Anton Fischer még nem volt ötvenöt, amikor egy februári este furcsa koppanást hallott a fürdőből, ahol Ulrike tisztálkodott. Leeresztette az ölébe a FAZ-et, és várt egy picit. Aztán felkelt és benyitott a helyiségbe: a felesége kifacsarodott végtagokkal feküdt a kádban, és nyitott, üres tekintettel nézett a mennyezetre.
Anton Fischer azt érezte, nem csak Ulrike halt meg, hanem e pillanatban ő is.

Magdi kezdte bíztatni a telefonban, otthonról.
Anton Fischer még mindig így mondta sokszor: otthon, ahonnan tizennégy éves korában kitelepítették. Pedig magyarul is remekül tudott, még verseket is írt, Petőfi modorában. Az unokaöccse famíliája valamiért maradhatott, sose derül ki, ők miért. A Jóska lánya volt a Magdi. Nekik meg ő lett a Toni bácsi, a nyugati rokon.
Magdi azt mondta, el kell venni egy rendes erdélyi lányt. Mert azok ott senyvednek a Ceausescu alatt. Lehet német vagy magyar, mindegy. Csak ki tudjon jönni abból a földi siralomházból. A Hergenrőder Gyuri is hozott egy ilyen asszonyt Temesvárról vagy honnan.

A román határőr benézett az Audi ablakán. Hova mész?, kérdezte magyarul, miután Anton Fischer Jónapottal köszönt. Kolozsvárra, felelte. Rokon van?, kérdezte még a határőr. A férfi bólintott, Igen, rokon. Cigarettát viszel?, jött a harmadik a kérdés. Hergenrőder Gyuri felkészítette, mit kell ilyenkor tenni. Nem, nem viszek, mondta Anton Fischer, és az anyósülésről, a kabátja alól előhúzott egy karton Kentet, és kinyújtotta az ablakon. Azért, mert nem szabad, bólintott a határőr. Beütötte a pecsétet az útlevelébe. Elindulhatott.
A sorompó után néhány méterrel egy akkor kátyúba zuhant a kocsi jobb első kereke, hogy Anton Fischer ijedten megállt, kiugrott, és vizslatni kezdte, nem történt-e nagyobb baj.
A határőr utána kiáltott, Itt nem állsz meg. Ha már ide jöttél, akkor menjél!

Essigerék címét is Magditól kapta. Pedig a fülébe jutott, hogy Jóskáék nem pártolták ezt az egész akciót. Az unokaöccse korholta a lányát, mért akarja kiházasítani a Toni bácsit, özvegy, gyerektelen, hátha rájuk hagy mindent. Egy új feleséggel ki tudja, mi lesz…
Essigerék úgy fogadták, mintha ezer éve ismernék egymást, és épp csak pár napra távozott volna. Alig ült le, Essigerné elébe tett egy tányérkán savanyú káposztát, dinnyeparadicsomot, juhtúrót, zsírszalonnát és egy szelet fekete kenyeret. Fogja és egyék, mondta a nő, majd leült, és nagy fesztelenül arról kezdett mesélni, hogy a püspök betiltott egy kiállítást, a Fűzöld Malvin képeit, mert meztelen testek is szerepeltek az akvarelleken, hát nem elég a Csau meg a Szeku, még a püspök is kínozza őket.
Amikor Anton Fischer jóllakot, megitta a pöttyös bögréből a szilágysági pálinkáját, Málika – így mutatkozott be a vendéglátója, Essigerné – méltóságteljesen felkelt, lesimította a kötényét, úgy közölte. Áthívom a Katust.
Katus az első pillanattól kezdve rajongó, barna szemmel meredt Anton Fischerre, aki ettől megfelelően zavarba is jött. Málika még a lépcsőn is a fülébe súgta, Te lány, ne feledd, vagy ő visz el, vagy az ördög!
Anton Fischer alig tudott kinyögni egy-egy mondatot. Meséljen magáról, kedves Katus, kérte végül.
A lány szélesen elmosolyodott, elővillantak erős, fehér fogai. Mit is mesélhetnék én magának. Hiszen velem még nem történt ebben az életben semmi.
Nem úgy van az, emelte fel a szemöldökét a férfi. Hány éves maga?
Huszonhárom.
Na látja. Huszonhárom évről azért lehet mesélni néhány percig, nem, kedves Katus?
Beszélj csak, te lány, szólt közbe Máli is. Máskor be nem áll a szája, annyi csacsog, csak zavar vele. A Fischer úr szívesen meghallgatja, csak mondjad.
Tényleg?, kérdezte Katus kicsit még mindig hitetlenkedő hangon.
Ha egyszer mondom, felelte Anton Fischer. Higgyen nekem.

