Igenis, néha vissza lehet keresni a pillanatot. A megértés, a valós történés idejében többnyire abszolút nem tiszta esemény egy-egy pillanatát. Amikor „okosabb” lettél, idézőjelben, mert ez az „okosság” nem feltétlenül tudást jelent, még csak önismeretet sem. És mégis.
Ilyen pillanat volt 1982 nyara. Hiszen a nyár többnyire csak egy pillanat. Afféle hosszú, zajos és zsúfolt pillanat, ami aztán aprócska gyémántkővé kristályosodik, bármikor a szememhez emelhetem, forgathatom, minden benne van.

Egy biztos: 1982 nyara számomra 1981. augusztus 31-én kezdődött, amikor a vakációról visszatértünk az internátusba, és Ebestől még aznap délután értesültem, hogy kétszer dugott a nyáron. Ezt ő mondta így, ami teljes mértékben akceptálható volt, elvégre ami a történet elbeszéléséből kiderült, azt talán semmi szó nem írja le hívebben, mint a dugás. Valamiféle horgásztábor égisze alatt, a Tatai-tó partján, egy csőszkunyhó adott helyet a szüzességvesztésnek. Ebes habogó beszéde egy szőke sörényű, hatalmas mellekkel felvértezett tizenhat éves leányzóról tudósított. Retrospektíve, a leírás inkább hasonlított az innen-onnan becsempészet Playboyokban látott svéd bombázókra, mint egy magyar középiskolás csajra, de ugyan mért is ne? És még valami: Írisznek hívták. Ez volt a legesleghihetőbb, ilyen nevet Ebes, ha ezer évig lapozgatja a Ladó-féle Utónévkönyvet, se talált volna ki magától. A csőszkunyhóbéli két találkozás a tanév öregedtével egyre színesedett, mint Tutajos (úgy is mint Ladó Gyula Lajos) meséje a kifogott harcsáról, de a kollégiumi szoba esti sötétjében mindez mit se számított, sőt, a suttogó beszédre kihegyezett fülek csak úgy itták az édes álmodozáshoz elengedhetetlen szavakat. Hiszen nem volt megnyugtatóbb tudás, mint az, hogy tényleg léteznek a valóságban ilyen Íriszek, akik egy forró júniusi éjszakán (mi több, egy ízben mintha fényes délután zajlott volna!) hajlandók bebújni a csőszkunyhóba, és ott… Ebes összefoglaló kijelentése szerint: ami belefér.

Egy év. Egy tanév. Amikor megtanultam, hogy lehet szisztematikusan várni. Nem a puszta képzelgés, hanem immár az elhatározás szintjén, már amennyiben el tudok határozni olyasmit, amiről érzem, hogy a legjobb indulattal is legfeljebb ötvenszázalékos az esély: vagy megtörténik, vagy nem. És elhatározás ide vagy oda, ez a bizonyos „megtörténés” is inkább velem, mint általam.

A hosszú-hosszú nyári pillanat május végén kezdődött. Ekkor látogatott el hozzánk, mondhatni titokban, a Lajos. Lajos az emeletes ágyon fölöttem alvó Szigony országos cimborája volt, kőkemény ricsés csávó, akiről, mire e tisztelgő vizit elkövetkezett, már legendává nemesült történeteket hallgathattunk meg. Különös hangsúlyt kapott Lajos hosszú haja, ami a derekát verdeste, és becsövesített nadrágja, ami csíkos volt, és térdmagasságban le lehetett cippzározni a szárát, átalakítván rövidgatyává. Lajos szabad volt, mint a madár, nem tűrte az élet reguláját, akkor hallgatta a Beatricét, amikor csak kedve tartotta, alkoholt ivott, azaz be is rúgott, és a legfontosabb, hogy úgy szerezte magának a csajokat, mint ahogy más egy kavicsot vesz fel a porból. Nem biztos, hogy ez a legjobb hasonlat, de valahogy mégis csak így. Ezt a Lajost úgy vártuk hát, mint egy vendégprofesszort, aki szabad kóborlásai közepette nagy kegyesen, kizárólag a régi haver, Szigony kedvéért, mert nagy szívásnak tartotta a Lajos, hogy ebben a kóterben kell szenvednie, ellátogat hozzánk, és egy kicsit felvillantja, miről is szól, szólhatna az élet.
Ott gyülekeztünk a buszmegállóban, és akármennyire is mosolyogtató túlzásnak tetszik, nem kevésbé voltunk izgatottak, mintha a Messisást lestük volna lekászálódni a rozoga sárga Ikaruszról.
Szigony nem mondott valótlant: egy kis kutyaképű, cingár srác mászott elő a busz leghátuljából, mondhatni, komótosan. A haja, ahogy megénekelték, kegyetlenül hosszú volt, a nadrágja pedig kék-fehér-zöld csíkos, úgy becsövesítve, hogy már-már Lajos második bőrének tetszett. És igen, piros-fehér pöttyös, babos ricsés kendő virított sovány nyaka körül, a vállán szimatszatyrot, a hátán összetekert hátizsákot hozott. Szigony, házigazdai minőségben, vigyorogva megölelgette Lajost, majd bemutatta a díszes kompániának. Ő kimérten fogott kezet mindenkivel, majdnem olyan komoly hűvösséggel, mint ahogy a Híradóban Lázár György búcsúzott a felsorakozott politikai bizottsági tagoktól Ferihegyen.
Rögvest elvonultunk kedves cigarettázó helyünkre, hogy méltó módon kezdődjék Lajos szemináriuma. Megjegyzendő, Lajos alapvető szociális érzékről tett tanúságot, amikor a búvóhelyre érve szimatszatyrából egy üveg pálinkát és vörösbort halászott elő. Ezeket egykettőre benyakaltuk, demonstrálván, hogy itt, az Isten háta mögött (vagyis: Isten színe előtt) is tudunk azért inni, mi több, ha valamiben tehetségünk mutatkozik, akkor ez lenne az. Amúgy hamar kiderült, Lajos nem a szavak embere, többnyire jelenlétének súlyával fejezi ki, amitől a maga részéről mássá lesz a világ. Felettébb keskeny szótárfüzet állt volna csak össze az általa használt szavakból, mivel leginkább hümmögött, cigarettázott, és bólogatott, hogy Ja, bazdmeg. Ugyanis Szigony fáradhatatlanul ecsetelte Lajos hőstetteit, a különböző Ricse-koncerteken történt ki- és behágásokat, ki- és berúgásokat. Egy-egy efféle sztori végeztével, mint mifelénk az Ament, bökte oda Lajos a Ja, bazdmeg-et.
