Nézte a galambot a szemközti ház ereszcsatornáján. Ahogy felé pislogott, azzal a kifejezéstelen, buta szemével, szívesen lelőtte volna.
Még soha semmire nem lőtt rá.
Legfeljebb dugós puskával, gyerekként. Akkor is mindig megkapta, hogy ember felé nem fordítunk fegyvert, még töltetlenül sem. És eszerint viselkedett, mindig is. Mit ölt? Hangyát. Szúnyogot. Csigát. Jó, egyszer békát. Mert már Kosztolányi megírta, hogy a rút varangyot véresen megöltük. És úgy látszik, ez kötelező. Ha fiúgyerek vagy, akkor egy véghetetlen nyári délutánon ott állsz a izzó utcán, és békát rugdosol. Ennek így kell lennie, és meg is történt. De mi ez? Hőstett? Ezzel már akkor sem lehetett dicsekedni. Galambot lőni, az már lenne valami. Ott volt Berta, annak vadász volt az apja. Még az ósdi, bogárhátú Volkswagenük is zöld volt. Berta is mindig zöldben járt. Mintha kora hajnalban rögvest az erdőben ment volna, még a matek óra előtt, egy kicsit lövöldözni. Vagy utána. Dicsekedett is, hogy lőtt már, és otthon teli van a szekrény mindenféle fegyverrel.
A nagyanyja szomszédságában lakott egy Szabi nevű fiú. Légpuskát kapott a tizennegyedik születésnapjára. Akkor ő már érettségizett. Csak a nagyanyja panaszkodott neki, ha nála járt, micsoda világ, a Szabikának nincs más szórakozása azóta, mint hogy galambokra és macskákra lövöldözzön. Pedig megélt két a háborút a mama, de talán épp ezért lett elege minden fegyverből, hogy még annyi évvel később sem állhatta, ha valaki a szomszédban durrogtat.
Csak úgy, mert az a kis mozdulat, ahogy a behajlított mutatóujj elhúzza a ravaszt, az egész testén végigborzongó érzés ad a számára.
Így gondolta Kárl, hogy ez lehet az oka, ezért jó lőni.
Mindig is kísértette amúgy, hogy legyen egy pisztolya. Nem valami nagy mordály, amivel a filmekben a nagyon gonosz férfiak lövöldözni szoktak, hátrálva tüzelni, vízszintesre fordított revolverrel. Csak egy kicsike darab, amolyan hozzá illő. Egy szerény pisztoly, amivel csöndesen, szinte észrevehetetlenül lehet lőni. Sőt, lőni nem is annyira, mint élni vele , azzal az érzettel, hogy bármikor…. Társ, mint egy könyv a polcon, amit megvett, de sosem nyitotta ki, a kezében sem volt azóta, hogy hazavitte, de tudja, hogy akkor nyúl érte, amikor csak akar, amikor a legnagyobb szüksége lesz rá. Volt egy-egy alkalom az utóbbi időben, amikor Kárl kívánta, hogy legyen egy pisztolya, amit épp csak elővont volna, elég lett volna, ha megcsillan rajta az utcai lámpa fénye, és a handabandázó terepjárósnak torkára forr a szó, egy elfojtott káromkodással továbbhajt, ő pedig visszacsúsztatja hű társát a zsebébe vagy elrakja a két ülés közti tároló rekeszbe.
Átnézett a szomszéd háztetőre. További galambok gyülekeztek az ő galambja társaságában, és mintha valamennyien átbámultak volna. Felettébb szemtelenül, azzal a bamba szemükkel, ami mégis zavaró figyelmet sugárzott. Csak egyet kellene szétdurrantani, hogy aztán szép, méltóságteljesen libegnének alá innen, a hatodik emeletről a véres tollak, rögvest elmenne a kedvük a kukucskálástól, vélte Kárl. Ilyesmit is látott már filmen, ahogy szinte szétrobban egy galamb, alig marad belőle más, mint azok a bizonyos vérpiszkos, lefelé ejtőernyőző tollak.
Kár, hogy sose állhatta a vért. Nem volt kenyere a vérengzés, dicsérte meg csöndben önmagát.
A galambok mintha pontosan tudták volna, mi jár a fejében. Egyfajta gőgöt is érezhettek. Ők voltak a kisebbek, a butábbak, de messze voltak, nézhették, amíg csak jól esik nekik, és a tehetetlen szájhősnek kijáró, megvető kacajt is hallattak, tudván tudva, hogy nincs mulatságosabb annál, ha valaki csak álmodozik arról, amit soha nem tesz majd meg.
