Hát milyenek ezek a lányok?
Mindegyiknek van puncija, és éjszakánként ugyanúgy vágyakoznak, mint a fiúk lába közé költözött lelke.
Hát akkor mért az ujjukat dugják abba a titkos lyukba?
Mért nem mondják, gyere, gyere, gyere.
Mért ilyenek ezek a lányok?

A boradstairs-i iskola udvarára egymás után gördültek be a legkülönfélébb járgányok, és angol nők és férfiak szálltak ki belőlük: jövendő házigazdáik. Semmit sem lehetett még tudni, ki hová kerül. Az izgalom csak fokozódott, amikor végtelen zörgéssel aláfestve egy ütött-kopott Ford jelent meg a színen, és a kormány mögül bongyor frizurás, napszemüveges manusz ugrott elő: atlétatrikót viselt, ami látni engedte teste minden ékességét, ugyanis a karja, a válla, a mellkasa is cirkalmasra volt kitetoválva. Szinte több volt rajta a kékeszöld bőrfelület, mint a fehér.
Összenéztek a fáradt, de izgatott, messziről jött magyarok. Láttak, már hogyne láttak volna tetovált embert, nem is ritkán. Az ujjakon elhelyezkedő születési évszám, a másik kéz ujjain helyet foglaló ÜSS! felirat, illetve a magyar karokon fellelhető átszúrt szív, meztelen nő (vagy sellőlány) elemi építőkövecskéi voltak a világnak.
Csabi számára elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy ÜSS!-kéz tulajdonosának házába betegye a lábát, mert úgy tudta, az „effélék” mások, mint ők. Az ilyen emberek, látta eleget, a vidéki buszpályaudvar környékén lévő talponállók előtt ácsorognak, jobb esetben a piacon kiabálnak, és minden pillanatban készek rá, hogy amiként testüket így tönkre tették, akképpen csúfságokat és retteneteket műveljenek másokkal is.
Az agyontetovált férfi feltolta a homlokára a napszemüvegét, és közönnyel szemlélte a sereget, bizonyára nem sejtve, hogy a félig lesunyt fejjel várakozók mindegyike elmormolt magában egy-egy röpke fohászt, ugyanazzal a tartalommal: jaj, istenem, csak nehogy ehhez a rémhez osszanak be…
Aztán megkezdődött a szelektálás, vagyis a szállás-elosztás. Lassanként elhangzott egy-egy név, amit először senki sem értett, mert angolul rikoltották a Vargát és Kistelegdyt, meg Kovácsot, de amikor az illető rájött, hogy róla van szó, örömmel markolta meg a csomagját, is sietett a kijelölt házigazda autója felé – ami nem a kopott Ford volt.
Csabi lett a kopott Ford utasa. Látta a kisimuló arcokat, a mosolyra húzódó szájakat, amikor neve elkiáltása után a tetovált megmoccant az autó ajtajában, és felé lépve a kezét nyújtotta. Amíg otthonába, a Prospect Streetre fuvarozta vendégét, végig be nem állt a szája. Csabi pedig teljes döbbenetben ült mellette, mert egy kukkot sem értett az egészből.
A tetőtérben egy akkora lyuk volt a szoba, hogy épp befért az ágy, egy beépített szekrényke és az ágy mellett a polc. Itt fog hát lakni két héten át, tanulván az angolt, mert az kell. Meg is mondta háziaknak, hogy ő Charlie, mert az hasonlít a legjobban a Csabihoz. Örültek, oké, Charlie, mosolygott a tetovált manusz és a felesége, is, és ő is örült. Ezt megértette, hogy oké, Charlie.
Lement a földszintre 7-re, ahogy kérték, illetve az órán mutatták meg, 7 o’clock, oké, vacsora. Hús volt, krumplipürével. Meg valami pudingféle a végén. Aminek az a próbája, már tudta, hogy megeszik. Legyűrte valahogy.
