Nézte a kifutópálya betonját, ahogy egyre gyorsabban szaladt el alatta. A hosszú, fehér csíkokat, amik olyan, mint az úttesten a zebra, sosem értette. Ha valaki át akar kelni a kifutópálya egyik oldaláról a másikra, itt megáll és körülnéz, hogy nem jön egy repülőgép?
Házsongárdy odanyomta a homlokát a máris hideg, kis ovális ablakhoz. Már elemelkedtek a földről, alatta az őszi, zöldből barnába hajló magyar táj süllyedt egyre mélyebbre, miközben, ahogy fordult a gép, a hirtelen nagyon közelinek tűnő nap szúrt bele a szemébe a sugaraival.
Megint elindult Házsongárdy valahová, ahol még sosem volt. Járt utat ad fel járatlanért, mert – megkapta ezerszer – nyughatatlan, szuperaktív, vagy mi, szinte beteg, betege az egyhelyűségnek, ezért megy, megy, mintha másutt más lenne. Léna mondta el ezeket a szentenciákat Házsongárdy útjai előtt (és után is), hozzátéve még, hogy Házsongárdy, hiába is akar, nem tud menekülni, legalábbis önmaga elől. Ám Házsongárdynak, akárhogy is elemezte magát néhanapján, Léna kifajadásai nyomán, nem volt semmi baja magamagával, és igazából mással sem, a „világgal”, tehát nem más-világba vágyott, hanem csak ment. Vannak ilyen egyszerű, minden csalafintaságot mellőző dolgok az életben, amik majdnem olyan természetességgel esnek meg, mint hogy süt nap vagy esik az eső. Házsongárdy tudta, persze, hogy hasonlata annyiban mindenképp hibádzik, amennyiben ő választhat: esőt akar vagy a napsütés mellett dönt. Megy vagy nem megy. Esetleg Léna szemszögéből: marad vagy nem marad.
Az ipod hallgatóját bedugta a fülébe, amikor elérték a repülési magasságot, és a programot véletlenszerű választásra állítva, kicsit hátra döntötte az ülést, és becsukta a szemét. Tudta, hogy nem zavarják majd, a fapados járaton nincs etetés, a stewardess, ha látja, hogy alszik, békén fogja hagyni az ezer forintos, löttyszerű kávéval meg a kétezerért vesztegetett, gumiszerű szendviccsel.
Felzendült az első zeneszám, rögtön tudta, hogy ez a Best of Communism lemezről való, De szeretnék, de szeretnék Kun Bélával beszélni…, fújta egy női kórus. A szeme csukva volt, mégis látta a végtelen felhőtengert, mint korábban annyiszor, elképzelte, hogy nagyjából így nézhet ki az Északi-sark (illetve, a Déli is), ragyogó fehérség, a mennybéli tisztaság, és tényleg hideg is van, mínusz 57 fok, olyan, mint egy hófehér város, különös, rafinált építészeti megoldások, bizony már, itt is túlléptek az iglo-kultúrán, az eszkimók is másra vágytak. Most mind egy szálig elbújtak új, csodás architektúrája házaikban, odabent biztosan jó meleg van, esznek-isznak, óriási plazmatévén nézik az eszkimó valóságshowt, eszkimó celebeket küldtek el Magyarországra, BAZ-megyébe vagy az Ormánságban, ott szenvedtek a nyomorult eszkimó tévébemondók és popénekesek, és ezt jó bámulni a tévénéző szofáról, miközben fókazsíros csipszet ropogtatnak.
Házsongárdy elmosolyodott mindezen, hirtelen nem is tudta, most álmodott-e, vagy épp ellenkezőleg, ennyire éber, hogy mindezeket végiggondolta. Bal szemét picit kinyitotta, és valóban azt látta, amit elképzelt, a tágas fehérséget, és ez végtelen nyugalommal, a bizonyosság érzésével töltötte el. Léna azt szokta a fejéhez vágni, hogy neki, Házsongárdynak semmi sem elég. Ó, dehogy nem. Annyira elég tud lenni, ha valami tényleg elég. Ám tudhatja-e e földi világon bárki is, neki, Házsongárdy Árpádnak mi elég és mi nem?
