Az a legrémesebb benned, hogy sosem tudni, megtörtént-e, amit írsz, vagy csak kitaláltad az egészet, azzal a rettenetes agyaddal!, duzzogott a lány.
Nem mindegy, csak papír meg nyomdafesték.
Shakespeare-nél vagy Balzacnál mindegy, leszarom. De nálad egyáltalán nem mindegy.
Nem szarsz le? Csupa öröm az élet!
Ki ez a csaj, ez a hülye sapkás, hm?
Vanda, Vanda, ne légy megint vad, na!
Mi a szarnak kellett levennie a sapkáját? Tessék, halljam.
Benne van a szövegben, nem?
Benne, persze. De az már lehet hadova is. Levetetted vele, ez a lényeg.
Nem a bugyiját, anyukám, a sapkáját.
Az mindegy, sapka vagy bugyi, leszarom.
Mi van, hasmenést kaptál?
Baromi vicces volt, gratulálok.
Akkor most visszamegyek a szobába, becsukom az ajtót, újra izzítom a laptopot, és írni fogok. Lesz benne egy csajszi, garantáltan sapka nélkül. És elrontja a gyomrát. Pont azon a napon, amikor találkozik álmai fehér lovával. Olyan hasmas jön rá, hogy csak. Lehet, hogy lesz benne valami tanulság, hogy ha majd a suliban tanulják, ki tudják hüvelyezni a mű üzenetét. Mert az jó, üzenni az utókornak, hogy ne zabáljanak összevissza mindent. Jó lesz így, szívem virága?
Máris érzem a Nobel-díj szagot.
A nőknek mint tudjuk, sokkal kifinomultabb a szaglásuk. Úgyhogy lehet benne valami.

Amikor a konyhán dolgozó lányon a negyedik napon is ugyanaz a szürke, kötött sapka volt, Iván tudta, hogy meg fogja kérni, vegye le. De hagyott neki még egy kis időt. Valahogy úgy érezte, leveszi majd magától. A pult mögött sertepertélt, az elvásott műanyag tálcákra ráigazított egy papíralátétet, odakészítette a szalvétába göngyölt kanalat, kést, villát. A keze túl pici volt, ujjai olyan vékonyak, mint egy kisiskolásé. Az arca, ami a szürke, kötött sapka alatt szinte megbújt, mókusszerű volt, mintha folyton csücsörített volna, a felső ajka már most ráncokba futott, akár az öreg nőké. A szeme ugyanolyan szürke volt, mint fura alakú, túlméretezett fejfedője. Vékonyszálú, szinte fehér szőke haj egy-egy tincse lógott ki alóla.
Iván elvitte a tálcát az asztalra, a levesért külön visszament. Úgy nézte a lányt, hogy az ne tudja kivonni magát a tekintete alól.
Mindjárt kész lesz, odaviszem.
Nem fontos, megvárom. A leves úgyis forró.
Forró hát, milyen lenne, nézett rá a lány, és tágra nyitotta a szemét, jelezvén, ezen nincs mit csodálkozni.
Nincs itt meleg ehhez a sapkához?, és ráfújt az eléje tett, bodrosan gőzölgő leveses csészére.
Én jól érzem így magam.
Ennek örülök, de tényleg. És…
És? A másodikat tényleg kiviszem.
Hagyja csak. Inkább arra kérném meg, hogy vegye le a sapkáját.
A sapkát?
Igen.
A bugyimat ne vessem le?
Azt ne. Elég a sapka.
Értem. Azt hiszi, ez ilyen egyszerű.
Nem hiszem. Tudom, hogy nem egyszerű levenni a sapkáját annak, aki sapkában szeret lenni, még a konyhán is.
És még ennél is bonyolultabb. Mert ha leveszem a sapkát, akkor tényleg le kell vessem a bugyimat is.
Tényleg?
Ha mondom. Beláthatja, hogy ez most lehetetlen.
Tehát lehetetlent kértem.
Így van. De a levese szerintem már kihűlt. Már nem ehetetlen.
Iván bólogatott aprókat.
Biztos finom. A másodikat tényleg kihozza?
Melyiket is kérte? A csirkét vagy a spenótot tojással?
Jöjjön a spenót. Sokat kell megegyek belőle, úgy látom…

A tanár úr rövideket szívott a cigarettájából, és kissé lehajtott fejjel, felfelé lesett Ivánra.
Olvaslak ám, minden sorodat. Már úgy értem, ami a kezembe kerül.
Igyekszik az ember, vonta meg a vállát.
Mindig is kedvelte Terlovszky Edét, hiába, hogy meg akarta húzni matekból. Sőt, amikor perselyfosztogatáson kapta, nagy szentbeszédet tartott arról, hogy Ivánból sosem lesz rendes ember, mért erőlködik itt, jobb lenne, ha minél előbb eltűnne az emberiség süllyesztőjében.
De már az első osztálytalálkozón odasomfordált hozzá, és dedikáltatta azt a szerény kis verseskötetet, ami kikerült Iván ifjúi műhelyéből.
A piacon akadtak össze, Terlovszky láthatólag megöregedett, amiben bizonyára szerepe volt az italnak, mert rögvest a Sárga falevél című műintézménybe invitálta volt tanítványát.
Hanem azt nem kell volna megírnod, azt a csillárosat.
Tessék?
Tudod te azt nagyon jól!, emelte fel a fejét tanár, és mohón belekortyolt a nagyfröccsbe.
De most tényleg, csillár? Nem Csilla?
Ne ökörködj, Iván. Amikor ülnek abban a lebujban, az a két csóka, és leszakad a csillár, és agyonvágja az egyiket. Ne mondd, hogy nem is emlékszel rá!
Dereng, persze… Tíz éve volt legalább, egy kis novella, novellácska.
Novellácska…
Igen, már tudom. Van az a manusz, aki gyémántokat cipeli, mert valami kabátcsere miatt az ő kabátjába vannak belevarrva a gyémántok, és akik üldözik, odacsalják a lokálba, mert amúgy, ugye ÁNTSZ-ellenőrről van szó, és már majdnem bepalizzák, amikor…
Lezuhan a csillár, és agyonvágja.
De nem őt, hanem a maffiózó csávót, ő meg elspurizik, és továbbra is nála maradnak a gyémántok.
Az mindegy, morcant fel Terlovszky, a matektanár. Agyonvágta a csillár, és te megírtad.
Mi az, hogy megírtam? Ez jutott eszembe.
Az a fiam volt, aki meghalt.
A fia?
A fiam, te nyavalyás, rikoltott fel a taná. Hogy merted megírni?
De tanár úr…
Ne tanár urazz itt nekem! Pontosan így történt, ahogy abban a koszos könyvedben leírtad!
Hihetetlen, agyrém! Otthon ültem a szobámban, és írtam egy történetet, ezt találtam ki, és kész!
Kész? Kész, mi? Megállj, te…!
A nagyfröccs felborult, a buborékos lé egy pillanat alatt folyt szét az asztalon, és spriccelt szét két székéről felugró férfira.