Kárl ezzel nagyon értett egyet, igenis úgy érezte, az álmodozás is lehet maga a cselekedet. Nehogy már más mondja meg, neki mi a jó. Egy vacak galamb! Igaz, erre ő is vén fejjel, a kellő bölcsesség birtokában jött rá. De rájött legalább.
Kilökte maga alól a széket, és odaállt az ablakba.
Odakint minden szürke volt, szennyesszürke, csukaszürke – galambszürke.
Látta, hogy lent a kukáskocsi mögött hosszú sor autó gyűlt fel, nem volt tenniük, ki kellett várni, amíg a narancssárga járgány házról házra araszolgat, és a kukások kiürítenek minden szemetest.
Mennyi idő ez, töprengett Kárl a homlokát az ablakhoz támasztva. Legalább tíz ember délelőttjéből egy negyedóra, amíg a csöndes és szűk Nyíl utcában várakoznak, gurulnak lépésben. Nézte felülről, a szélvédő üvegén át, ki mit csinál az autóban. Az első egy kék Volvo volt, nem a legutolsó modell, de csillogott, és látszott, hogy vajszínű bőrülései vannak. Egy ötven körüli nő vezette, mondjuk, galéria-tulajdonos lehet, de elképzelhető, hogy bírónő; ült szinte mozdulatlanul, csak az egyik kezét tartotta a kormányon, inkább csak nyugtatta rajta, elvégre itt kormányozni semmit sem kellett, és meredt előre. A kukáskocsi hátulját láthatta maga előtt, de bizonyára nem látta, hanem teljesen más képek peregtek a fejében, ez az, amit sosem lehet megtudni pontosan, mi minden áramlik az agyban. Kárl ki tudott volna találni valamilyen történetet, a nő akár egész életét, ebből, ahogy itt ül az orra előtt (alatt), a neve dr. Vértesiné, eddig jutott, de most mindezt felesleges játéknak érezte. Hiszen ott volt a második autó, egy fehér furgon, és épp nemrégiben hallotta, hogy a fehér furgonokkal kell a leginkább vigyázni, mert ezek általában cégautók, a sofőrjeikre szinte mindig több munkát bíznak, sürgősséggel, mint amennyi egy nap alatt elvégezhető, ezért idegesek, és száguldoznak, mint az őrült. Ennek a furgonnak a vezetője most nem tehetett semmit, megadóan ült a hatalmas kormánykerék mögött, amire kis híján rálógott a hasa, aztán telefonált, végül valami papírokat szedett elő, és azokat kezdte kitölteni.
A kukásfiúk nem siettek, a maguk tempójában tolták a konténereket, kesztyűs kezükkel rángatták a pneumatikus kart, hogy jól kirázódjon a szemét. Az egyik kapualjban egy hajléktalan turkált a kikészített kukában, és felettébb méltatlankodni kezdett, amikor választott kukájától meg akarták fosztani. Belekapaszkodott a szélébe, mint aki legféltettebb tulajdonát védi, és így huzakodtak egy ideig a kukásfiúkkal, akik végül győztek. Miközben tolták a konténert a kocsihoz, a férfi átokszóró mozdulatokat tett, arca egészen eltorzult, a szája széle remegett. Kárl észrevette, hogy a Volvóban dr. Vértesiné és a furgon sofőrje is a jelenetet nézi, ez a hajléktalan ember egy pár pillanatra összekapcsolta az életüket, vele is, Kárllal, aki a hatodikon bújt, legalább hárman nézték a hajléktalant, meg a kukások, sőt, ötlött az eszébe, a galambok is. Amikor a fiúk a kocsihoz értek, mielőtt a két fém karra felrakták volna a kukát, az egyikük belenyúlt, és kirántott belőle egy koszlott kabátfélét, aminek sárgáspiszkos színe volt, és egy nagy lendítéssel a hajléktalan felé dobta. A férfi mohón kapott utána, nem tudta elkapni, pontosan a lába elé esett, de rögvest felszedte, és óvó mozdulatokkal porolni kezdte. Majd megforgatta, megszemlélte, aztán a hóna alá gyűrve baktatott tovább, de néhány lépés után a botjával még egyszer a kukások felé hadonászott.
Dr. Vértesiné elmosolyodott ezen a jeleneten. Lehajtotta a napellenzőt, a tükröcskében megigazította a haját, és megnézte az óráját.
Fél tíz múlt három perccel.
Kárl zöldteát főzött. Amíg a víz forrt, a konyhaablakból nézett kifelé. Ugyanazt az utcát látta, de más szögből, élesebb szögben jobbra és balra, ellenben a szemközti ház szemközti lakásba belátást nyújtott.