Becsukta a bal szemét is. A zene már váltott, zongoraszonátát hallott, de nem nagyon tudta eldönteni, hogy Haydn vagy Mozart. Akár Beethoven is lehetett volna.
Manchesterben már sötét volt. Ment, állta a sorokat, várta a bőröndjét, aztán húzta a végtelen reptéri folyosókon, a mozgó járdán is gyalogolt tovább, lement a mozgólépcsővel, aztán megint felé, követte az állomásra vezető nyilakat. Még feltűnt egy-egy arc, aki ismerős volt a repülőről, hol megelőzte valaki, aztán ő haladt el olyanok mellett, akikkel együtt utazott, és arra gondolt, hogy senkiről sem tud semmit, csak ezt a két és fél órát, hogy akkor, ott nem lehettek máshol, legalábbis testben, mint közös repülőn, ám azt, hogy honnan jöttek eredetileg, és hogy hová is tartanak, nem is sejti. Titok, titok minden, temérdek titok, amerre csak lép. Egyszerre látta a két felzselézett hajú srácot, akikkel már Ferihegyen együtt álltak a sorban, aztán a buszban is mellettük állt, figyelte a beszédüket, és nem tudta megállapítani, milyen nyelven társalognak, végül úgy döntött, albánul, és ez valahogy megnyugvással töltötte el. A gépen is egy sorban ültek, csak a fiúk a folyosó másik oldalán, és most pedig ott álltak egy sarokban, gurulós bőröndjeik ki voltak bontva, ők pedig buzgón túrtak bennük, és beszéltek, megint olyan halkra fogott, mégis izgatott hangon. Házsongárdy már tudta, albánul társalogtak.
A liverpooli vonaton már senki ismerős nem volt. Vagyis… nézte az angolokat, akikkel egy kocsiban ült, és egyszerre érezte, hogy dehogy nem, hiszen mindegyik ismerős, nagyon is. Pontosan be lehet azonosítani. Rögtön jobbra, a másik ablak mellett Eszti néni ült, egykori biológia tanárnője, aki, tán erre emlékszik Házsongárdy a leginkább, egy ízben, már tavasz volt, nyitva volt az összes ablak, megkérdezte tőlük, mit gondolnak, hány éves? Senki nem mert válaszolni. És ez az Eszti néni egy kis várakozás után, mialatt a szemét szinte esengve járatta végig a hetedikes kis gyerekarcokon, halkan, halkabban, mint az albánul beszélők, azt mondta, hogy ötvenhárom éves, és biccentett hozzá. Itt ült most Eszti néni a vagonba.
Szemben, az eggyel előrébb lévő sorban pedig a bőrgyógyász főorvos úr. Házsongárdy apja jó barátságban volt vele, a bőrgyógyász, Gyurka bácsi, szeretett eldiskurálni az apjával, megittak egy gyűszűnyi konyakot, Clubb 99, hát mi lehetett kapni akkoriban, és konyakozás közben ránézett Gyurka bácsi a gyerek Házsongárdyra, és mindig ugyanazt kérdezte, Na, kisöreg, mi leszel, ha nagy leszel? Házsongárdy meg, mert egy idő után nem azt felelte, hogy Nem tudom…, hanem nagy észre téve tanúságot, kivágta, hogy Nagy!, ami Gyurka bácsinak felettébb tetszett. Ő is itt ült, és feje egyre előrébb billent, szunyókált. Még egy fiút látott, kissé távolabb, a fejét eltakarta az üléstámla, de Házsongárdyt nem lehetett átejteni, pontosan tudta, hogy Csáky az, a Hunyadi utcából, akivel össze-összeverekedtek, de mégis bírták egymást. Aztán meghalt a Csáky, 17 évesen egy P. Mobil vagy Beatrice koncerten, részeg is volt tán, biztosan, a többi meg agyontaposta, legalábbis így hallották. Akkor arra gondolt, mennyire elképzelhetetlen számára a halál, Csáky milyen egy hülye volt. Tessék, erre itt kucorog a liverpooli személy egyik ülésén.