Szép délután volt, más, merőben más és bizsergetőbb, mint amihez szokva voltunk.
Felesleges mondani, hogy Lajos vacsorája a hű alattvalók kilencedéből és tizedéből állt össze, úgy adakoztunk, mint addig még soha, az elemózsiás faszekrénykék legtitkosabb rejtekeiből kerültek elő féltve őrzött kolbász-, stifolder és sonkadarabok. Lajos a szilárd táplálékot bőven kiegészítette folyékonnyal, neki szabad préda volt a homályos kis vegyesbolt, ahol újabb üvegek vándoroltak a szimatszatyorba. Aztán, mint egy vénséges vén és bölcs törzsfőnök, a takarodó előtti időt leghívebb követőinek társaságában bagózta végig. Mi emeletes ágyainkban, ő hálózsákjában tért nyugovóra. A villanyoltás után sokáig pusmorogtunk még, lélekben Lajossal voltunk, aki odakint, a végtelen szabadság kellős közepén, és ennek szimbólumaként a szabad ég alatt… mit is csinált?, nem az a lényeg, hogy aludt, hanem leledzett. És mi, akik annyit hallottunk arról, hogy milyen ajándékokért kell hálásnak lennünk a Jóistennek, egy csöppnyit elgondolkoztunk azon, vajon mért szereti jobban a Jóisten ezt a Lajost, mint bármelyikünket.
Egy éjszaka azonban nagy varázsló. Az álom teszi? Ami oly sok mindent képes felülírni és oly sok mindennek képes a helyébe tolakodni?
Reggelre kelve jócskán alábbhagyott bennem a Lajos iránti lelkesültség, olyannyira, hogy nem rohantam hanyatt-homlok megérdeklődni, mi történt vele az éjjel, hogyan aludt, és egyáltalán, látni sem igyekeztem őt, csak azért, mert a látása is balzsam a léleknek. Rohadtul háládatlan tudtam lenni néha, mindazok felé, akiknek a legtöbbet köszönhetem. El is mulasztottam Lajos távozását, s csak utólag értesültem róla, hogy az éjszaka egy sün mászott rá, de Lajos a maga szikár, szavakat nem pazarló módján csak annyit mondott a találkozásáról: Meggurítottam.
Ha mindent összevetek, tán ez volt Lajos nálunk tett vizitjének egyetlen olyan momentuma, amire úgy igazából emlékezni lehet, holott épp akkor, az éj közepén egyikünk se volt ott, mégis, a következő tanévben is rendre egymásra néztünk, mi, beavatottak – sőt, idővel már olyanok is, akiknek fogalmuk se volt, miről is van szó –, és csak annyit mondtunk, Meggurítottam. Ez lett a semmivel sem törődő, szabad lélekből fakadó tevékenység szinonimája, ez a meggurítás, amit adott esetben sokszor és sokakkal megtettünk volna mi magunk is. De mi nem voltunk Lajosok. Hát nem gurítottunk meg senkit.

Ezek után jött el a nyár.
És hát, a lényeg: 1982 nyara volt az, amikor először nem vesztettem el a szüzességemet. Felesleges azon filozofálni, jó lett volna-e, ha… – és egyáltalán, a felmerülő lehetőségek közül hol, kivel. Bizony, tényleg így van, el lehet könyvelni egy nyarat egyetlen pillanatnak. Amolyan elkezdődött-befejeződött-történetnek, ami örökké vált az időben. És belátással lehetünk a sors felé is: egyetlen pillanatba, legyen bármilyen hosszú is, minden, vagyis minden nem fér bele. Nem szabad kisemmizni a következő pillanatokat, bizony.

Lementünk Berénybe. Ez egy hosszú történet újabb felvonása, ami még a szülők világában kezdődött, mivel Tió anyukája és az én apám együtt nyűtték az egyetemi előadók padjait a boldogtalan ötvenes években. Kettőnk személyében immár a második generáció boronálódott össze, szinte jóban-rosszban együtt, és egy padban ketten, három éve.
Ágika nénike, ahogy otthon emlegettük, még valamelyik téli szülői látogatás alkalmával állt elő a szinte kérésszámba menő nagy ötlettel, hogy milyen szép és üdvös is lenne, ha náluk nyaralnék néhány hétig, egy kis balatoni élmény sose árt, nem is szólva a Nancsi néni jellegű nagymamáról, aki reggelire is kisütött egy kis májat, ha a fiatal uraknak úgy szottyant kedve. A fiatalurak reggelije leginkább tízóraiba hajlott.
Mentem hát nyaralkodni.
Kis korában Ferike fél, nagy korában Feri kefél – hangzott Tió örökérvényű rigmusa, ami különös fényt kapott azóta, hogy Ebes megtette a világot sarkaiból kifordító bejelentését.
Úgy éreztük, megszűntünk Ferike lenni.
Ferik voltunk már. Feri szép, Feri jó…
S ha már a lányokkal nem volt olyan egyszerű, ki lehetett kezdeni a szótlan sörösüvegekkel.
Összegyűlt a kompánia egy csöndes június végi délutánon. Hárman az osztályból, és mindenféle csatolt haverok, helybéliek, valamint a fellármázott ifjúság, akik bármikor bárkivel szívesen ittak, télen, nyáron egyaránt.
Készültem erre a napra, mert afféle megmérettetésnek tűnt. A júniusi strand helyett a Diófa (de lehet, mégis inkább Zöldfa) faráccsal elválasztott bokszainak egyikében nekiültünk. Komolyan, elvégre olyasmibe fogtunk, amit a felnőttek szoktak tenni, akik tudják, mi az élet, az élet, amiről addig annyit hallottuk, hogy várjunk csak, majd meglátjuk, milyen. Eddig tudtunk várni.
