Szerdán, a takarítás napján nekünk kellett szétdobni az ágyat, szellőztetni a matracokat. Mire a reggeli után felrohantunk a hálóba, már megjelent Büdöske az anyjával.
A néni takarító néni volt, pontosan olyan, amilyent már ismertünk korábbi életünkből, a régi suliból vagy a menzáról, mert a konyhás nénik és a takarító nénik nagyon hasonlítottak egymásra.
De a lányával más volt a helyzet. Mert ugyanúgy nézett ki, mint az anyja, de mégis csak a lánya volt, vagyis egy lány, és emiatt az egész sokkal borzasztóbbnak tűnt. Mindenki tudta, hogy Büdöskének hívják, illetve a fiúk, vagyis, mit szépítsük, mi így hívtuk, még ha örököltük is az elnevezést. Nem tudom, szaglószervileg bárki is ellenőrizte-e, hogy a takarítólány rászolgált-e a nevére, de amit a szemünkkel láttunk, az ékes bizonyítéknak tűnt. A látvány büdösséget igazolt.
Büdöske úgy volt jellegtelen, hogy e jellegtelenség mintapéldánya volt. Frizurája csatakos, ritkás hajképződményt jelentett, amit vastag, fekete, nénis hajtűvel tűzött félre, hogy ne lógjon a szemébe. A szemébe, aminek javítására esztéká-keretes, hatalmas méretű és vastagságú szemüveget hordott; az ormótlan eszköz rendre lecsúszott tömpe, vastag orrán, mire Büdöske a mutatóujjával tolta vissza, de közben körbenézett. Elmondható, hogy sokat nézett. Lopva, legalábbis úgy hitte, észrevétlenül les körül, ki mit művel, aztán visszatolta a szemüvegét és tovább söpört vagy vitte az anyja után a vödröt.
Jött minden héten, és bár lehetett volna úgy érezni, hogy jelenléte ugyanúgy hozzátartozik itt létünkhöz, mint Deziré atya, az igazgató vagy maga a főapát úr, Büdöske látványa minden alkalommal felháborítónak tűnt. Nem gondoltuk volna semmi szín alatt, hogy a IX. és a X. hálóterem méltósága és főleg szentsége azonos szintű a kolostorral, az általam is lassacskán megismert klauzúra mély és derengő titokzatosságával, ám az, hogy Büdöske (hiába, hogy az anyjával) csak úgy besétál ide, tesz-vesz, mi több, a tanítás megkezdése után, távollétünkben a hálónkat egyedül birtokolja, nem tűnt rendjén valónak.
Nevettünk rajta, mi, a fiúcskák, akik éjszaka csodalányokról álmodoztunk. Büdöskét csak azért tartottuk mégis lánynak, hogy ebben a minőségében is kacaghassunk rajta. Különben elképzelhetetlen volt nőként, és az, hogy a feje egy női testből emelkedik ki, talán a tudatunkig sem jutott el. Elvégre, ami számunkra Büdöske testét jelentette, az valami rikitó színű dzsörzé pulóver volt, efölött tarka, virágmintás nájlon otthonkát viselt, mint az anyja, a lábán pedig kivágott orró és sarkú, magas szárú fűzős cipőt. Nem nő volt, Büdöske volt.
És mégis szerelmes lett. Volt tehát szíve Büdöskének, de azt senki nem láthatta.
Vajdát választotta. A két Vajda közül azt, akinek az év elején kopaszra kellett nyírni a fejét, mert tetves lett, és ettől fogva örökre Kopasz Vajda maradt. Viszont már jócskán kinőtt a haja, amikor az első tábla csokit felfedezte a hálóbéli szekrényében. Ekkor még arra gondolt, feledékenységének áldozata, elvégre elképzelhető, hogy egy vacak kis csoki kimegy a fejéből, bár hogy mért rejtette volna az ingei közé, arra végképp nem találta magában magyarázatot.
A második és harmadik csokinál gyanút fogott: valaki szórakozik vele. Netán akar tőle valamit...
Talán Mischinger buktatta le szegény Büsdöskét. Az egyik szünetben valamért felszaladt a hálóba, akkor látta meg Büsdökét, amint Kopasz Vajda szekrényében kotorászott. Nem lopni akart, dehogy. Aznap délután Kopasz Vajda egy celofánba csomagolt bonbont lelt a cuccai között. Akkorra már mindenki tudta, hogy ő Büdöske szerelme. Kaján megjegyzések röködtek a vagány Vajda felé, hogy miképp is csinálja majd Büsdöskével, de igazából most sem Kopasz Vajdán röhögtünk, hanem a takarítólányon; hogy mit képzel magáról, mintha Kopasz Vajda az egész osztály által kieszelt beugratás lett volna, és ő, nesze neked, ráharapott a horogra.
A szerelmes Büdöske személye, mulattató volta mellett, ha lehet, még rettentőbb volt. Mintha ezzel a cselekedetével végképp olyat tett volna, ami a számára megengedhetetlen. Egy partvissal, vödörrel az anyja nyomában csámborgó pária, aki nyilvánvalóan a derék atyák jóindulatának köszönhetően tehette be ide a lábát, olyesmit nem követhet el, hogy szinte merényletszámba menő módon tukmálja a szerelmét.
Néztük Büdöskét szerdánként, egy más fényt, új réteget kapott irtózattal: mi lett volna, ha a mi szekrényünkbe kezd el csokit csempészni? Ha a sötét, nyöszörgő hálóban arra kell gondoljunk, hogy Büdöske otthon fekszik, a büdös szobájában, a büdös ágyában és mirólunk álmodik? Kopasz Vajdának sem lehet könnyű, hiába, hogy csak nyerít az egészen.
Aztán egyszerre vége lett. Kopasz Vajda nem volt szívbajos, az egyik szerdán, amikor újabb ajándékot lelt a szekrényében, emelt hangon megmondta Büsdökének, hogy elmegy ám a francba, vigye innen a vacak csokiját meg a bonbonját, és hanyagolja már.
Valahogy így hallottam, de csak másoktól. Hogy Kopasz Vajda jól beolvasott neki. És hogy Büdöske sírt. Ez a legkevesebb, persze. Csak sírjon.
Attól fogva más lett minden. Jöttek a szerdák, minden héten volt szerda és jött Büdöske is. Még inkább lehajtott fejjel, már nem is tűnt felháborítónak, hogy ott van. Megkapta, amit megérdemelt. Mondjuk, nem feltétlenül teljesült be a valamelyik vasárnap, az oltár mellett felolvasott bölcsesség, miszerint „letaszítja trónjukról a hatalmasokat és felemeli az elesetteket”. De azt is sokszor hallotuk, hogy az efféle bibliai passzusokat nem feltétlenül kell szó szerint érteni.