Lám, hát messze vagyok-e bármitől is, gondolta most Házsongárdy. Lehet, hogy el sem utaztam, illetve, nem ez az elutazás, hogy nem ott vagyok, ahol eddig. Léna ezt sosem fogja megérteni.
Az állomástól, ahogy az e-mailben küldött utasításban állt, valóban három percre volt a szálló. Permetezett az eső, és Házsongárdy ezt szinte tökéletes érkezésnek tartotta.
Végtelen hosszú folyosókon vonult végig, míg a szobájához ért. Már lefürödve, az ágyban ülve tanulmányozta végig a prospektusokat, és ekkor tudta meg, hogy a hotelt a Titanic leendő, tehetős utasainak építették át a jelenlegi állapotában, és a szálló ágyaiból kikászálódva hurcolkodtak fel a fedélzetre, hogy megkezdjék végzetes útjukat. Házsongárdy megütögette maga alatt a matracot, mintha ellenőrizni akarná, hogy milyen állapotban van azok után, hogy egy Titanic-áldozat pihent rajta majd’ száz évvel korábban.
A konferencián, amiért a Liverpool FC és a Beatles városába jött, pontosan annyi, nyakában piros sálat és zsinóron függő olvasószemüveget, halszálkamintás zakójuk mellzsebében Mont Blanc töltőtollat viselő férfiút és Gucci meg Prada asszeszorárokkal felszerelkezett életesebb hölgyet talált, mint amennyire számított. Szóba elegyedett egy őrült japán nővel, aki, amikor meghallotta, hogy magyar, már csak Bartókról volt hajlandó beszélni. Találkozott egy iráni úrral, aki Pécsett végezte az orvosi egyetemet, és most Helsinkiben ad ki angol nyelvű újságot. Együtt kacarászott egy cseh nővel, aki állította, hogy már találkoztak Berlinben, és Házsongárdy nem kis meglepetésére megnevezett egy dátumot és helyet, amikor Házsongárdy tényleg Berlinben járt, de csapán arra emlékezett abból a két napból, hogy egy kopott Audival körútra vitték, és a keleti városrész összes, turisták által soha nem látogatott nevezetességét végiglátogatták, egy élet állomásait. Ebédnél egy kopasz svájci arról értekezett vehemensen, hogy vége annak a világnak, amikor csak az jár a fejünkben, hogy még, még, még, mert szerezni, birtokolni és elvenni akarunk. Minden megváltozik, lehet, hogy már csak órák kérdése!, forgatta a szemét a bázeli, és beleharapott egy pirosra sült csirkecombba.
Amikor már negyedik órája kísérleteztek azzal, hogy pontosan meghatározzák, mi is az, hogy „kultúra”, Házsongárdy sétára indult. Egyszer kis híján elütötte egy taxi, pedig az úttestre mindenütt fel volt festve, hogy LOOK LEFT; a szemerkélő esőben is sokan rövid ujjú ingben, sortban igyekeztek, többen a világverő focicsapat mezében, Torres, Gerrard, olvasta a mezek hátán a neveket. Házsongárdy eltöprengett rajta, szívesen lenne-e ily módon valaki más, de még érdekesebb kérdésnek tűnt, vajon azt miképp értékelné, ha ő maga lenne híres, és egyszerre azt venné észre, hogy körülötte az emberek Házsongárdy feliratú pólókban szaladgálnának, és csupán ettől, hogy egy kicsit, címke gyanánt Házsongárdyak lehetnek, már könnyebb az életük.