Két rumot és tizenhét üveg sört ittam meg három óra leforgása alatt. Ezek történelmi tények, semmiféle kommentár nem szükségeltetik hozzá. Mint ahogy se dicsekvés, se szégyenérzet nem társul mellé, csupán folytatódik az óriáspillanat összerakosgatása, a precizitás vágya kulcsként szolgál az emlékezethez – avagy fordítva. Kora estébe hajlott az idő, amikor a társaság úgy döntött, visszatérünk a bázisra, vagyis Tiókám drága nagyszüleinek piros cserepes, zöld spalettás házikójába, vacsorázás végett. Hiszen tudnivaló volt, hogy várnak bennünket, a nagymama kisunokája pajtásait egy pillanatig se tűrte volna éheztetni, sőt, inkább azon volt, ha csak egy nap erejéig is, de kicsit hizlalná őket, ezeket a kákabélű városi fiúcskákat, akik olyan soványak és sápadtak a hosszú tanév után.
Kipirosodott és ősi erővel eltelt legények rontottak ki a kocsma ajtaján. Össze is kellett szedjék magukat, mivel én nem tudtam járni, és ezért ketten cipeltek, mint afféle hadisérültet, sőt, mondhatni, hullát.
Itt meg is kellene szakítani mindenféle emlékezést. Mert nincs emlék. A fekete lyuk, az van. Ami az utolsó sörösüveg kifacsarása után mindent magába szippantott. És mégsem. Mint ahogy egészen kisgyermek korunkról szüleink és a rokonok szemöldökemelgető meséiből értesülünk csak, s válik emlékezetünkké, hogy mi minden is esett meg velünk, úgy történt ez a berényi kompánia segítségével. Hosszú évekre, sőt utóbb osztálytalálkozókra kiterjedően hallhattam és hallgathattam, hogy ezen a bizonyos hazafelé vezető úton rendes, felnőtt részeghez méltóan mi mindent rikoltoztam össze, miként ficánkoltam szintén nem túl biztos lábakon álló hordozóim keze között. És főképp azt, hogy immár a nyári este langy melegében ázó verandán, a dúsan rakott asztal mellett ki és milyen erősséggel rugdosott, hogy próbáljak már elkussolni, mert a végén még kiderül, hogy azért vihogunk és röfögünk ilyen törvénytelen módon, mert irgalmatlanul berúgtunk. Azzal töltöttünk egy egész délutánt, hogy berúgjunk. És akkor a rántott csirkét termő jóságos nagyanyó és a fonott székben micisapkában ücsörgő, göcsörtös kezét kampós botján nyugtatót nagyapó eléggé megbotránkozna, és nem értenék, miért is kellett nekünk elmenni otthonról, amikor tele van a pince jóféle borocskával, kaphattunk volna belőle egy-két pohárkával, ugyan mért nem szóltunk.
Másnap reggel tudtam, megvolt az első berúgás. Azért ez is valami. És nem hánytam. Amihez amúgy sem ragaszkodtam volna, nem éreztem minden szín alatt a részegség szoros attribútumának. Feküdtem az ágyban, a nehéz dunyha alatt. Néztem a mennyezeten az ötvenes évekből való, réz karokon kúp formájú burákat tartó lámpát, és a falra a félig leeresztett redőny léceinek mintázatát. Mindez szép volt és magától értetődően békés, már-már a lélek kivetítődése, azt üzenvén, hogy lám, a legnagyobb dolgok is úgy esnek meg, mint bármi más, nem dől össze a világ, másnap ugyanolyan reggel van, mint annak előtte, a redőny árnyékcsíkjai megingathatatlanok. Így történik majd meg minden, szép lassan, amikor eljön az ideje, felesleges idegeskedni és türelmetlenkedni. Vágyakozni, no, azt éppen lehet, de attól se szebb, se tökéletesebb nem lesz semmise.

Vagy mégis?
De hát mért ilyenek ez a lányok?
Mindegyiknek van puncija, amik éjszakánként ugyanúgy vágyakoznak, mint az én lábam közébe költözött lelkem.
Hát akkor mért az ujjukat dugják abba a titkos lyukba?
Mért nem mondják, gyere, gyere, gyere.
Mért ilyenek ezek a lányok?
Lehet, hogy a vágyakozás mégis segít? Ha nem is szebb vagy tökéletesebb, de valamilyenebb lesz tőle az én Feri-életem?

A strand fősétányán, ami egyenesen a vízhez vitt, az első padon süttette magát az a lány.
Megkapó kép. Kellene ide egy kis leírás, legalább külső jellemzés. Bőrszín, alak. Mell, fenék, részletezve. Comb. Két comb. És a köze. No és a szeme, nyilván. Anélkül fabatkát sem ér az egész. De ez kicsit hazugság, leginkább a mell és a fenék.
A tökély.
Ebben nagyjából meg is egyeztünk, hogy az egész berényi strandon ő a legjobb bige. Annyira jó, hogy esély sincs rá, hogy bárki kezdjen vele. Valahogy, ez persze kisebbrendűség, jóllehet, nem valószínű, hogy úgy fogalmaztunk volna, mégis: nem vagyunk rá méltóak. És különben is, van annyi csaj, mint a szemét, csak körbe kell skubizni.
Közbevetőleg: én voltam az állatkertigazgató. Tiókám, tudj’ isten, miféle ötlettől vezérelve így harangozott be, jön ám az állatkertigazgató, tisztelettel kell vele bánni, nagy ember, ért az állatok nyelvén. Annyi bizonyos, hogy megvolt a respekt, tán a berúgás is nyomott valamit a latba, minden esetre a helyi aranyifjúság előszeretettel Igazgató urazott – még az is lehet, hogy a dolog teljes abszurditásával együtt is valamiképp hízelgett nekik, hogy egy igazgatóval együtt dönthetik magukba a Balatoni Világost.
És ha közben az Istennő felkelt a padról, hogy kizárólag a zuhany alatt hűsítse a testét, megdermedtek a kezek, a tekintetek elüvegesedtek, még a dekkek is megálltak a mozgásban, csak akkor kezdtek megint a földvonzás törvényének engedelmeskedni, amikor szép sorban, lassan és halkan négyszer is elhangzott, Baszdmeg… Hogy ez mért egyes szám második személyben került kijelentésre, rejtély, mivel mindenki magának óhajtotta volna a jogot.