A tetovált – közben kiderült, hogy Johnnak hívják, a feleségét meg Minnie-nek – evés közben a tévét nézte, ami Csabi háta mögött lógott a falon. Csabi többször is azt hitte, hogy őt nézi, főleg, amikor mondott is valamit, de nem, mert csak a meccsre koncentrált, és amikor beszélt, vagy a bírót szidta, vagy a feleségének vetett egy-egy szót. A nő maga elé nézett, és a két oldalán ülő gyerekeket pesztrálta, akik csöndben, a tányérjukba bújva ettek, elég malacul. A kisebbik, egy lányka megkérdezte az anyját, hogy ki ez itt az asztalnál, és Csabi tökéletesen értette, mert ezúttal lassabban, magyarázólag beszélt, hogy ez itt Charlie, itt fog lakni, tudod, már mondtuk, máskor is szoktak lakni nálunk vendégek. A kislány erre intett a kanalával, és azt mondta, Hello, Charlie.
Csabi is visszaintett, ő a villájával, és viszonozta a köszönést, Hello. Nem igazán tudta, miképp kell bánni egy ekkora gyerekkel. Ha kérdezték volna, azt sem tudta volna megmondani, hány éves, kettő vagy öt?
Evés után felment a szobába, megpróbált kipakolni, de aztán rájött, hogy minek, elég, ha a bőröndjét bedugja az ágy alá, aztán majd onnan kiszedegeti a ruhákat reggel. Kinézett a parányi ablakon, a falatnyi udvart látta, ami a ház mögött pár négyzetmétert jelentett. Két kempingszék áll ott, a sarokban egy kupac homok volt és körben néhány gyerekjáték, labda. Ruhástul ledőlt a keskeny ágyra, és a kezébe vette a Világirodalom Remekei sorozat egyik halványzöld vászonba kötött kötetét, amit a nagyanyja ajánlott az útra, azt mondta, ez méltó Angliához. Emily Brontë írta, a címe Üvöltő szelek volt. Már csak azért is megörült neki, még otthon, mert a tavasszal írt egy verset, olyasmit, amibe mindent beleadott. Annak azt a címet adta, hogy A széllel ordibálva. Nem ugyanaz, de mégis. Most felnyitotta az Üvöltő szeleket és olvasni kezdte.
A második mondatig sem jutott, amikor lentről John hangját hallotta, aki a nevét, az itteni nevét, a Charlie-t kiabálta, meg utána is mondott valamit, Csabi azt hallotta ki belőle, hogy menjen le, meg mintha a Magyarország is szerepelt volna a mondandójában.
Leereszkedett a lépcsőn. A picike nappali szobában a konyhainál sokkal nagyobb tévé állt, és John lelkesen mutatta, nézze csak, micsoda véletlen, a BBC-n épp Magyarországról szóló riportfilm megy. Csabi leült a fal mellett álló puffra. A tévében tényleg a Balatont mutatták. Tihanyt, a dombon az apátsággal. Aztán a zsúfolt partot. Temérdek ember szorongott a fűre terített pokrócokon, vagy éppen gázolt bele a vízbe, lubickolt. Pont úgy, mint ők is tavaly, amikor Keszthelyen nyaraltak a vállalati üdülőben. Az apja akkor találta ki, ha jól tanul a következő évben, elmehet Angliába. Jól tanult, és most itt van. Ül a tetovált Johnék nappalijában, és az első este Magyarországot bámulja. A zsúfolt parkolók. Trabantok, Wartburgok, Zsigulik. Egy kelet-német Trabant mellett egy nyugat-német Mercedes. Elmagyarázták, hogy itt találkoznak a német családok. John kinyújtott kézzel mutatott a képre, ha feltűnt egy-egy szocialista autó, Figyi, nálatok ilyen járgányok vannak?, szűrte ki a kérdés velejét Csabi. Bólogatott, és mint aki nagy tudás birtokában van, komoly arccal mondta, hogy igen, meg is nevezte a felbukkanó kocsikat, Skoda, Polski Fiat, Zaporozsec. John ezen már nevetett. Micsoda? Zaporozsec. Megpróbálta kimondani, beletörött a nyelve. Hangoson röhögött rajta. És legalább jó autó?, kérdezte. Csabi a vállát vonta, majd beismerte, Hát, nem a legjobb.
A reggeli is csalódását okozott. A híres angol breakfast egyáltalán nem úgy nézett ki a Prospect Streeten, mint ahogy a tankönyvekből ismerni vélte: szalonna, sonka, tükörtojás, sütemények. Minnie zabpelyhet kanalazott egy mélyebb ibrikbe és tejjel öntötte le. Aztán megkérdezte, hogy teát vagy kakaót kér-e. Az utóbbi mellett döntött.