Ült a szobájában, a Titanic leendő utasa, felpolcolta a háta mögött a párnákat, a szobaasszony által akkurátusan betűrt paplan alá bújva. A tévében nem talált semmi értékelhetőt, az összes csatornán stúdióbeszélgetés ment, a helyi biztosítási rendszer reformjáról, a vasút pénztelenségéről, a következő bajnoki forduló esélyeiről mondtak okosakat, néha nevettek, aztán telefonon bejelentkezett még valaki Cardiffból vagy Leedsből, jött a reklám, focizó gyerkőc vágódott hasra a mocsárnál is feketébb sártengerben, de drága édesanyja egy csöppet sem volt mérges rá, hanem a legújabb mosószeres flakont ölelgette és gyöngyözve kacagott azon, hogy a világ össze kosza és piszka retteghet ezentúl.
Megváltozik a világ, bizony meg. Semmi sem lesz úgy, mint régen. Ez az, amit a Titanic leendő utasai annyira óhajtottak. Menni el, elmenni innen.
Elmúlt már kilenc óra, amikor Házsongárdy kikászálódott az ágyból, felöltözött és lement a hallba. Eredetileg azt tervezte, hogy átsétál valamelyik Hannover Street-i kiskocsmába, újból próbát tesz a Guinness-szel, és tovább figyeli az angol nőket és férfiakat, hiszen mindegyik régi ismerőse, csak erősen kell nézni őket, és egy idő után tényleg felmerülnek az idő végtelen áramából.
A hallban zajos jövés-menést tapasztalt, hasonlított az egész egy Agatha Christie-regényből készült filmre, ha várt volna, bizonyára feltűnt volna Miss Marple is, vagy csak elég lett volna bekukkantania egy vaskos, műmárvány oszlop mögé, lehet, hogy ott találta volna a kedves és furfangos matrónát, kötögetés közben.
Házsongárdy ekkor vette észre az első bokszolót. Rázta lógó karjait, kezén már fent volt a bokszkesztyű, a vállán a törülköző. Az edző kísérte a hatalmas, márványfogadón keresztül.
Ahogy felment a lépcsőn, már hallotta az üvöltést a belső termekből. A tükrös ajtók egyre-másra nyitódtak, és bent, a vörös bársonyszőnyegen további bokszolók ugrándoztak, öklözték a levegőt, készültek a megmérettetésre. A bálterem bejáratánál álló tábla szerint az Arany Kesztyű Kupa bajnokságot rendezték aznap este a hotelban. A terem zsúfolásig volt. Középen, az aranykaros csillárok fényében állították fel a ringet, körötte pedig, a legtávolabbi sarokig kerek asztalok körül elegánsan felöltözött urak és a délután fodrásznál is járt hölgyek ültek. De inkább fel-felugráltak, kezükben söröskorsóval üvöltöttek, rázták az öklüket, és örvendtek, ha az egyik bokszoló egy szép találatot vett be az ellenfél fejére. Ha véget ért a mehet, rögvest pincérek szaladtak be, az asztalokról lerámolták kiivott poharakat, üvegeket, és tettek még egy kört az új italkészlettel. Közben a szpíker tartotta szóval a nagyérdeműt, visító fejhangon, mígnem a bíró, egy szigorú tekintetű, bajszos úr, nem intett a kék és a piros sarokban, hogy lehet folytatni.
Házsongárdytól senki sem kérdezte, kihez tartozik, van-e belépője, így aztán az egyik oldalajtóhoz somfordált, és meghúzta magát egy áloszlopnak dőlve. Mellette egy melegítős, kopasz ürge üvöltött, hogy a nyakán két centire kidagadt a verőér.
Véget ért a harmadik menet is, a bíró kihirdette a győztes, a kék sarok nyert, a közönség üvöltött egy sort, miközben a ring szereplői cserélődtek, újból a pincéreké lett a terep, szedték is a lábukat rendesen.
Aztán jött a következő páros. A bokszolók mind egyformának tűntek, ahogy a fejvédőben, még járás közben is a levegőt csapkodták, fújtak és a kötelek közé lépve egyhelyben ugráltak. Gongszóra aztán egymásnak estek.