Időleges elmeháborodásra gyanakodhatok csak, ugyanis semmi más nem magyarázza, hogy meglévő felkészültségem és bátorságom birtokában én, egyedül én voltam az, aki a meddő bámulás és vágyakozás hármadik napján egyszerűen odaálltam a lány elé, és súlyos árnyákként vetültem rá. A társalgás, a párbeszéd felidézése nehézségekbe ütközik, illetve a hősi tettbe ágyazva is már-már kínosan semmitmondónak tűnik. Főképp leírva, miután semmi egyébről nem szólt, mint hogy én akkor, izé, ha nem zavarok, persze, ideülnék a padra, vagyis, hát melléd, ide le. És aztán mondta, hát ülj, van még hely, és köszi, és baromira meleg van, és aha, és nem akarsz fürdeni, és hát most nem, és esetleg majd később, és ja, lehet, majd később.
Tényleg izzasztóan forró tud lenni egy június végi délután a berényi strandon.
Lopva pislogtam oldalra, néztem a tökéletesen sima, bronzszínű hasát és a lábát, illetve azokat a szinte alig látható pihéket, amik a barna bőrön szőkeségükben meg-megvillantak.
Még beszéltünk valamit, annyit megtudtam, hogy budapesti, de leginkább akkor esett le az állam, amikor kiderült, hogy mindössze tizennégy éves. Tizennégy! Te jó ég. Én tizennégy évesen még… pelenkát hordtam, vagy nem is tudom, miképp érzékeltessem, amit éreztem a saját tizennégy évesen volt valóm és a csodatestű nő… igenis, nő között.
Felállt, mondta, szomjas. No, nekem se kellett több, végre, valamiféle általam is ismert lovagias pálya, meghívhatlak… éreztem, hogy nem sört kell mondani, egy kólára?, ha akarsz, mért ne, én pedig akartam, a fürdőgatyám kis zsebében megtapogattam a nálam lévő pénzt, és indulhattunk.
De ne intézzük ezt el ilyen kutyafuttában. A következőt kell magunk előtt látni: tehát a strand, a hírneves berényi strand Legjobb Nője, úgyis mint Istennő feláll a padról, és a hosszú, mézszőke haján dob egyet a kezével és a vállán szétteregeti, továbbá elrendezi a törülközőjét, és rám néz, hogy akkor mehetünk-e? És ott vagyok én, még csak három napos barnasággal, ami itt-ott inkább pörkölődésbe hajlik, állok mellette, majd együtt elindulunk a sárga kavicson a kijárat felé, mert a büfébe csak úgy lehet bejutni.
Bárki láthatja.
És látja is. Tió, Emilkém és persze a dúvad Kánya is, aki szőrös, kövér pocakját vakarássza. Mélyet szívnak a Szofcsiból, pöccintik a hamut. Most mondjátok, kishaverok, hogy Baszdmeg. Biztos mondják is.
Megittuk a kólát, bizonyára beszéltünk további, mondatoknak is alig nevezhető szavakat. Hogy szeret-e flipperezni, hát, mit tudom én, mert itt van flipper, aha, látom, van kétforintosom, ha gondolod, á, inkább nem.
Visszatértünk hát a padhoz, ahol aztán végső elhatározással újabb rohamra szántam el magamat. Most már bejön-e végre a vízbe, elvégre megígérte, mert a nap rohadtul süt, meg hőség is van cefetül, meg minden ilyen, szóval fürödni kéne, azért strand a strand.
Állt és nézett egy pillanatra, szinte komolyan, de tán még jobb szó rá, hogy szomorúan. Hosszú haját bal kezével a füle mögé tűrte. Aztán elnevette magát.
Milyen muris vagy, mondta, és mintha hirtelenjében szégyellte volna ezt a – tán? – bóknak szánt kijelentést, felkapta a törülközőjét, és mellettem ellépve, majd hátranézve folytatta, Na, mi lesz, nem jössz fürödni?
Földrajzilag nézve a Balatonban fürödtem, még pontosabban a berényi strandon, de leginkább mégis a boldogságban. Igenis, együtt futottunk a stégig, ahol Wladár Sándort megszégyenítő fejessel vetettem bele magamat a habokba, mert az úgy valós, hogy a fiúk lefröcséljék a vízbe húzódozva beóvatoskodó lányokat. Erre ugyan nem került sor, mert a Csodatestű Nő se teketóriázott sokat, egykettőre a víz alá merült, és ott bukkant elő, közvetlenül mellettem, hosszú haja rátapadt a fejére, de így még jobban kivált kerek arca és világítóan kék szeme.
Nem engedte megfogni magát a víz alatt. Vagy lehet, hogy engedte volna, csak éppen mindig odébb úszott. Elkapsz?, kérdezte, és már el is tűnt a víz alatt. Abban a déli parti sekélységben. Kepesztettem utána, de hiába, úgy úszott, mint a csík.
Kint a parton aztán meg is mondta, hogy a BVSC-be jár. Heti három edzés, reggel, suli előtt. Nevetett. Lehetett is, ezen a muris alakon, nahát. Azt hiszi, megúszta…
Ültünk a padon tovább. Még mindig nagyon meleg volt. Olyan meleg, hogy az embernek beszélni is alig volt kedve. Dehogy nem volt kedve! Csak mit lehet mondani. Valami szépet. Ámbátor, nem is biztos, hogy szépet kell. Jópofát. Ja, azt inkább. Vicceset. Hogy nevessen. A nevetés mindennél hatásosabb. Bár, bohócba sem akarok átmenni. A legjobb nézni, némán, ahogy kinyújtózkodik, a lába is teljesen kiegyenesítve, a sarkával vájt egy kis lyukat a kavicsba, alul nedves a föld és hűvös, a karja is nyújtva, kifelé fordítja, hogy a könyökhajlatát is érje a nap, a keze pici, a tenyere rózsaszínű.
Csukott szeme mögül néha kiles, de csak felém eső, jobb szemét nyitja ki résnyire. No?, ezt kérdezi a szűk résen villanó tekintete, ez a szempilláktól árnyékolt kékség, de aztán máris behunyja, az arcát a nap felé fordítja, és elmosolyodik.