Úgy készült, hogy tavasszal, ha újra megy, már magával viszi a lányt. Beadta az összes szükséges papírt, folyamodványt, befizette a lelépési pénzt.
Katus az újévben írta meg neki, hogy részéről semmi sem változott, ragaszkodik Anton Fischerhez, szeretne vele együtt élni. De nem Németországban, hanem Magyarországon. A férfi nem értette. Miféle bolondéria ez? Egyik kommunista országból elmenni a másikba, amikor élhetne az NSzK-ban is?

Katus a Balaton mellé akart költözni, mégpedig azért, mert kedves könyve, a Tüskevár itt játszódott. Amikor lánykorában olvasta, nem egyszer, hanem tucatszor legalább, úgy képzelte, hogy ő Katica, a Bütyök nevű másodhegedűs főszereplő szívszerelme. Hát Bütyök-szerű, fiatalka férfi nem adatott neki, hanem egy regénybéli István gazda – Toni úr. Magában így hívta. Nem akarta, még gondolatban sem, hogy a „bácsi” jöjjön a számára. Holott Bütyök így hívta a különös vendéglátóját, István bácsi. Toni úr mégis csak más volt. Kihozta Magyarba. Máli sírt, a férje Essiger Bandi azt mondta, Katus megérdemli, hogy emberhez méltó élete legyen. Két nagy tenyere közé fogta Torni úr fejét, úgy nézett vele szembe, mint férfi a férfival. Barátom – így kezdte –, aki egy lelket megment, megmenti az egész emberiséget. Anton Fischer elvörösödött. Valami olyasmit érzett, hogy ő, a valahai kitelepített sváb most megmutathatja. Nem is azt, hogy nem haragszik a magyarokra, mert tényleg, nem is haragudott. Elvégre ő járt jól. Hanem, hogy… Nem tudta még magának sem megfogalmazni. Amit életében sohasem tett, megölelte Essiger urat, olyan erősen, hogy miközben a mellkasában csak úgy kalapált a szíve, a jobbján a másik férfi szívverését érezte.

Anton Fischer ötvenhét éves lett, amikor megszületett a fia, Áron. Katus választotta a nevet, igazi erdélyi név, mondta, ott nagyon szeretik az ószövetségi neveket. A férfi visszaemlékezett a falujára, ahol a gyerekkorát töltötte. Mindenki Josef volt, Hansi, Franz és Georg. Azt, hogy Antonnnak keresztelték, már megszólták, mesélte az anyja. Kivagyiságnak vélték. Minek annyira kitűnni. Kinek?

Mire a gyerek iskolás lett, Anton Fischer teljesen felhagyott németországi üzletével. A két országrész egyesült, a nagy halak megették a kis halakat, ő is lelkiismeret-furdalás nélkül adta el optikus szalonját, a pénzt befektette, és a járadékból vígan eltartotta a családját. Katus kérlelte egy ideig, hogy képezze ki látszerésznek, de Anton Fischernek ez nem volt ínyére. Akármilyen nagyképűnek is tűnt – elsősorban önmaga előtt –, úgy érezte, ez annál komolyabb szakma, mint hogy kutyafuttában tovább adja a stafétabotot. Talán majd a fiának, annak idején. Ha kedve lesz hozzá. Inkább egy ajándékboltot nyitott Katusnak, ez a neki való, apró, kedves dolgokkal foglalkozni, kiszolgálni a turistákat. Az asszony eljárt egy fazekas szakkörbe, és a maga készítette cserepeket is felrakta a boltocska polcára – vitték azokat is a népek, szinte varázsszóként hatott, amikor megtudták, hogy a szép mosolyú boltosnő saját keze munkáiról van szó.
Anton Fischer, most, hogy már lehetett, elkezdte kutatni a múltat. Érdekelte, mi történt pontosan, és ami történt, mért történt. Feltett szándéka volt, hogy a fiának egyszer minden részletre kiterjedően el kell magyaráznia, miféle csavaros véletleneknek, kegyetlen sorsszerűségeknek köszönhető a világra jötte. Anton Fischer sokszor gondolt rá, Áront vizslatva, ha minden a régiben maradt volna, akkor otthon, a falujában elvesz egy helybéli leányzót, születik egy kék szemű, szőke fia – csak erre tudott gondolni, hogy fia van –, és elképzelni sem tudja, hogy milyen az, ha egy sötét szemű, busa szemöldökű, széles arccsontú fiúcska ül vele az asztalnál minden nap.
Áron az anyja kézügyességét örökölte. Rajzolt. Mindent lerajzolt. Ami látott és amit hozzá álmodott. Anton Fischer néha odaállt a háta mögé, nézte, ahogy jár a keze, a ceruzát erősen markolta, a vonalak is erőteljesek voltak, amik kikerültek a ceruzahegy alól, mégis finom, érzéki képek születtek általuk. Mi lesz ez, fiam?, kérdezte néha, és a gyerek anélkül, hogy hátra nézett volna, kissé vontatott hangon felelte, Nem tudom, de szép, ugye?