A harmadik párosnál Házsongárdy felkapta a fejét. A visító szpíker a piros sarokban szereplő versenyzőt Hungarian Bullként konferálta fel, a neve a közlés szerint Dzsungi volt.
Dzsungi, te jó ég, huszonöt éve…, ha ugyan ugyanaz a Dzsungi, de hát Magyar Bikaként, ilyen „művésznévvel”. Dzsingisz kánra hasonlított, ebből kerekedett valahogy a Dzsungi.
Házsongárdy pár lépéssel előbbre ment, és próbálta felismerni a kötelek között kissé lomhán mozgó alakban egykori hálótársát. Aztán belényilallt, Dzsuni ugyanúgy 43 éves, mint ő, még a születésnapjára is emlékezett, május 16-a, ugyan mit keresne itt a többi indulóhoz képest egy ilyen őslény. Még közelebb ment, bámult a gumivédőbe szorított fejre, a de csak egy összepréselt arcot látott, igaz, a szeme, ami összevissza járt, szinte fekete volt, mint Dzsungi szeme.
Megszólalt a gong, a Dzsunginak titulált bokszoló és a másik egymásnak estek. Hé, haver, húzzál már odébb, apád nem volt üveges, nézzenek oda!, rikoltottak hátulról, mire Házsongárdy, mint aki mély álomból ébred, zavartan tekintgetett ide-oda a zsúfolt bálteremben. Érezte, hogy egy kéz megfogja a karján, lehúzza a legközelebbi székre. Ott ült az egyik kerek asztalnál, mint meghívott vagy fizetős vendégek, és mellette egy fura, mókusarcú, elálló fülű fiú ült, szélesen mosolygott rá. Bocsi, de szart sem lehet látni tőled. A meccset nézed, vagy mi? Ülj csak nyugiban, ez a hely szabad. Majd azt mondom, hogy az én vendégem vagy.
Házsongárdy bólintott, és fejét rögvest a ring felé kapta. A két bokszoló szokás szerint körbetáncolt, ugráltak, mint a szöcske, a kék sarok versenyzője meg egyszer-egyszer előre lendült, és hatalmasat behúzott annak, akit Dzsungiként mutattak be. A közönség tombolt, az asztalnál lévő, megoldott nyakkendőjű férfiak is fel-felugrottak, és ők is levegőbe öklöztek egyet, mint aki így akarja, az ismétlés által elsajátítani a mozdulatot, amit a szakembertől látott. Dzsungi tántorgott csak, szinte megváltásként jött a számára a második gongütés.
A fiú, aki Házsongárdyt az asztalhoz ültette, most a többi vendéghez fordult, és csak annyit mondott, Egy régi cimbim. Azok bólintottak, felemelték a poharukat, és fenékig itták. Házsongárdy akár azt is érezhette volna, hogy ez igazán megtisztelő, a derék angolok az egészségére isznak, de ehelyett szinte udvariatlanul biccentett csak, és a piros sarokban ziháló bokszolót nézte, akinek fel-lejárt a mellkasa, és egy pajeszos edző legyezte a törülközővel.
Fárasztó ez a boksz, mondta mellette a fiú, és rágyújtott, a füstöt magasra emelt fejjel fújta ki a mennyezet felé, ahonnan a súlyos, tizenkét karú csillárok lógtak alá.
Házsongárdy a fal melletti asztalnak támaszkodó párt nézte, egy felzselézett hajú fiú ölébe dőlt a barátnője, csiricsárén kifestve, tizenöt centi magas sarkú szandálban. A srác átkarolta a lányt hátulról. Házsongárdynak az jutott az eszébe, újabb huszonöt évvel később a lány egy lerobbant Liverpool-alsói lakás konyhájában ücsörög, egyik kezével megtámasztja a másik könyökét, ujjai között ott füstöl a cigi, és arcát a homályos üvegű ablak felé fordítva elkezdi mesélni elrontott életének történetét, miközben már jár a felvevő. Egy őszi estén ismerkedtem meg Jamie-vel, egy bokszmeccsen az Adelphi Hotelban…
Megszólalt a gong, és szomszédja ekkor rátette a kezét a karjára. Nem szeretem a bokszot, olyan durva sport, mondta a fiú felhúzta az egyik vállát.