Az egész délután így telt el. Még egyszer voltunk a büfében és még egyszer fürödtünk. Megint nem értem utol. Már a lépcsőn állt, amikor a karjánál fogva vissza akartam rántani a vízbe, de ösztönösen megérezte a támadást, az utolsó pillanatban elrántotta a kezét, én pedig szinte a lába elé dőltem, épp csak meg tudtam kapaszkodni a korlátba. Felemelt mutatóujjal intett meg, mint aki az ilyesmit csöppet sem tartja murisnak.
Majdnem hét óra volt már, amikor készülődni kezdett. Holnap?, kérdeztem, ha nem is diadalittasan, de alapvetően a jól végzett munka megelégedettségével, és természetesen végtelen bizakodással a jövendőt illetően, ami az elkövetkező öt napra redukálódott, de ez még végtelen időnek tűnt akkor.
Rám nézett, Holnap hazautazom, mondta a legtermészetesebb hangon, és tovább pakolászott a kosarába.
Lehet, ezúttal valóban murisan néztem.
És azt se tudom, hogy hívták. A neve, hogy mi volt. Azt hiszem, nem is kérdeztem meg. Úgyhogy…

Esténként is visszatértünk Berénybe, mert ott zajlott az igazi, Balaton-parti élet. Mondhatni, a Balaton-party. Egy lapos tetejű, kocka alakú épület funkcionált diszkóként. A kultúrban, persze, hol is máshol. A sötétben is a Balatoni Világos volt az úr, igaz, a késői órára való tekintettel került egy-egy kupica vodka, vagy Lánchíd brandy. Mindkettő borzongató hőhullámok kiváltására volt képes, holott az este is forrón lihegett. A bádogozott állópultoknál sűrűn parázslott fel a Symphonia és Sopianae cigaretták vége, miközben a helyi érdekű Sanyik, Ferik, Lalik a füstnél sűrűbb bazdmegolások közepette világították meg az elménket, a bohó ifjúságét, hogy miért is van rajtunk ez a rontás, hogy az aranylábú gyerekek már megint elvéreztek a spanyolországi focivébé első körében.
Lalla, lalalalalaaaaa, e viva Espagna…!, dalolta a pult fölötti, keretbe hegesztett csöveken lógó tévéből Plácido Domingo, majd egy újabb meccs közvetítése kezdődött el, amiben mi már nem voltunk érdekeltek. Már megint nem, ez egy ilyen ország, ilyen nép, csak a Balatoni Világos, az örök, abban lehet bízni, az egyik szisszenve lepattanó kupak után jöhet a másik, gyöngyözik a sör, lassan mozdulnak a gigán az ádámcsutkák.
Tió még csak-csak ismerte némelyik lányt, régről, a gyerekkorból, hittanról, meg a strandról, persze. Amikor még a focilaszti kizárólag labdát jelentett, és nem a tizenhét éves korra megduzzadt melleket. De a tizenhét éves (focilasztis) világbajnok lányok nem kispályáztak már, a bárszéken ültek és barna színű St. Moritzot szívtak, és a füstöt úgy fújták ki, hogy a dauerolt hajukat hátradobták. Fel, a lapos plafon felé fújták a füstöt, és várták, hogy valaki, végre, aki nem a szomszéd faluból furikázott át Babettával, hanem mondjuk az NSZK-ból, végre odajöjjön hozzájuk, és kérdezzen valamit, bármit, mindegy mit, és akkor odafordíthassák a fejüket, és azt mondhassák, Já, ik sprehhe ejn pisszhen dajcs.
Tiókám, miközben a Szentgyörgyöt Berénnyel összekötő girbegurba aszfaltúton hazafelé bicikliztünk, nem is volt rest kifejteni, hogy ezekkel nem érdemes kezdeni, riherongy mind. Hallotta a Kányától, az Uszitól, a Bagitól, hogy régen még engedték legalább fogdosni magukat, a búcsú után, meg itt-ott esti órán, de aztán nagyon elszaladt velük a ló, kis cafkák, kellenek a fenének, maradjanak maguknak. Emil, a cukrász is ott tepert mögöttünk, vihogott, mert mit lehet ilyen helyzetben tenni, éjfél után a csillagos nyári égbolt alatt, mint vihogni a világ sanyarúságán, aminek ugyan saját sanyarúságunk az egyik építőkövecskéje, de mégis előcsillog a többi közül, majdnem olyan fényesen, mint a leginkább világító csillag az égen.

Kiskorában Ferike fél – nagy korában Feri kefél.
Megint és megint eszembe ötlött Tió örökérvényűje a téli, neonnal bevilágított osztályterem közös magányából. Az, ahogy beírtuk a füzetbe. Illetve, kimásoltam az övéből. Fontosabbnak éreztem, mint bármely bibliai idézetet.
Vártunk baromira a megváltásra.
Nem akartunk többé Ferikék lenni.

A pécsi árvalányok érkezése alapjaiban rengette meg a békés vakációzást. Nem emlékszem, ki talált rájuk, én ugyanis „szerelmi bánatomban” se láttam, se hallottam. Még ha ez így teljes mértékben túlzás is, de legalább úgy érezhettem, hogy elhagyattam, szerelmünk bimbózó hajnalán, avagy bimbózó szerelmünk hajnalán, izzasztó délutánján, teljesen mindegy, nem lett belőle semmiféle bimbó, se egy, se kettő, se virágkehely, legfeljebb némi illatfoszlány, a – legalább hadd nevezzem így – buján remegő, tizenhetedik nyár máig orromban lebegő maradéka.
Egy csoport állami gondozott érkezett Pécsről nyaralni. Nem csak lányok, hanem mindenféle rendű és rangú legénykék, ám mégis csak az árvalányok voltak a legizgalmasabbak.
Az árvalányhajak.
No meg az árvalánymellek. Az árvalányderekak. Az árvalányfenekek. Az árnyalánycombok. Szívesen a kalapunk mellé tűztünk volna egy árvalánycombot. Combközt – hogy teljes legyen a képzavar. De hát meg voltunk mi zavarodva rendesen.