Amikor a fia tíz éves lett, és ő hatvanhét, Anton Fischer sokat gondolt rá, hogy pontosan annyi idős, mint az apja volt, amikor meghalt. Már virágzott a cseresznyefa, amikor egy szerda reggel kilenc órakor összeesett a verandán. Katus már a boltba volt, Áron iskolában. Ott feküdt a járólapon, a két lába kissé maga alá gyűrődött, de hanyatt volt, és nézte a fölötte magasodó eget. Kiáltani szeretett volna, de nem tudott, moccanni szeretett volna, de képtelen volt rá. Érdekes módon, miután megbizonyosodott róla, hogy addig fog így feküdni, amíg rá nem lel valaki, megnyugodott. Azt sajnálta csak kicsit, hogy a fejét sem tudja megmoccantani, mert az olyan szép lett volna, ha a kék égbe legalább egy picit beintegetne egy virágba borult cseresznyeág.

Katus már a legelején megmondta a főorvosnak, hogy amint lehet, hazaviszi a férjét. Nem baj, ha nem lesz azontúl se nappala, se éjjele. Ha valamitől meg fog gyógyulni, akkor attól, hogy otthon van.
Áron ült az ágy mellett, és rajzolta az apját. Egyik képet a másik után, szinte mind ugyanazt mutatta: egy beesett, sovány arcot, amiből, mint két villanykörte világítanak elő a szemek. Körben a párna krátere, a paplan tájai. Néha Anton Fischer egyik, másik keze is megjelent a rajzokon. Amíg nem tudott beszélni sem, csak a szemével intett, hogy látni szeretné a művet. Áron felkelt, odatartotta eléje a lapot. Anton Fischer, aki hosszú hónapok óta nem nézett a tükörbe, a rajzokon figyelte magát. Ha szólalni tudott volna, sem kérdezte volna már, hogy a fejénél mi az a különös árny vagy madárszerű lény, ami körüllebegi. A fülében hallotta, hogy Áron úgyis azt felelné, Nem tudom, de szép, ugye?

Felkelek és elmegyünk Velencébe, közölte Katussal Anton Fischer, amikor karácsony után visszajött a hangja. Úgyis elmaradt a nászutunk.
Nekem akkor az volt a nászút, hogy átjöhettem Magyarországra, felelte az asszony.
Tudom. De akkor is. Ez így dukál, jelentette ki Anton Fischer, aki már ülni is tudott, kifelé fordulva lelógatta a lábát az ágyról, így mosdatta meg a felesége. Amikor legutóbb kontrollon voltak a kórházban, a főorvos úr csak annyit mondott, Fischerné, maga javasasszony, vagy mi? Csodát tett a férjével, tudja?
Hát persze, felelte Katus, csakhogy a csodát ő teszi velem.

Anton Fischer két év múlva tudta beváltani az ígéretét. Katus szerette volna, ha Áron is velük jön, de a férje most kemény maradt: egy nászúton nincs helye gyereknek.
Közvetlenül a Rialto-híd tövében laktak, egy vörösre festett, kopott falú szállóban. A megérkezés napján érezte már, nem szabadott volna idejönni. Kétségtelen, hogy összeszedte magát, tett-vett otthon a kertben, a ház körül. Úgy tűnt, a nyavalya a múlté, új erőre kapott. Kijárt a gyerekkel a mezőre, ha a fia tájképet festett.
Katus egy ideje, amióta Anton Fischer jobban lett, engedélyezte magának, és bejárt a városba hetente egyszer egy újfajta szakkörbe. Tűzzománcozott, az komolyabb dolog, kemence kell hozzá. Bement busszal délután, hazafelé meg elhozta valaki, hol a Ticsák Éva, hol a Rák Feri. Anton Fischer ismerte mind a kettőt, úgy is lehet mondani, ők is beszállítók voltak. A boltocska tele volt tűzzománc pillangókkal, tulipánokkal, házikókkal. Csak az bántotta, hogy Áronnak egyszer kicsúszott a száján, Micsoda rémségeket gyártanak! Tehetségtelen mindegyik! Anton Fischer nem értett sokat a művészethez, de ösztönösen megérezte, hogy a fia igazat beszélhet.