Házsongárdy meredten nézte, hogy a harmadik menetben a Dzsungi nevű már nem is védekezik, szinte odatartja magát a kék sarokból felpattant ember elé, aki cséphadaróként üti-veri. A bíró, mint a visító szpíker jelezte, Mr. Jerry, csak egyszer avatkozott közbe, aztán újra intett, hogy mehet.
Azért jöttem el, mert nekem mindig élmény, ha itt lehetek. A dédnagyanyám, tudod… Házsongárdy egy pillanatra oda kellett nézzen. De nem akarlak ám zavarni, bocsika, nézzed a meccset. Házsongárdy újra a ring felé bámult, de fél füllel azért hallotta, hogy a fiú tovább beszél. Itt volt szobalány, aztán Heribert Morgan, aki nem volt más, mint a Titanic tulajdonosának unokaöccse, megkérdezte tőle, nincs-e kedve vele tartani az útra. A dédanyám igent mondott.
A kék sarok versenyzője ebben a pillanatban egy hihetetlen erősségű, alulról indított jobb horoggal találta állon Dzsungiként említett ellenfelét, aki egy pillanatra megmerevedett, mintha szobrosat játszana, majd rongyként csuklott össze a padlón.
A terem egy emberként ugrott fel és üvöltött.
Egyike volt azon keveseknek, akik a személyzet közül túlélték a katasztrófát… naná, különben nem lennék itt!, hallott Házsongárdy valamiféle kuncogást, közvetlenül a füle mellett. Odakapta a fejét, a fiú, az asztalhoz invitálta, égő szemmel és kissé elnyílt szájjal nézte.
Honnan jöttél?, kérdezte még a vendéglátója suttogva a nagy hangorkánban.
Magyar vagyok, buzikám!, felelte Házsongárdy magyarul, aztán angolul is elmondta, Hungarian, ok?, és az a koma is magyar ott, érted, az osztálytársam volt, akit épp agyonvertek.
Házsongárdy felpattant a székről és kisietett a bálterem elé. Itt jobban járt a levegő, de itt is fel volt állítva egy bárpult, ahol sört csapoltak és italokat kevertek. Hosszú sor kígyózott előtte, izzadt férfiak és nők masíroztak fel s alá. Házsongárdy figyelte, vajon hová kísérik a meccs után a csúful járt bokszolót, de csak azt látta, hogy a győztes hosszan ünnepelteti magát, odarohant egy asztalhoz, ahol csak lányok ültek, és mindegyikkel végigpuszilkodott. Közben két skót zenész lépett színre, ahogy az dukál, tartan szoknyában. Az egyikük nyekergette a dudát, a másik dobolt, vagy dobolásszerű hangot produkált, de alig figyelt rájuk valaki. Házsongárdy látta, hogy az ő asztalánál is nagy élet folyik, a fiú, aki odaültette állva tekintget körbe, majd a többinek magyaráz, heves gesztusokkal kísérve.
Elindult egy oldalkijárat felé. Lépcsők jöttek, és egy félemelet magasságban megtalálta a pihenőszobákat, bár ezek is inkább egybenyitott termek voltak, ugyancsak tükrös ajtóval. Savanykás izzadságszag lengett körben, az ablakok párkányán üres üvegek, teli hamutálak sorakoztak.
A belső teremben látta meg a süppedős szőnyegen ülő bokszolót. A térde közé hajtotta a fejét. Teljesen egymagában volt.
