A Mindenható végül úgy döntött, hogy nem özönvizet küld az emberiségre, elvégre ilyen volt már, maga is unná másodjára. Mást eszelt ki: eltűnteti az összes könyvet, ami létezik, bármiféle formában, akár kinyomtatva bújik valahol, akár másképp. Lássuk, dörzsölte a tenyerét, mire mennek – végül is önmaguk nélkül. Képesek-e komolyan venni a könyveket, amiket saját szolgálatukra és kedvükre hoztak létre, ha már nincsenek?
Aztán becsukta a szemét és fújt egy nagyot.
Abban a pillanatban ürültek ki a könyvtárak és lakások könyvespolcai, tűntek el a könyvek iskolákból és irodahelyiségből, de még a telefonfülkékből is a telefonkönyvek. Sőt, az emlékkönyvek sem menekültek meg, mert a Mindenható akarata mindenre kihatott.

K. n. 3-ban (Könyvek nélkül – ez lett az új időszámítás kezdete) mintegy ezer író kapott levelet magától az államfőtől. Az ősz elnök, aki valaha maga is tollforgató volt, neki is voltak eltűnt könyvei, a Könyvhalál utáni rettenet és káosz hosszú hónapja után jutott arra, hogy mégis csak meg kellene menteni a könyvekben tárolt kultúrát és felhalmozott tudást. Abban bízott, hogy az iszonyú csapás ellenére azért a jövőben is születnek majd új könyvek, ám ami jobban izgatta, hogy miképpen lehetne újra élővé varázsolni a régieket.
Egy módon: újra kell írni őket.
Az íróknak szóló felkérés kettős volt, és a következőkre irányult. Egyrészt, és ez volt a kézenfekvőbb, hogy minden író, aki felelősséget érez országa, nyelve kultúrájáért, az olvasókért és nem utolsó sorban – ez esetben – magáért, írja újra legjobb tudása szerint a saját műveit. Ha nem is az összeset, de legalább azt a három könyvet, amit munkásságából a legfontosabbnak, mindenképp fennmaradónak ítél. Maga ez elnök is töprengett már, mi lenne az, amit szűkre szabott szabadidejéből a maga oevre-jéből újraalkotna.
A második számú feladat volt csak igazán fogós: a múlt irodalmának, a halott szerzők műveinek újbóli életre hívása. Itt nem lehetett mást tenni, mint felajánlani, ki-ki válasszon magának, mely író mely művét érzi magához igazán közel állónak, mi lenne az, amit fejből – de talán inkább lélekből – létre tudna hozni. Erre egy Könyvújraíró Bizottság alakulna, hiszen koordinálni kell, ki melyik egykori könyv újraírására nevez be, és végül, ebben az adminisztratív értelemben, szét kellett osztani a feladatot.

Kenderházy P. Tamás örült. Nem csak amiatt, mert több hónapos, megfeszített munkával sikerült – úgy érezte – újrateremtenie életművének oszlopát, Az időjárás-jelentés 1958-ból című monstre családregényét, hanem amiatt is, mert levelet kapott a Könyvújraíró Bizottságtól. Ebben nagy tisztelettel értesítik, hogy pályázati anyagának tanulmányozása és az írókollégák terveivel való egybevetés után, a következő könyvek újraírására kérik fel: Plautus: A hetvenkedő katona, Gyulai Pál: Egy régi udvarház utolsó gazdája, illetve Krúdy Gyula: A vörös postakocsi. A Bizottság jelezte, hogy a könyvek megírására mennyi havi juttatást tud biztosítani, és hogy mennyi időre. Amennyiben Kenderházy P. Tamás majd végez a gigászi munkával, és lesz még kedve, energiája, természetesen választhat további könyveket újraírásra. Az eltűnt könyvek listája ugyanis jószerével kiapadhatatlan.
Örömében felhívta Kunkoretti Ádámot, a jeles költőt, akivel még a könyvek világában sokat ücsörögtek együtt, világmegváltó kérdéseken törve a fejüket. Kunkorettivel is madarat lehetett volna fogatni, ugyanis – többek között – megkapta Vörösmartyt. A Szózat, édesapám, a Szózat!, rikoltozott a telefonba Kunkoretti. Igazából nem is tudott nagyon másról beszélni, annyira lelkes volt, hogy újra írhatja a Szózatot. Pedig jutott még neki nem kevés Reviczky Gyula, Szabó Lőrinc és Berda József is.

A Mindenható rettentően unatkozott. Hosszú évek óta olyan szuszogó csönd volt odalent. Mindenki írt, mit a kisangyal. Nem csak az írók. A történészek, a filozófusok, a jogászok, a tudósok az orvostól a kibernetikusig. Az adószakértők. A szektaalapítók. De még az öreg nénik is, újraírták a régi emlékkönyveiket. Tudták kívülről, épp csak egy picikét színeztek rajta.