A nyelviskolában a magyar csoport minden tagja nagy izgalommal mesélte az első nap kalandjait. Egy pesti tanár arról lelkendezett, hogy jóformán egy kastélyban lakik, két öreglánnyal, akik olyan vacsorát és reggelit rittyentettek a számára, hogy már most érzi, felszedett két kilót. Csabi irigykedve méregette a kopaszodó, jelentéktelen külsejű férfit, és egy kicsit igazságtalannak érezte a sorsát.
Akadt néhány, vele nagyjából egykorú srác, akik már nagyon egymásra találtak, hangosan viháncolva várták a csoportbeosztást. Az egyik hosszú hajú, Lennon-szemüveges, akiről tegnapi házigazda-osztozkodáskor megjegyezte, hogy ő a Kovács, röhögve közölte, hogy egy szót sem tud angolul a köszönésen kívül. Csabit is megkérdezték, hogy vágja-e a témát? Hát, elpötyög valamelyest, mondta, de azt beismerte, hogy a háziak szövegéből alig ért valamit. Te vagy a tetkós ürgénél?, kérdezték, és ezen megint vihogtak. Legalább adnak rendesen kaját? Hamar megállapították, hogy előző este szinte mindenki éhesen feküdt le. Vacsi után találkozunk a cityben!, közölte erre a kissé ragyás Mikola, akiről időközben azt is kiderült, hogy orvosira jár, meg is bukott anatómiából, de ezt az utat már nem lehetett visszamondani, holott a faterja dühöngött, ugyanis ő is doki, és ez szégyen. Kántorral egy évfolyamra járnak, a nagy különbség az, hogy Kántor megkapta kettest.
Mindezeket már a kávészünetben tudta meg Csabi.
Szépen végigülte a három órát. Mr. Williams, Mr. King és Mr. Taylor foglalkozott velük. Ő csak a tudatlan Kováccsal került egy csoportba a magyarok közül, amúgy olaszok, németek, spanyolok tették ki a társaság zömét. Mr. Williams azt javasolta, hogy minden nap, az iskolába jövet-menet legalább két embert állítsanak meg, és kérdezzék meg tőlük, hogy mennyi a pontos idő, vagy hogy merre van az állomás. Mindegy, mit, csak beszéljenek angolul és próbálják megérteni a válaszokat.
Csabi szót fogadott, és ennek eredményeképpen egy kockás sapkás öregúrtól megtudta, hogy három óra múlt nyolc perccel, majd egy berakott frizurás nőtől kapott éles, sipító hangon előadott útmutatást az állomás helyét illetően.
Minnie valami fasírtfélét sütött, párolt zöldséget adott mellé köretnek. Charlie, mondta, miután leszedte az asztalt, holnap még két lány jön majd lakónak, a melletted lévő szobába, oké? Németek.
Csabi felkapaszkodott az emeletre, és most látta, hogy még egy ajtó nyílik a lépcsőfordulóban. Benyitott. A sajátjánál csak valamivel nagyobb szobát látott, ahol a két ágy állt, közöttük egy éjjeliszekrény, az egyetlen szekrény az ajtó mögött kapott helyet. Elmosolyodott, nahát, német csajok. Lassen sie sich willkommen heissen! Lehet, hogy németezni fog az angol helyett?
Este kisétált a citybe, ahogy Mikoláékkal megbeszélte. A két srác tényleg ott ücsörgött a szennyes habokat hintáztató óceán partján, egy pad támláján. A hétvégén esedékes londoni kirándulás programját tárgyalták mély egyetértésben.
Pornó moziba be, pornó moziból ki, peepshow-ba be, peepshow-ból ki, liveshow-ba be, liveshow-ból ki!, skandálták duóban, és remekül szórakoztak ezen. Csabi is vigyorgott, miközben eszébe jutott apja intő szava: egy ilyen nyugati úton minden csoportban vannak besúgók, többnyire ők azok, akik a leghangosabbak, szidják a rendszert, aztán lesik, ki hogyan reagál. Az apja óvatosságra intette, azt tanácsolta, maradjon inkább csöndben, ha esetleg mások egy Jaguar vagy Rolls Royce felbukkanásakor azt kurjongatnák, hogy Ez aztán nem Moszkvics! Csabi mindezt túlzott óvatoskodásnak érezte, vagy talán csak a példát tartotta esetlennek, elvégre ki hasonlítana össze egy Rollst egy Moszkviccsal?