Mint ahogy az árvalányok is. Kiszabadulván az árvaházból, belecsobbanva nem pusztán a Balatonba, hanem a balatoni nyár sűrű, mégis édesen könnyű magyar tengerébe, ők is arra vágytak: nem árvának lenni. Nem annak maradni.
A berényi strand istennője valóban eltűnt, ellebegett a szikrázó semmibe, üres volt a pad. Odaültem kicsit, a mi padunkra, kinyújtózkodtam, mint egy nappal korábban, hódításom csúcspontján.
Tió és Kánya akkor ismerkedhettek össze az árvalányokkal. Mert amikor visszatértem a társasághoz, már nagyban ment az izgatott osztozkodás, hogy akkor ki melyik csajra hajt majd rá, és mit kellene kifőzni a minél alaposabb becserkészés érdekében. Rövid, kapkodó beszédű tájékoztatást kaptam, hogy miképp is áll a helyzet, „lőni” fogunk, nagyobbat és jobbat, mint az egész magyar fociválogatott – és válogatott ábrándok keringtek a cigarettafüsttel a fűzfa alatt ücsörögve, női testekről, amiket még sose érintettünk, de legalább már bizton tudtuk, hogy ezért az érintésért érdemes élni.
Két cigánylány volt a kiszemelt. Felfigyeltünk egy harmadikra is, egy szőkére, neki volt a legnagyobb melle mind között, ám róla egyhamar kiderült, hogy ő a csoportvezetőnő lánya, és mint ilyen érinthetetlen.
Nem úgy, mint Gizus és a csak Cicamica névre hallgató másik lány. Mindketten szívesen csatlakoztak hozzánk, ha fürödni mentünk, üdvözölték a lovagok rítusszerű, ősi szimbólumokat felidéző fröcskölését, és azt se bánták, ha a langy habok alatt a bátortalan, ügyetlen, fiúkezek hozzáértek a bőrükhöz.
Ott voltam a többiekkel, paskoltam a vizet, vihogtam, nyúlkáltam is a tisztesség kedvéért, de közben úgy éreztem, mindez pótcselekvés, majdnem olyan, mint az önkielégítés, csak magamnak hízelgek mindezzel, elvégre én másképp is tudok, nem ilyen dedós módszerekkel, hanem férfi módjára: ha kell, megmondani, odaülni, kifejezni, de még ha némán, akkor is – hogy úgy mondjam – nemes méltósággal.
Tió Cicamicára hajtott, és váltig kapacitált, hogy kezdjem el megdolgozni a Gizit, meglátom, jó lesz az. Ez a Gizi nyüzüge, hebrencs csaj volt, mindene vékony, melle alig, ellenben kicsit bandzsított, és a fogai is összevissza álltak a szájában. Sokszor elővillantak, mert állandóan vihogott valamin. Mi pedig formában voltunk amúgy, löktük a jobbnál jobb és a rosszabbnál rosszabb poénokat, amik egy idő után összeolvadtak, már mindegy volt, mit is beszélünk, már ha ezt még beszédnek lehetett nevezni, a szavak szerepe nem a közlés volt, nem az értelemre óhajtottak hatni, a cél egy volt: hogy Gizi és Cicamica barna bőre alá hatoljanak és árva vérüket az izzó napnál is jobban felhevítsék.
És érdekes, miközben mindez zajlott, végül is teljes bevetéssel, fél szemét mindenki a csoportvezető lányán, a szőke Andin tartotta, mert ha felkelt a pokrócról, hogy zuhanyozni menjen, vagy be, a tóba, arra nem lehetett nem odakapni a fejet. Cicamicáék mondtak valamit róla, hogy milyen ez az Andi, nem nagyképű, vagy ilyesmi, de minden esetre túl komoly és megközelíthetetlen.
Azért Kányát nem abból a fából faragták, hogy ne próbálkozott volna megközelíteni épp azt, aki megközelíthetetlen hírében áll. Szépen lehozta a partra a két kazettás magnóját, Hitachi, apám, faterom hozta nyugat-németből, és benyomta a Hungária együttest. Fenyő Miki meg tízes hangerőn zendített rá, Andi, Andi, Andi, nem vagyok olyan jampi… imádlak, kívánlak, megsimogatnám a…. és itt nagy hujjogás következett. Fenyő is visított a két kazettásból, a berényi aranyifjak pedig a pécsi árvalányok szektora felé bámuldozva óbégattak, Kánya a levegőben mutatta is a kezével, milyen lenne az, amikor ő simogatja azt a sikítanivaló Andi-testrészt.
Az Andi, az Andi, az Andi ment a szemetes felé, hogy kidobja a Leó jégkrém papírját, a lerágott kukoricacsutkát, ment zuhanyozni, és mindig erre a zenére ment.
Az egyik ilyen, vad andizós alkalommal valamit a cuccaim között igazgattam.
Láttam, amint Andi, ahogy öt méterre elhalad mellettünk, megcsóválja a fejét. Szőke haja libegett, a melle ringatózott. Ott bújtam, tagadhatatlanul a Fenyőt bömböltető társaság tagjaként, de akkor épp mégis külön állva, a fűzfa mellett, és ahogy a tekintetünk találkozott, látva Andi fejcsóválását (meg a többit… - lehet, hogy a mellét is rosszallóan csóválta volna?) önkéntelenül is szinte bocsánatkérő grimaszt vágtam, és egy kicsit felvontam a vállamat. Mint aki tehetetlen az ügyek menetét illetően, de közben tudja jól, hogy Andi, Andi, Andi nem ezt érdemelné. Persze, azt azért biztos nem tettem volna hozzá, hogy én olyan jó vagyok, hogy bizony meg se simogatnám a…
Tiókámék úgy intézték, hogy délután moziba menjünk a lányokkal. Mert oda elengedik őket, ellenben este lehetetlenség meglógniuk a táborból, tehát marad ez a néhány óra szabadidős program. A berényi moziban nagyon is alkalmas filmet vetítettek: Piedone Egyiptomban. Kiderült, mindenki látta már, de mit számított ez, meghívó és meghívott egyaránt tudta, hogy ezúttal nem az olasz pofozógép hármas hátraszaltót kiváltó nyaklevesein szeretnénk szívből kacagni. Még csak kacagni sem szeretnénk. Sokkal inkább sóhajtozni. Vagy akár nyögni.