Figyelj, adjak neked egy tippet, Ivánkám? Írd meg az életemet.
Guszti nénit?
Mért nézel rám ilyen szemekkel? Megéltem kilencvenkét évet. Láttam Károlyi Mihályt, emlékszem rá.
Hát, elég rég volt…
Na ugye. Idehozod a masinádat, azt a lapost…
Laptop.
Jó, de lapos, nem? Leülsz oda az asztalhoz, és én diktálom neked, mi volt.
Biztos nagyon érdekes, de ez egy gépírókisasszonynak való inkább. Én szeretem kitalálni a történeteket.
Ugyan, ennél jobbat úgysem tudsz kitalálni. Egyszer elkezdtem leirkálni egy-két sztorit, amikor hatvankettőben kórházban voltam, és úgy nézett ki, hogy elpatkolok, de sehogyan sem ment. Mondani tudom, írni nem. Erre vagy való te.
Csináljuk esetleg azt, hogy Guszti néni elmondja, és majd én leírom, illetve megírom. De csak később. Egyszer.
Mi az, hogy később? Meg egyszer? Mondom, hogy diktálom. Mért vesztegetnéd az idődet. Leírod, ahogy tőlem hallod, és viheted is a kiadóba, vagy hova.
Ez így nem megy, drága Guszti néni. Akkor hol vagyok ebben én, az író?
Ej, de nehéz veled. Te írod, értsd meg vége. Én nem akarok író lenni, ilyen babérokra törni. Oda sem kell rakni a nevemet a borítóra. Tied a dicsőség.
Iván hallgatott, az öreg, fekete tokos faliórát nézte, fél ötöt vert. Ez az óra is biztosan látta Károlyi Mihályt. De lehet, hogy Deákot is. Vagy Rákóczit, Mátyás királyt. Együtt jött be Árpádékkal. Ha mesélni tudna!
Olyan sztorik, édes fiam, amiket senkitől sem kaphatsz. Persze, ha nem kell, nem erőszakoskodom, isten őrizz. Viszem őket magammal a sírba. Aztán törheted majd a fejed, hogy miről írjál.

Iván?
Aha…
Mi van, aludtál?
Hát baszki fél három van.
Tényleg. Bocsi akkor, de rögvest le akartam csapni az anyagra.
Ne haragudj, ki is vagy?
Táltos.
Táltos…
A filmrendező, a kurva életbe, ennyire nem lehetsz álmos.
Jó, jó. Táltos Béla, megvan, oké.
Na. Szóval a kisregényed…
Melyik?
Isten, melyik! A Károlyi órája.
Ja, az.
Nem adtad el még senkinek sem a jogokat?
Miféle jogokat?
A megfilmesítését, ember. Te, olyan ez az egész… Mostanáig olvastam. Hazaestem tizenegy után, mondom, le kell nyugodnom, becsaptam egy viszkit, aztán a te cuccod volt a könyvstóc tetején, hadd szóljon. Apám… ez tiszta film. Ahogy az öregcsaj mesél, az egészet látod magad előtt. Mintha diktálta volna valaki, és te csak jegyezted volna…
Azért ez nem ilyen egyszerű…
Jó, nehogy már elmagyarázd a frankót. Ez benne a giga, hogy ilyen. Üt, érted, üt. Hallod az óraütéseket, meg látod az öreglány száját, ahogy csak mondja, mondja.
Pedig én találtam ki az egészet.
Ne kezd már újra. Tudom. És zseniális. Nekem ez kell. Így, ahogy van, kilóra megveszlek.
Hát jó, ha gondolod.
Holnap összefutunk, okses?
Rendben, lehet.
Ebből film lesz, meglátod. Benne van az egész század. És tök hiteles. Ahogy egy idős hölgy elmondja az életét. Hű, Ivánkám, nagyon bele fogunk csapni a lecsóba.
Örülök, de tényleg.
A címén agyaljunk majd azért, jó?
Miért?
Hát… Károlyi órája… Könyvcímnek frankó, meg értem én, mire hajaz. De a mozi az más. Majd csinálunk egy agyvihart, nem gond.
Deák órája?
Mi az?
Rákóczi órája? Mátyás órája?
Te, Ivánkám, nagyon vicces csávó vagy. Látszik, hogy felébredtél. Na, csaó, aludj inkább!