Házsongárdy lassan lépkedett feléje. Dzsungit az érettségi banketten látták utoljára. Egyik osztálytalálkozón sem volt ott, azok, akik egy vidéken laktak vele, sem tudták, mi lett a sorsa. Hihetetlen, hogy itt találkozzanak, hogy ez a konok, valóban bikaerejű nyírségi gyerek üljön előtte magába rogyva, aki a mai napig azt a nevet használva, amit az osztálytársai adtak neki immáron majd’ harminc évvel azelőtt.
Dzsungi úr, hát nem megyünk a kastélyba, binyiglivel?, kérdezte Házsongárdy, bár egy másodperccel előbb még biztosan nem ezt akarta mondani; Tomory találta ki ezt negyedik vége felé, és egy idő után mindig átvette, szinte köszönés helyett használták, holott semmi értelme nem volt, talán ezért.
A bokszoló felemelte a fejét és dagadt szemmel fürkészte Házsongárdyt. Aztán csóválni kezdte a fejét. Bazdmeg…, csak ennyit mondott lassan. Házsongárdy odaült mellé a szőnyegre, ugyanolyan pózban, hátát a falnak vetve, szinte guggolva inkább.
Idehallatszott a gongütés a bálteremből, majd felharsant a közönség üvöltése is.
Dzsungi azt kérdezte nagy sokára, Te meg mit keresel itt?
Kultúrában utazom, felelte Házsongárdy. Már csak az tartja össze a világot. Úgyhogy…, afféle túlélési gyakorlat, így is lehet mondani.
Dzsungi horkanva kuncogott kicsit.
Én meg hagyom, hogy a hétvégéken szépen szétverjék a fejemet. Egy kicsit szombaton, aztán még egy kicsit vasárnap. Ez az én túlélésem. Pont annyit kapok érte, amiből egy hétig elvagyok. Aztán jöhet a következő gyepa. Végül is, valahol egész fair így. Kiszámítható az élet.
Házsongárdy nem nagyon tudta, hogy mit felelhetne erre. Érezte, nagyon suta dolog lenne újabb diákkori sztorikkal előhozakodni, feltenni Dzsunginak azokat a kötelező kérdéseket, amik egytől egyig úgy kezdődnek, hogy Emlékszel…?
Azért iszunk egy pohárral?, szólalt meg végül, és felegyenesedett ültő helyéből.
Lehet, bólintott Dzsungi, és a hátával a falat súrolva ő is lassan felállt. Menj előre, rendelj, amíg rendbe szedem magamat. Tíz perc max.
Házsongárdy kisétált a teremből. A folyosón látta a skót dudásokat, amint egy alacsony kereveten terpeszkednek, és a hasukon söröspoharat egyensúlyozva diskurálnak.
Befordult a folyosón, amikor egyszerre csak hárman fogták közre. Vele szemben az a fiú állt, aki odahúzta ahhoz az asztalhoz, ahol az üres hely volt. Mókusarca torz volt a gyűlölettől, a füle, ha lehet, még inkább elállt, és ahogy Házsongárdy ott állt előtte, sikítani kezdett.
Ez az, a szemét kis geci, ajánlatot tett nekem!
Egyik segítője, egy golyófejű, nyak nélküli fazon rekedt hangon szólalt meg. Te tényleg magyar vagy, bazdmeg. Mert én utálom a magyarokat, mint a szart. A magyarok a legrohadékabb tetvek, érted, kishaver, úgyhogy nagyon nem volt okos, hogy idedugtad a képedet…!
A harmadik sem akart lemaradni, kezében egy Budweiseres üveggel hadonászott. Békés ország békés polgárait molesztálni, barátocskám, az nagyon nem kóser. Persze, ott, a picsában, nálatok, nuku kultúra, ez persze pech.
Hát most nagyon meg leszel tanítva, szarjankó!, visított megint a mókusarcú.
A kuglifejű egy mozdulattal hátratekerte Házsongárdy karját, és így vonszolták hátrafelé, a toalett irányába.