Megyünk „lőni” a moziba, ismételgette Tió suttogva a nagymamai ebéd során, s hogy a nagy attrakcióhoz legyen elegendő kalóriánk, rámoltuk befelé a hasunkba a rántott húsokat, krumplit, uborkasalátát, rétest, majd hátradőltünk – nyögni. Kéjes nyögés volt ez is a maga módján, csak már túlontúl ismerős, mondhatni unalmas, elvégre zabálni régóta tudtunk, nem tűnt valami nagy tudománynak, csak egy nagyanyó kellett hozzá, vagy egy anya, aki elkészítette és elénk tálalta az ételt, a többi szinte állatias automatizmussal zajlott, míg el nem érkezett a végső nyögés pillanata, a gyomor orgazmusáé, amikor beelégült, nem fért több belé. Jöhetett az alvás. Az emésztő alukálás.
Kacsa nevű osztálytársunk száz százalékra állította, hogy egy dugás négyszáz méter futásnak megfelelő tréning. Két menet nyolcszáz, három már ezerkettő. Aki eleget keféli a csajokat, nem csak baromi edzett lesz, de meg se hízik. És közben milyen jó neki.
A moziban legalább harmincöt fok fogadott minket. Cicamica és Gizi is ott volt, kicsípve, valami fehér blúzban, szívták a cigarettát és vihogtak. Aztán elhelyezkedtünk, és kiderült, nem csak nekem nem fűlik a fogam ehhez a Gizihez (főleg, miután „enyém volt” a berényi strand mézszőke istennője), de ő se akaródzott mellém ülni, így aztán a fiú-fiú-lány-lány formula érvényesült, középen az egymásért olyannyira epekedő Tióval és Cicamicával. Részemről jöhetett Piedone és a néger kiskölök, aki mindig elbújt a fehér Fiat Regatta csomagtartójában, ezen is cefetül lehetett volna nevetni, amikor megint előkerült, holott a Piedone azt hitte, ezúttal végre megszabadult tőle. Ilyenkor aztán nagyot fújt, mit ne mondjak: nyögött, de a világért sem pofozott volna.
Mert bizony csuda nehéz megszabadulni bizonyos dolgoktól az életben. És a szüzesség kétség kívül közéjük tartozik. És kit verjen dühében az ember, no kit?
Ámde.
Tió plasztikus tudósításának súlypontja szerint Cicamica szája rettenetesen büdös volt.
A büdösség kategóriája meglehetősen tág, sok minden belefér. A kollégiumi lét bugyraiban szinte rangsora van a különböző bűzöknek, amik, mintegy szárnysegédként kiegészülnek a szagokkal, míg ezekkel szemben az illatok kevesen vannak és ritkán érik el az orrot. A büdösség-arzenál terén – túlzás nélkül – réges-rég alaposan kiművelődtünk már, és minden vállfaját tekintve bőséges tapasztalatokkal bírtunk. A makro-bűztől egészen a saját mikrovilágunkkal bezárólag. Elvégre büdös volt a kollégium, en bloc büdös volt. Ezen belül büdös volt a háló, és nyilván, a hálótermek átpárolgó büdössége adta ki a kollégium büdösségét. Ám mindez nem jöhetett volna létre, ha a hálóteremben nem lett volna minden egyes bent lakozó fiú is személy szerint büdös. Ismertük a kivételes képességű bűz-vezéreket, hát még szép, de ki tagadta volna, hogy a kollektív bűzhöz szorgos kis hangyaként egy emberként magunk is hozzátettük, ami hatalmunkban állt. Mindenki tisztában volt saját büdösségi mutatóival: lehetett a lába, a hónalja, a zoknija, a kosaras pólója, ám szinte mindegy is volt, melyik vagy melyek a változatos lehetőségek közül, a lényegen nem változtatott: visszavonhatatlanul és feledhetetlenül büdösek voltunk.
De a csaj, a csaj az más. Az valami fehér virágszál. Azaz fehérlőn tiszta. És legfőképpen illatos.
Elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy lány szája ugyanúgy büdös legyen, mint a Lakatosé, aki nem kis önhittséggel említette egy sötétkékbe hajló tavaszi estén, midőn tiltott cigarettaélvezetre sompolyogtunk kifelé, hogy ő a maga részéről idestova két hónapja nem mosott fogat. Azt úgy el lehetett képzelni, milyen, hiszen néhány napi fogmosás-mentesség senki számára nem volt ismeretlen.
És akkor tessék. A csaj, akit meg kellene „lőni”. Akár csak a Lakatos. Ki tudja, hány napja, vagy hete. Vagy hónapja. Egy ilyen árvalány. Beül smárolni a moziba büdös szájjal.
Este döglöttünk az otthoni tévé előtt, nem volt kedvünk sehova sem elmenni. A meccs után meg kimentünk a verandára, fújtuk a füstöt a nyári égbolt felé, fel, a csillagokba. Egy nappal voltunk öregebbek és bölcsebbek, mint tegnap. Immár tudtuk, hogy az élet tényleg nem egyszerű. Mert az se jó, ha valakinek nem jut csókolni való száj az izzasztóan fülledt, Piedonétól harsogó moziban, de legalább olyan rossz, ha a csók, amit érzünk, valami fojtó bűzlehelettel itat át, itatja át szűzi virágillatra vágyó lelkünket.

Másnap jött a nagy hír: az Andi, Andi, Andi választott. Úgy látszik, a sok árvalány között nem volt számára sem menekvés. Hiába az anyukája, a csoportvezetőnő, Andi szíve is rettegett az árvaságtól. Cicamicáék mesélték világra szóló szenzációként, hogy az Andi bele van esve a... Szóval hogy belém. Erről én magától a nagy Kányától értesültem, aki leplezetlen irigységgel csapdosta a hátamat, fityegett a szája sarkában a Szofcsi, izzadt a tűző napon, amikor kijelentette, Ma este már baszni fogsz, bazdmeg. Volt benne némi atyáskodás is, mintha mindez már-már neki lenne köszönhető, és azáltal, hogy e kijelentést megtette, tényleg vehetem elintézettnek a dolgot. Elvégre a Kánya már tudta, miről beszél.