Elballagott Mikoláékkal a közeli büféhez, ahol halat és sült krumplit árultak egy ötvenért. Nagydarab, bozontos pajeszú, ősz férfi buzgólkodott a kis ablak mögött, az arca vöröslött a melegtől. Megállt a rámolásban, egy pillanatra fülelte fiúk beszédét.
Honnan jöttek? Franciák? Nem. Németek? Nem. Olaszok? Nem.
Hát akkor honnan a csudából valók?, kérdezte a halas, már-már felháborodva. Magyarok vagyunk, közölte vele Kántor.
Magyarok…, ismételte meg a vörös képű férfi, majd rákezdte, Puszkasz, Csibor, Hidegkjut, Koszisz, Budáj, Cakarájsz, Boszik, Lántosz, Lorand, Bjuzenszki, Gröszi. Bizony, uraim. Amíg élek, nem feledem el azt a tizenegy nevet. Ma a vendégeim. Még sosem találkoztam igazi magyarokkal.
Visszaültek a part menti pad támlájára, hárman egymás mellé. Kezükben a stanicli, műanyagpálcikára szúrkodták a krumplit és haldarabkákat. Nem esett több szó a Sohoról, nem vihorásztak azon, hogy Mr. Williams képe pont olyan Mr. Barnes-é az Onedin családban. A vizet bámulták, a szennyes hullámokat. Mikola mondta ki, amire Csabi is gondolt. A franc se mászna bele ebbe a dzsuvába, még jó, hogy nincs strandidő.
Amikor a következő napon hazaért a tanítás után, Csabi rögvest észlelte, hogy megjöttek a német lányok. A konyhaasztalra kettővel több terítéket tett fel Minnie, sőt, ezúttal a ház ura, John is otthon ebédelt – vélhetőleg most is ő fuvarozta haza a vendégeket, ezért.
Amikor elhangzott az Asztalhoz! hívó felszólítás, két lány ereszkedett le a lépcsőn az emeletről. Vihogtak mind a ketten. John mutatta be őket. Az alacsonyabbik, aki szőke volt, annyit mondott a suta kézfogáskor, hogy Anja. A magas, debella, barna ugyanúgy épp csak odatartotta a kezét, hogy Csabi megfoghassa. Ő is azt mondta, Anja. Ezen megint összenevettek. A nagyobbik Anja rögvest megkérdezte, tud-e németül. Minden szégyenérzet nélkül felelte, hogy tud. Az szuper, örvendett meg a két a lány, majd helyet foglaltak az asztalnál.
John beszélt szinte végig, a karján meg a vállán lévő tetoválásokat mutogatta végig, elmagyarázta, melyik mit ábrázol és mikor varratta fel magára. Végül bevallotta, hogy hülye volt, de annak idején, amikor ezek készültek, jó tíz éve, ez volt a menő. Csabi azt a hosszú mondatát, amikor azt közölte velük, hogy a legszívesebben megszabadulna a sok ábrától, és milyen jó lenne bemenni a zuhanyzóba, és egyszerűen lemosni magáról, teljes egészében megértette. Hálásan mosolygott ezért Johnra. A német lányok kezüket a szájuk elé kapva kuncogtak tovább. Te érted?, szólt oda a kisebbik Anja. Csabi vállalt vont, mint aki nem tehet róla, hogy ilyen képességek birtokába jutott.
Spenótot kaptak tükörtojással és főtt krumplival.
Este mindig találkozott Mikoláékkal a kikötőnél. Ettek egy adag sült halat krumplival. A második alkalomtól már fizettek érte, a kis boltban vettek mellé dobozos sört. Csabinek eszébe jutott Pöti, aki még általánosban volt osztálytársa, ő gyűjtött külföldi sörös- meg üdítős dobozokat a szekrénytetején; bármibe lefogadta volna, hogy ilyen angol sörös dobozokért odaadta volna a fél karját. Aztán ki tudja. Lehet, hogy már egyáltalán nem érdekli az egész. Kihajigálta az egész gyűjteményt a kukába. Elvégre Csabi is régész akart lenni még két éve, és most nem hogy régész nem, hanem egyáltalán nem tudja, mi akar majd lenni. Csajozni, azt jó lett volna. Pölinek már biztos van csaja.