Ült a vaporetton a szokatlanul hideg, szeles szeptemberben. Nem szólt Katusnak, hogy rosszabbul érzi magát. A nő a korlátnál állt, rövid haját kapkodta a szél. Bámulta a Canale Grandet körbevevő házakat. Látszott rajta, hogy issza a szemével a látványt, és Anton Fischert megnyugtatta az érzés, hogy a felesége tán évekre kell eltöltekezzen mindazzal, amit ebben a néhány napban lát és tapasztal. Katus visszafordult, de épp csak futó pillantást vetett rá, halványan elmosolyodott, és a túloldalra nézett. Mintha nem is az eléje táruló kép érdekelné, hanem csupán hagyná, hogy ami itt körbeveszi, szinte rázuhanjon, és beleivódjék a bőre pórusain át.
Anton Fischernek ekkor tűnt fel az a sovány, nagyon fehér bőrű férfi, akit már a szállóban is látott, a reggelinél. Ő is vaporetto túloldalán ült, most Katussal szemben, és tágra nyílt szemmel bámulta. Semmi kétség, állapította meg Anton Fischer, a férfi nem a szemközti palotasorban gyönyörködik, hanem Katust nézi ilyen megigézve, mert rájött, hogy egész Velencében nem lel szebb látnivalót.
Katus is hirtelen a férfira nézett, és tekintetük hosszan, egy picit csodálkozva, mégis a legtermészetesebb módon fonódott össze. Anton Fischer észlelte, hogy Katus ez idő alatt nem is pislogott, egyszer sem.

A hazaúton Anton Fischer azt mondta, hogy mivel ő már nem tudja Katust a feleségnek megjáró módon kényeztetni, Katus se gondoljon rá úgy, mint a férjére. Az a különleges mód, ahogy egymás mellé vezényelte őket a sors, lehetővé teszi a különleges befejezést is. Miféle befejezést?, kérdezte a nő száraz, szinte érdes hangon.
Nagyon sokáig nem felelte erre a kérdésre Anton Fischer, csak nézte az elsuhanó, esős tájat, nézte a vízcsöppeket, amik mint a kis ondószálak szaladtak végig az ablak külső oldalán, rézsutosan, mind Katus felé.
Nyugodtan hívd be Rák Ferit, ha ő hoz haza, folytatta aztán a férfi. Derék fiú, de magányos, látszik rajta. Vár valakire, csakhogy várni sem lehet a végtelenségig.
Most Katus maradt csöndben, a szeme ugrált, mintha jó alaposan meg akarna szemlélni minden elrohanó villanyoszlopot, mert ezek is vannak olyan fontosak, mint a velencei paloták.
Még az ősszel el szeretnék menni a falumba, mondta Anton Fischer. Áront elviszem magammal, hadd készítsen néhány rajzot a régi házakról.
Katus a lassú sötétedésben az ablak tükrében kereste meg Anton Fischer szemét. Hát persze, menjetek csak, felelte. Nagy kincs az, ha együtt lehet apa és fia.

Otthon inkább csak feküdt megint. Már nem akart elmenni a főorvos úrhoz, kérte, hogy ne is erőltessék. Néha eszébe jutott Ulrike, az a februári nap, amikor a zuhanást hallotta a fürdőből. Volt abban valami méltóságteljes. Anton Fischer egy idő után maga tisztálkodott, bevitt egy hokedlit és bezárkózott a fürdőszobába.
Áron néha bejött és megkérdezte, hogy lerajzolhatja-e? Megengedte, hogyne engedte volna. Ne mozogj, apa!, szólt rá többször is. Amikor beteg voltál, nem mozogtál ennyit!
Mert akkor beteg voltam, most meg makkegészséges vagyok, fiam!, nevetett fel Anton Fischer. Egy ilyen alkalommal közölte vele, a tavasszal együtt elmennek majd a szülőfalujába. Áron buzgón satírozott, a nagy munka közben közölte, hogy jó, Katus már mondta neki, hogy ezt tervezi az apja.