Megmutatjuk, faszikám, milyen egy igazi angol vécé, biztosan nem láttál még ilyet!, rikoltotta a Budweiseres, miközben megragadta Házsongárdy ingét, és csavart egyet rajta.
Aztán a következő pillanatban felrepedt szájjal zuhant neki a csapóajtónak. A kuglifejű is elengedte a kezében szorított kart, de már későn. Ő a bordái közé kapott egy óriásit, amitől összegörnyedt, majd az alulról érkező következő ütéstől úgy huppant a Budweiseres mellé, mintha valami előre begyakorolt koreográfiát vittek volna végbe. A mókusa arcú már menekült volna, de Házsongárdy egyszerű ösztönből kinyújtotta a karját, és ez elég volt hozzá, hogy a fiú, mivel ki akarta kerülni, egyensúlyát vessze, és egy utána nyúló kéz visszarántsa.
Mi van, faszszopókám, csak ne olyan sietve.
Dzsungi hatalmas keze bilincsként szorult a srác torkára, és érzékelhető volt, hogy egyre fogy belőle a levegő, két oldalt csüggő keze már remegett.
Hagyjad már, szólt rá Házsongárdy, aki kiszabadulván összeszedte már magát, és érzékelte, hogy Dzsungi segélyakciója ugyan a számára valószínűleg életmentő volt, ám mindig további akcióval újból testi épségüket veszélyeztetik. A bokszoló eleresztette a markában fogott torkot, mire a srác, akinek a dédmamája a Titanic kevés túlélője között tudhatta magát, ugyanolyan aléltan hullott a bársonyszőnyegre, mint két segítőtársa.
A hotel előtt fújt a szél, esőcseppeket vágott az arcukba.
Dzsungi Házsongárdy vállára tette a kezét. Figyi, Zsongó, most nem lesz koccintás. Örülök, hogy láttalak, meg minden. Tudom, kultúrában utazol, ez tökjó. De bocs, nem nagyon érdekel. És nem akarom elmesélni neked az életemet. Ha nem probléma. Láttál, amit láttál. Ennyi legyen elég. Holnap Newcastle-ben van jelenésem, ha érted, mire gondolok. Na, csaó. Bújj be a szobádba, mert aztán most már nem lesz itt a jó öreg Dzsungi bácsi, hogy odasózzon.
Házsongárdy csak vigyorogni tudott, bólogatott, és hogy azért történjék valami az ő részéről is, kicsit hátba csapta Dzsungit. Sután csattant a tenyere a férfi bőrdzsekijén.
Az oldalajtón iszkolt be és a mellékfolyosón lévő liftet használta, hogy feljusson a hatodikra. Kinyitotta az ablakot, és nézett lefelé, az esőáztatta utcára. Dzsungi eltűnt a szeme elől, valószínűleg nem huszonöt évre, hanem immár örökre. Bár még kinyomozhatná, hogy holnap hol lesz bokszmérkőzés Newcastle-ben, és követhetné állomásról állomásra, egyetlen és eltökélt szurkolójaként.
Léna otthon ül, és meg van győződve róla, hogy Házsongárdy bifszteket eszik ma este is, akkorát, hogy lelóg a tányérjáról. Sose vallaná be, hogy irigykedik rá, csak azt szokta hajtogatni, Házsongárdynak el kellene gondolkodnia, miképp is van az, hogy az egyik ember ennyiszer bifsztekezhet, anélkül, hogy komolyan megdolgozna érte, míg a másik, aki szinte belerokkan a munkába és az igyekezetbe, épp hogy csak morzsákkal kell beérje.
Ez nem igazság.
Feküdt a sötétben, és mielőtt elaludt volna, még az eszébe villant, ha ott lett volna a Titanic utasai között kilencvenhat évvel korábban, ebből az ágyból kelve ki, biztos, hogy túléli a katasztrófát. Ezen még mosolygott is egy csöppet, majd körbetekerte magán a hatalmas paplant, és álmodni kezdett.