Mint ahogy Kántor is összeszedett a harmadik estére egy magyar lányt, a Klárit: végtelenül hosszú lába volt ennek a lánynak, szőke haja pedig majdnem a fenekéig ért le. Csabi mindig érdeklődve leste, miképp is alakulnak az ilyen dolgok, de nem tudott ellesni Kántortól semmi érdemlegeset. Csak azt látta, hogy az este végére már fogja a Klári kezét, és úgy sétálgatnak a szennyes habok mosta parton, mint egy igazi szerelmespár. Mikola meg csak hadovált, mint minden este, neki már egy sör is megártott, éneklővé vált a hangja, és hangosan káromkodott magyarul, élvezte, hogy rajtuk kívül senki sem érti, és kiálthatja bele a baját a broadstairsi éjszakába.
Amikor visszatért a házba és felmászott a tetőtérbe, a zárt ajtón keresztül valamelyik Anja hangját hallotta, természetesen németül. Charlie?
Tessék.
Erre rögvest kuncogás volt a válasz.
Megjöttél?
Meg hát.
És mit csináltál, Charlie?, hallotta a másik csaj hangját, miközben érezte, hogy próbálják visszafojtani magukba a kitörő röhögést.
A kis dögök, gondolta. Csabi, aki voltaképp bármit megtehetett volna, csupa olyasmit, ami nem ő, hiszen Charlie fejére szállt volna vissza minden tette, mégsem mert az a nagylegény lenni, mint ahogy estként, a paplant a fejére húzva el szokta képzelni. Akart még mondani valami frappánsat, ami azért helyre teszi a két germán ribit, de végül is csak arra futotta, amit némettudománya lehetővé tett.
Jóéjt, kisasszonyok!, kiáltotta, ez a szó jutott az eszébe, és de a saját helyén, immár két ajtó mögül is jól hallotta, ahogy az egyik és a másik Anja is teli szájjal vihog, és többször is ismételgetik az ő mondatát, mintha valami klasszikust idéznének, hogy Jóéjt, kisasszonyok!
Kántor és a szőke Klári másnap végig nyalták-falták egymást. Mikola meg, mint valami udvari bolond, folyton ott táncolt körülöttük, hangoskodott és próbált vicceseket mondani; mintha lett volna benne egy csipetnyi féltékenység. Nem is feltétlenül a Klári miatt, hanem Kántor képességeit illetően; hogy egyeseknek mennyire egyszerűen megy ez. Mert mit csinált Kántor? Csabi is figyelte, holott nem volt mit figyelni. Kántor szinte a kisujját sem nyújtotta ki, a Klári a harmadik nap egyszerűen már az övé volt. Ennyi az egész. Ehhez Kántornak kell lenni. Nem pedig Mikolának, a Csabi-létről nem is szólva. Nekik marad a pornómozi, a peepshow meg a liveshow, az ilyenekből élnek meg ezek az intézmények, hát persze. Lehet, hogy Kántor már nem is akar peepshow-zni, meg a többi.
Csabi este sem érezte magát valami jól a társaságukban. Kántor és a szőke lány kéz a kézben andalogtak, ők pedig ketten Mikolával a nyomukban. Mikola Kántor nélkül, így, kirekesztődve már nem volt a régi. Elkezdte mesélni Csabinak, hogy neki milyen csajai voltak, ám lehetett érezni, hogy mesélés közben még arra sem fordít különösebb gondot, hogy eléggé hihetően füllentsen. Többek között azt állította, hogy Kántor nővére is megvolt neki. Ezt Csabi végképp nem hitte, mert azt gondolta, ha Kántor ilyen férfiban, akkor a Kántor nővére milyen csúcsbombázó lehet nőben, és naná, pont egy ragyás, lüke kis Mikolával fog kezdeni. Bár ki tudja, még ez is lehet, és annál rosszabb. A Prospect Street felé baktatva eszébe jutott a februári diákbál, ahol csak a falat támasztva állt órák hosszat. Nézte, hogy a többiek, a Mikolánál valóban nem sokkal különb negyedikesek hogyan szedik fel a legjobb lányokat, kivétel nélkül azokat, akiken Csabi szeme is megakadt. Ő csak a Miller húgával táncolt kettőt, mert a Miller tényleg haver, érte tette, de az biztos, hogy a húga fel sem veheti a versenyt Kántor sosem látott nővérével; dagadt és izzadt, és a lassú szám közben úgy rángatta Csabit, hogy kis híján felborultak, az lett volna csak a nagy égés, a tornaterem közepén ott fetrengeni a Miller húgán. Megborzongott a nyári estében.
