fagyizni.
Augusztus végén a professzor úr szigorú szeme elé emelte a frissen készült röntgenképet, és elégedetten bólogatott, mivel a callusképződés nagyon szépen előrehaladt, vagyis nem telt hiába a nyár, képeztem a callust miközben kiolvastam a Švejket és a Csendes Dont, miközben néztem a moszkai olimpiát és vártam, hogy kéthetente, vasárnap délután jöjjön a soron következő Forma-1-es futam rajtja.
Eldobhattam a mankókat, két napig bottal jártam, aztán azt is elvették, és ki lehetett jelenteni, hogy a tervnek megfelelően elkészültem: testben és lélekben új erőre kapva, készen arra, hogy még jobb legyek.

Újra begördültünk a csillagjegyekkel és a foglalkozások szimbólumaival díszített vaskapun, pontosan úgy, mint egy éve, de már hazaérkeztünk. Most történt először, hogy mi, tizenöt éves fiúk kézfogással üdvözöltük egymást, ami először szinte kínosan furcsa volt, mintha valami bohóckodás lett volna, elvégre kezet fogni a felnőttek szoktak, bácsikkal fogtam kezet addig, nem a haverjaimmal. De most így történt, Botos jött elsőként szembe a lépcsőn, Rönyém!, örvendett meg, ő nyújtotta először a kezét, amibe sután belecsaptam, aztán a többiekébe is, akikkel összetalálkoztam az új hálóban: a kis felnőttek köszöntötték egymást. Hirtelenjében a Laudetur is előugrott az emlékezet mélyéről – kezdett helyre állni a világ rendje.
Estére már tudtuk, hogy az ácsi cukorgyárban a nyáron Rebi ujjára esett egy mázsás vascső, és a jobb kezén le kellett vágni a mutatóujjából az első percet. Ez volt az igazi szenzáció, az én műtétem, epidurál ide vagy oda, ehhez fel sem érhetett, elvégre ugyanúgy néztem ki, mint május végi távozásmkor, bezzeg Rebi ujja csonkán meredezett, megcsodálhatta bárki. Ráadásul a biztosító egy rakás pénzt fizetett neki, amiből vett egy Hitachi két kazettás magnót, vacsora után abból harsogott a Kopaszkutya. Igaz, később csak baj lett belőle, Deziré atya többször elkobozta Rebi magnóját, és ebből mindig botrány lett. Rebi dühöngött, mondván ehhez Deziré atyának semmi joga, és majd jól visszaszívatja, addig éljen.
Mert már ilyeneket mondtunk az új tanévben, ami kézfogással kezdődött. Nem voltunk többé pisis elsősök, nálunk sokkal kisebb fiúcskák óvakodtak megszeppenve a hosszú folyosókon, és már a negyedikesek sem tűntek félelmetesnek; mért is lettek volna azok, hiszen nemrég még csak harmadikosok voltak, röhej az egész.