Helyzetem a hírek fényében nem lett egyszerűbb. A mézszőke istennő után rögvest Andi. Tió csak hunyorgott, de nem ugrálhatott, mert „neki” ott volt Cicamica, aki a mozis csókok után joggal érezhette magát a „Tió csaja” büszke cím tulajdonosának, az infánsnővé átvedlett Gizi társaságában. Mit is kellett volna tennem? Hát oda kellett néznem, az egyszer biztos. Látszik-e bármi változás Andin? Nem lehetett mondani. Sőt. Behúzódott a part menti fűzfa árnyékába, épp csak sejthető volt, hogy ott bújik. És hogy kibe, mibe van beleesve, innen messziről nem látszott.
Szerencsére bőséges útmutatókkal láttak el tanult kollégáim, és a már régóta meglévő elméleti alapozottságom újabb láb- és lábközi jegyzetekkel egészült ki.
Például az ujjazás művészetéről.
Ujjé.
Igen, cselekedni kellett volna. Mert kiderült az is, hogy – és mintha csak ismételte volna magát a történelem három napon belül – ez az utolsó balatoni estéjük a pécsi árvalányoknak, másnap hazautaznak. Cicamicáék készségesen vállalkoztak a közvetítő szerepre. Sok lehetőség persze nem kínálkozott. Ott volt viszont a búcsú-tábortűz. Állították, hogy a tábor hátsó kerítésénél van egy kis kapu, amin be- illetve kiszökhet, aki akar, de akár át is lehet ugrani, olyan alacsony. A lányok távoztak, majd visszatértek a megváltó hírrel, hogy Andi azt üzeni, odajön a kerítéshez, ha besötétedett, be is enged, nem fog senkinek feltűnni a plusz egy fő, mert a szomszéd táborból is átjönnek egy csomóan a bulira.
Addigra már Cicamicáékkal leszámoltak a többiek, Tiónak is elég volt a mozi sötét lehelete, közölte, inkább kimegy a Zalára, hátha lesz kapás, ha kicsit enged a forróság.
De hát a forróság nem enged, épp ez az, hanem fogva tart.
A cukrász Emil jelentkezett fegyverhordozónak, hogy elkísér az árvalányok búcsútábortűzéhez. Tió a horgászcuccaival felszerelkezve távozott Keszthely irányába, mi meg mentünk emberhalászni, tiszta ingben, kifésülködve megfüstölődni, sőt, lehetőleg megperzselődni az amúgy is izzó június végi estében. Hamar odataláltunk, Emil végül is idevalósi volt, ismerte a terepviszonyokat. Letáboroztunk a hátsó kerítés tövében, rákuporodtunk a bicikli csomagtartójára. Elszívtunk egy cigarettát. Lestük, mi zajlik odabenn. Messze, a fák takarásában észlelhető volt némi mozgás, éles, nyerítésszerű nevetések hatoltak el hozzánk. De az épp csak derengő és egyre sötétedő alakok közül senki nem akart kiválni és elindulni hátra, felénk. Emil a második cigaretta lassú füstölése mellett elmesélte, hogy a cukrászatban, ahol gyakorlatban melózni szokott, van egy lány, Krisztinek hívják. Nagyon tetszik neki, de a sok habverésben nem nagyon van idő udvarlásra, meg hát az nem is olyan egyszerű dolog, mert akkor mondani kellene valami szépet, vagy ha nem is éppen szépet, de legalább épkézlábat, és hiába hogy amúgy szinte folyamatosan, de főleg esténként, a sötét szobában fantasztikus mondatok tolulnak a nyelvére, ott, az üzemben, kezében a tortakenő késsel csak ökörségek jutnak eszébe, és akkor inkább meg se szólal. A Krisztike meg néha ránéz, őzikebarna a szeme, mintha várná, hogy Emil mondjon már valamit, de ő nem, vagy csak olyasmit, Hol van még ánizs, ki a fasz rakja mindig a második polcra a cukrot.

Hát ja, sóhajtottam vele én is a fekete estébe, és hirtelenjében arra gondoltam, ha az én Andim előkerülne, ugyan mit mondanék neki, még csak azt se kérdezhetném meg, hol van az ánizs.
Meresztettük a szemünket a fák közé, egyre zajosabbá vált a társaság, láttuk, hogy narancsszín lángnyelvek csapnak fel, lobogott a tábortűz, lobogott, mint a szerelem tüze.
Elszívtunk még egy cigarettát, aztán amikor felhangzott a keserédes nóta, Sose hallok olyan gyönyörű nótaszót, amilyet sihedernyi koromban, Emillel lassan összenéztünk, és bár csak egymás fekete sziluettjét láttuk, tudtuk, ugyanarra gondolunk. A bicikli csomagtartójáról visszamásztunk a nyeregre, és lassú tekeréssel, mintha csak vigyázó szemek elől óvakodnánk, elindultunk hazafelé.
Tió már a veranda lépcsőjén ült, előtte a fűben hevertek a horgászszerszámok. Ezek a kurva halak, morogta, és hosszút szívott a cigijéből. Nyaralnak, vagy mi. Oda se dugták a képüket, egy darab kapásom nem volt.
Emil és én csak álltunk szótlanul. Valamelyik közeli ház ablakán át a Vitray hangját lehetett hallani, Rossi elé pattan a labda, Rossi, Rossi és bent van! A betyár mindenit, milyen ügyes kis gól! Hiába, így van ez, látszólag ott sincs a pályán, de amikor kell, lecsap. Így kell ezt csinálni, kérem szépen…
Brávó, Rossi, mondta Tió, és messzire pöckölte a csikket. A digókám megint lőtt egyet.
Ezen végre lehetett röhögni. A nagymama bújt elő a szúnyoghálós ajtó mögül és megkérdezte az ő arany kincseitől, nem akarnak-e enni valamit. Mondjuk egy kis kolbászt. Egy kis sonkát. Zöldpaprikával.
Hát persze, hogy akartunk.
Tizenhét évesen az ember mindig akar valamit. Valami finomat. Még akkor is, ha úgy igazából nem is tudja, mi a csudát.