Halkan osont fel a lépcsőn, szinte lábujjhegyen. A lányok ajtaja mögül halk pusmogást hallott, ami egy pillanatra abba maradt, amikor a lépcső tetejére ért, holott semmi zajt nem ütött. Lehet, hogy érezni a jelenlétemet? Gyorsan besuhant a szobájába, és ráfordította a kulcsot.
Mr. Kingről aznap derült ki, nem hogy Rolls Royce-a nincs, se Jaguárja, de még egy Austinja sem: Skodával járt. Ugyanolyan zöld S110-sel furikázott, amilyen otthon a szomszéd utcai Gerebenéknek volt, csak az bordó. Csabinak eszébe jutottak apja óvó szavai, vajon Mr. King Skodájára lehet-e azt mondani, hogy ez bizony nem Moszkvics? Mr. King a zöld Skodával hozta be a csokikészítő felszerelését, mivel aznap kedveskedni akart a diákjainak, és persze magának. Mr. King hobbi-csokigyártó volt, és mint ahogy Csabi ezt már más felnőtteknél is megfigyelte, a „melléktevékenységét” sokkal komolyabban vette, mint bármi egyebet az életben. Mr. King, ez az ősz hajú, mindig vigyori tanár úr, amint kipakolta a gépeit és az alapanyagokat, olyan komoly lett, mintha az atombombát akarná maszekban összeszerelni. Kötényt kötött, kis halmokban rendezte el az alapanyagokat, majd miniatűr gázrezsót szerelt össze. Kezdődhetett a nagy attrakció. Csabi sosem volt túlzottan édesszájú, bár az igaz, hogy a külföldi csokoládénak ő sem tudott soha ellenállni. Más kérdés, hogy angol csokiról még hallott soha.
Figyelte Mr. Kinget, amint az arcvonásai és a mozdulatai váltakoztak, hol egy főcukrász felsőbbrendűsége tükröződött rajta, máskor meg egy fiúcska huncut várakozása, aki csak azt lesi, mikor márthatja bele a mutatóujját a lassan csorgó, édes kakaómasszába, és nyalhatja le. Amikor a kiöntött formában megdermedt a kész csokoládé, Mr. King diadalittasan emelte ki téglaformájú művét, és egy kis bárddal szeletelni kezdte. Mindenki ott tolongott körötte, mintha ettől a kis darab csokitól függne az élete. Mr. King pirosló arccal nézett fel, és amikor észrevette a kissé távolabb ácsorgó Csabit, hangos szóval, kedves barátomnak szólítva invitálta közelebb, és maga nyújtott át neki egy csinos kis szeletet. Csabi a szájába vett egy darabkát, szopogatni kezdte, és a következő pillanatban már tudta, csak még nem mondta ki: ilyen finom csokoládét, mint amit Mr. King főzött, még sosem evett. Arra gondolt, hogy most is, amikor ez a falat csokoládé olvad a nyelvén, most is angolul tanul.
Amikor belépett a házba a Prospect Streeten, rögvest meghallotta, hogy John kiabál a konyhában. Nem lehetett tudni, kivel kiabál. Aztán sírás szűrődött ki a zárt ajtó mögül. Csabi, akárhogy is hegyezte a fülét, nem bírt rájönni, ki lehet az, valamelyik gyerek, vagy esetleg az asszony, Minnie sír. Amikor aztán egy bő negyedóra múlva felhangzott a vacsorára invitáló kiáltás, Csabi úgy érezte, hogy nem tud enni, túl sok csokit diktált belé Mr. King.
