Élő a kórház padján ült, és nézte maga előtt a gyepet. Fűre lépni tilos, épp ezen a táblán merengett, majd mint aki ezer éve erre készül, végre kibökte a pompás viccet, Fürelise-zni tilos. Hát tudod, magyarázta máris gondolatban Elzának, mert Elza nem volt erős a szóviccekben, amikor nem szabad eljátszani a Für Elise-t. És már azt is hallotta, De hát mér ne szabadni?
Mert nem.
Tilos.
Elza jött szembe a kavicsos úton. A nő ezúttal valamiért nem akarta, hogy bemenjen vele a Jóskához. Élő ezt sosem tudta megérteni, hogy lehet az, hogy valaki a saját apját Jóskának nevezze. De ez már csak így volt. Ő szólította Papának Jóskát, az apósát. Sosem tiltakozott ellene.
Na?, vette le a szemét a Füre lépni tilos-ról.
Meg fog halni, közölte Elza és lezöttyent mellé a padra.
Élőnek úgy tűnt, mint a nő szeme is azonnal a táblára tévedt volna. És tényleg így volt. Egyszerre hisztériázni kezdett. Mi az, hogy tilos, bazdmeg? Mért lenne tilos? Ha egy ötvenöt éves ember csak úgy meghalhat, akkor a szaros fűre mért nem lehet rálépni?
Elza felugrott, odarohant, ahol a gyep kezdődik, és páros lábbal ráugrott, majd, mint ahogy a cigarettacsikket szokás eloltani, szinte egyenként kezdte eltaposni a fűszálakat. Nesze, nesze, te is, dögölj meg, meg te is!
Aztán mintegy varázsütésre megmerevedett, és Élőre meresztette a szemét.
Csinálj valamit, Apóka, mondta Elza könyörgő hangon. Őt bezzeg Apókának hívta, de már mióta, a legritkábban Gézának.
Aztán sikított egy nagyot. Nem halhat meg!

Hát persze, a Prókay Lóri bácsi! A festő!
Élő tudta a megoldást. Legalább húsz éve történt, hogy az újságban fekete keretben megjelent, miszerint váratlanul elhunyt Prókay Lóránt, a neves festőművész. Fotót is mellékeltek hozzá, meg az életpályáját, magasztalták. Ott lakott egy emelettel a szülei felett, a műteremlakásban. Apró, fürge emberke, aki korán megőszült, de jó egészségnek örvendett. Dolgozott az istenadta, reggel, délben, este festett. Meg panaszkodott, hogy nem ismerik el az igazi tehetségeket. Akik jól tudnak helyezkedni, törleszkedni, azok viszik valamire. A magafajta meg… Mindig hozzá tette: nincs benne harag, sem féltékenység. Ezek csak ténymegállapítások, kedves asszonyom. A szikár tények.
Az öreg Prókay legalább olvashatta, hogy milyen szépen búcsúztatnák. Ugyanis nem halt meg. Élő Géza anyja hüledezve mutatta neki a nekrológot. Hát tudod, fiam…, és csóválta a fejét felháborodásában. Képzeld el, ha apáddal csinálják ezt.
Prókay Lóránt heherészve mesélte aztán, legalább fél évig a történetet. Meghalatásának történetét, ahogy emlegette. Egész tisztességesen írtak rólam, meg kell adni. De azt a szívességet nem teszem meg nekik, hogy tényleg elpatkolok. Akinek halálhírét költik, ugyebár…
Tényleg élt még. Legalább nyolcvanöt lehetett már. Élő Gézának időközben valóban meghalt az apja. Messze nem születettek olyan elismerő szavak az elhunytakor, mint amit az anyja esetleg remélt. Mindegy.
Most készen volt fejében a terv. Miképp mentheti meg Elza apját.

Szonntág a szerkesztőségben kissé húzta a száját. Ezért engem megbasznak, édesapám.
Egy kis málőr, mondd már…, csapott egyet a vállára Élő Géza. Ne mondd már, hogy nem látott még ilyet a világ. Némi sajtóhiba, hogy úgy mondjam.
Valaha együtt fosztogatták a templomi perselyeket, mágnessel. Szonntág nem mondhatott nemet, ő is tudta. Csak kérette magát.
És ki ez a tag?
Neked semmi dolgod vele, megírom és hozom a fotót. Csak jelenjen meg, lehetőleg még holnap.
Az biztos, hogy nem megy.
Jó, akkor holnapután.

Jóska feltette a szemüvegét.
Na, mutasd.
Lassan, kíméletlenül lassan olvasta a gyászjelentést. Élő látta, hogy a cikk aljáról a szeme rögvest visszaugrik az elejére. És kezdi újra. Legalább háromszor végigböngészte. Aztán, még mindig maga előtt tartva a lapot, megszólalt.
Nem találtak egy frissebb képet. Ezen harmincöt vagyok. Sose szerettem festeni magamat. A barmok, tette még hozzá.
Elza otthon először üvöltött. Már reggel hat után kezdték hívogatni, hogy mi ez, a Jóska meghalt? Ilyen hirtelen?
Élő csak akkor adta elő az egész történetet. Lerohant a kioszkba, és hozott egyszerre öt példányt.
Meglátod, ez fogja megmenteni!

A főorvos úr dél tájban lépett a beteg szobájába.
Hogy van?, kérdezte.
Jóska az előtte heverő újságot kezdte paskolgatni.
Eddig tizenketten hívtak. Mind ugyanazt mondták.
Gratulálok.
Egészen mást, mint amit maga mondott.
Gondolom. És most?
Ennék egy kis székelykáposztát. A lányom nagyon tudja, a vejemnek is a kedvence.
Rendben, egyen csak. Odalépett Jóskához, és megfogta a csuklóját, ösztönös mozdulattal, megmérte a pulzusát. Mondhatni, tökéletes.
Ebben a pillanatban megszólalt a férfi mobilja, a Torreádor-dal volt beállítva csengőhangnak.
Várjon!, súgta oda a főorvosnak, ezt figyelje. Halló. Hát még szép, hogy élek. Tudod, ki teszi meg ezt a szívességet. Úgy, úgy, ahogy mondod, édes öregem. És ez így is lesz, nekem elhiheted. Fogunk mi még együtt ücsörögni a Korzóban. Biza. Ég áldjon, Ferikém…
Lehet, hogy rám itt már nincs is szükség, mondta a főorvos úr.
De nincs harag?
Ugyan már…
Ha túlélem, akkor se?
A főorvos erre felnevetett. Azt azért még meglátjuk. Lehet, hogy berágok egy kicsit.

Élő Géza a Für Elise-t dúdolta, miközben hazafelé igyekezett. Vett egy jobb fajta bort, meghívta ezt a szerencsétlen Szonntagot ebédre. Tényleg adtak neki egy fegyelmit az „elbaltázott gyászjelentés” miatt.
Székelykáposztát főz az asszony, mondta. Kaja után úgyis bemegy a kórházba, visz belőle egy adagot a Jóskának.
Annak, aki meghalt? Illetve, nem halt meg, csak izé…
Annak. Látod, már székelykáposztát is ehet. Mi meg elszopogatunk egy üveg vöröset.
Jó, szopogassunk, egyezett bele Szonntág. Aztán megnézte az óráját. Még tíz sem volt. Vasárnap délnél előbb sosem kelt fel.