Rák Feri lassan szürcsölte a forró teát. Anton Fischer a kiskanállal játszott, ő már megitta a maga adagját, nagyon bírta a forró italt, azon szoktak viccelődni, hogy szőrös a torka. Pedig nem is ő a román, emelgette ilyenkor a szemöldökét. Mindig nevettek ezen.
Jó lehet ennyi tehetséges ember között élni, mosolygott Rák Feri. Katus… Akarom mondani, a kedves felesége…, de itt elharapta szót. Áron egészen kivételes képességű srác. Láttam, amiket az utóbbi időben csinált. Például Tóni bátyámról…, amikor beteg volt. Talán nem a legjobb szó rá, de egészen döbbenetes. Mármint a rajztudása, úgy értem.
Én is úgy vélem, bólintott Anton Fischer. Aztán sóhajtott egy nagyot. Hálás vagyok, hogy olyan sokszor hozza-viszi Katust. Most még egy kérésem lenne magához, ha megengedi. Vigyen el a szülőfalumba, Áronnal együtt. Megteszi nekem?
Rák Feri nem is tudott felelni, egy forró korty teljesen összeégette a szájpadlását, csak bólogatott hevesen.

Ez az a ház, mondta Anton Fischer a leeresztett ablakon kitekintve.
Előre elintézte az egészet. Kinyomozta, hogy még mindig azé a családé, akik a kitelepítésük után kerültek ide a Felvidékről. Juneknek hívják őket. De csak egy férfi lakik benne, Junek Gáspár, aki csecsemő volt, amikor felpakolták és idejöttek vele a szülei, mert jönniük kellett. A telefonban meghallgatta Anton Fischer kérését, és azt mondta, jöjjön. Rendelkezésére bocsátja, a felajánlott fizetség ellenében, azt a szobát, amiben valaha megszületett.
Hát itt is maradnak?, csodálkozott el Rák Feri.
Persze, tette a kezét a vállára Anton Fischer. Menj haza, és vigyázz Katusra. Most tegezte életében először. De ez a mondat ösztönösen jött így a szájára. Rendben? Nem kérek mást, csak hogy vigyázz rá. Egy csöppet várt. Aztán majd híradással leszünk, tette hozzá. Minden időben megtudtok. Igaz-e, Áron?
A fia ránézett, épp a rajzeszközeit pakolta. Tudta, hogy az apja azért hozta ide, hogy lerajzolja a szülőfalvát. Izgatott volt kicsit.

Anton Fischer két nap alatt végigmutogatta a gyereknek a falut. Hogy hol állt a két nagyszülő háza, melyik volt az iskola, hol állítottak a Fischerek keresztet, mert hálásak voltak valamiért a Teremtőnek. A temetőben is jártak, ami sírra még emlékezett és fellelte, szintén számba vették. Áronnak egész szép lajtroma volt, mit kell lerajzoljon-lefessen. De hosszú volt a nyár, nem is vágyott másra.
Anton Fischer magában töltötte a napokat. Nem nagyon mozdult ki aztán a házból, a verandán ücsörgött, ha Junek Gáspár megkínálta egy kis fröccsel, azt elfogadta. A férfi alig tudott mit beszélni vele. Kétszer is megkérdezte tőle, Hát tényleg itt született? Itt, felelte Anton Fischer. Ebben a szobában? Ebben.

Feküdt az ágyban, és várta, hogy megjöjjön Áron.
A fiú belépett a szobába, rögvest látta, hogy az apja megint rosszul van. Pontosan úgy nézett rá a párnák és a vastag dunyha alól, mint amikor két éve a halálán volt. Fel kell hívni anyát, villant át rögvest a fején. De Anton Fischer megelőzte.
Nem. Majd később, akkor telefonálhatsz. Minden egyéb cirkusz felesleges. Ígérd meg, hogy okosan viselkedsz. Neked itt dolgod van, hiszen tudod. Szeretném, ha majd engem is lerajzolnál. Mint régen. Ahogy itt fekszem. A születésemről nem készülhetett kép. Most itt vagy te. Nem kérek tőled mást, Áron. Megígéred? Aztán telefonálhatsz.
A fia némán állt, kissé félrebillentette a fejét. Anton Fischer látta, ahogy összehúzta a szemét, mint aki már a művön gondolkozik, méricskéli a jövendő rajz tárgyát.
Aztán Áron kiment. Anton Fischer hallotta, hogy a folyosón Junek Gáspár megszólítja. Apád?
Aludni készül, válaszolta Áron.
Máris, hiszen a nap se ment még le…, csodálkozott el a házigazda.
Pedig így van, erősítette meg a fia. Apám most alszik el.