Dehogy nem, nézett rá John felettébb morcosan, vacsora van, enni kell. Azért főzött, mondta, és a fejével a felesége felé bökött. John felrántotta a hűtő ajtaját, és előkapott egy üveg sört. Aztán még egyet, és még ugyanazzal a mozdulattal odadobta Csabinak. Gyerünk, Charlie, mondta. Igyál, érezd jól magad. Ne mondja azt senki, hogy Preddyéknél szar lenni. Ugye, nem szar?
A két német lány ekkor érkezett meg, és megilletődötten figyelték, ahogy John a saját üvegét nagy erővel odakoccintja Csabiéhoz. Egészségedre, haver! És mindenki egészségére! A hölgyekére is!
Csabi ivott az üvegből, gyors, kapkodó kortyokkal, és közben az eszébe villant, hogy bezzeg most nem vihognak a kis aranyoskák azon, hogy John „lady”-nek szólította őket, nem úgy, mint amikor ő mondott „Fräulein”-t két nappal korábban.
Feküdt az ágyon ruhástul. Próbálta olvasni az Üvöltő szeleket, ami nem nagyon ment; furcsa nevű őrültek szenvedtek egy világvégi majorban százötvenévvel korábban. Elhitte a nagyanyjának, hogy jó könyv, de most nem erre volt szüksége. Angliáról mégis csak otthon kell olvasni, itt élni kellene Angliát. A kioszkban beszerzett Club című szexlapot kezdte lapozgatni, mint minden este. Amikor megvette, izgult, miképp fogja hazacsempészni, de gondoltak erre is: a boltos egy nagyméretű, barna papírzacskóba csomagolta a kiadványt. Négy nő szerepelt benne, volt köztük szőke, barna, vörös és egy néger. Csabinak a vörös tetszett a legjobban. A négert csak egyszer szemlélte meg, semmi izgatót nem talált benne, különösen hatalmas kiterjedésű mellbimbója zavarta. A szőke nővel kezdte a szemlélődést, aztán jött a barna, a végére hagyta a vöröset. A képekben elmesélt történet szerint egy apácanövendékről volt szó, aki már nem bírja tovább a kolostori regulát, és szerelmet akar, férfit akar. Az először még szendén és bűnbánóan pislogó novícia, ahogy fekete ruhadarabjaitól egyre-másra megszabadult, igazi démonná vált; egyenesen Csabi a szemébe fúrta a tekintetét, sóvárogva, mintha egész nyomorúságos, klastrombéli életében róla álmodott volna, és most, hogy rátalált, kész minden csáberejét bevetve kényeztetni.
Nem is a teste, hanem a szürkészöld szeme, a nézése miatt kellett minden nap fellapozza a Clubot.
Kopogtak. Összecsapta az újságot és bevágta a párna alá. Felpattant az ágyról, megigazította a ruházatát, a nadrágját feljebb rántotta. Még egy halk kopogást hallott. Charlie?
Amikor kinyitotta az ajtót, a nagyobbik Anja állt előtte. Az arca komoly volt.
Figyelj csak, kimennénk a városba sétálni egyet. Nem akarsz velünk tartani?
Csabi egy csöppet megvonta a vállát, nem azért, hogy kéresse magát, hanem kereste a megfelelő német szavakat, mit is feleljen. Valami elegánsabbat akart mondani, mint azt, hogy Oké, jövök, végül is mért ne.
De Anja tovább beszélt. Szeretnénk, ha eljönnél. Tudod…, folytatta, és ekkor a lányok szobájából előlépett a kisebbik Anja is, azt hiszem elég szemetek voltunk veled. Te meg olyan rendes srác vagy, Charlie…
Csabi most már végképp nem tudta, mit mondjon. A fejében éppen összeállt német mondatot elfelejthette, valami másra lett volna szükség, egészen másra.
Na, mondd, hogy nem haragszol ránk…!, kérlelte a szobaajtóból a kisebbik Anja.
Nem tudott más tenni, mint lassan elvigyorodott. És csak annyit mondott, Scheisse, Fräulein!
Aztán amikor néhány perccel később a két viháncoló lány mögött ereszkedett lefelé a lépcsőn, még az jutott eszébe: kis Anjám, nagy Anjám.
Az öreg halas felé vette az irányt, mindig jó kaját ad. Szereti a magyarokat.