Kárl egyébként az élet minden területén ilyen volt, belátó. Még ifjan is, nem csak a korral, ebben biztos volt.
Felforrt a víz, belelógatta a teát. Várta, hogy hűljön. Sose bírta a forró teát. Ez is ilyen várakozós dolog az életében. A kollégiumban mindig utolsó volt a reggelinél. Várni, hogy kihűljön, aminek az értelme pontosan az, hogy meleg? Mert hogy egyszer úgyis minden kihűl? A tea, a test, a Nap, még talán maga Isten is? Lehet, hogy erre vár?
Postára kellett mennie, bankba, villanykörtét venni, beadni néhány őszi fényképet a pendrive-on, hogy papírkép legyen belőle. Szerette kézbe venni a dolgokat. Letenni, felemelni. Ezzel el is telik majd a nap fele. Még jó, hogy ha mindezzel a feladattal végez, elmondhatja, hogy csinált valamit. Nyoma marad a létezésének. Néhány lepecsételt csekk, egy 40 wattos izzó, banki bizonylat. Ez lesz ő, Kárl, ezen a szürke napon. Ami a hajléktalannak a koszlott kabát. Dr. Vértesinéről meg nem is tudható, micsoda. Meg furgonvezetőről.
Ahogy állt a pirosban, egyszer csak meglátta a fegyverkereskedést. Létezik, hogy mindig is itt működött, és sose vette észre? Célpont, ez volt a neve. Egy céltábla adta a bolt cégérét, fekete-piros koncentrikus körökkel, és öt-hat fehér pöttyel, szétszórva. Ezek voltak a lövések.
Kárl a kirakat elé sietett, és mohó kíváncsisággal járatta a szemét a különböző méretű és színű pisztolyon. A puskák nem érdekelték. Csak a pisztolyok. Hamar meg is lelte azt, amelyik a leginkább kedvére lett volna. Pontosan olyan volt, amilyen mindig is elképzelt, amikor saját kezében pisztolyt látott: kisméretű, jól a tenyérbe simuló, mégis tekintélyt parancsoló, sötétezüst színű. Nem volt megfizethetetlen az ára. Legfeljebb nem ma fizeti be a csekkeket. Villanykörtére való meg tán még marad. A kirakat mögött, a boltban nagydarab férfi állt, pedrett bajuszt viselt. Ferenc Ferdinándra hasonlított. Kárlt nézte. Aztán a boltos intett is neki, invitálóan, hogy jöjjön csak, jöjjön.
Ettől most hirtelen megijedt, nem akart semmi visszafordíthatatlanba keveredni. Megrázta a fejét, mosolygott, felhúzta a vállát. Bent Ferenc Ferdinánd megengedően széttárta a kezét.
A postán, sorban állás közben egy furcsa mozgású, csapott vállú férfi állt mellette, a másik ablak előtt kígyózó sorban, a fején olyan pomponos sapkát viselt, mint ami harminc-negyven éve volt divatban.
Azt vette észre, hogy a férfi méregetni kezdte, szinte az arcába hajolt, úgy vizslatta. Aztán derékban hátradőlt, mintha egy képtárban szemlélne egy impresszionista festményt, valamivel messzebbről, hogy összeálljon a kép a keszekusza vonalakból.
Kárl professzor?, kérdezte egyszerre a férfi, hitetlenkedő hangon.
Csak voltam, kérem, voltam. Rég nyugállományba vonultam.
Kárl professzor!, rikoltotta ekkor a férfi, hogy mindenki odanézett.
Kárl próbált szerényen mosolyogni, még intett is a kezével, hogy ugyan, szóra sem érdemes.
Kárl Gusztáv, a tudományos szocializmus dicső professzora!, kiáltotta a férfi éles hangon. Én meg Jakab Ernő vagyok, én vagyok Jakab Ernő!, böködte a mellét a pomponos sapkás férfi. Hát a drága professzor úr rúgatott ki a főiskoláról. Ezerkilencszáznyolcvannégyben, drága professzor úr. Mert ideológiailag alkalmatlannak bizonyultam a szocialista ifjúság nevelésére. De örülök, hogy látom, drága professzor úr. Nézze, ez lett belőlem. Jakab Ernőből. Nem lettem tanár, nem bizony. Remélem, jól van, drága professzor úr. A Jóisten tartsa meg sokáig, szükség van az ilyen emberekre!
Ezt kiáltotta végül a pomponos sapkás férfi, azzal kivágtatott a posta épületéből.
Kárl lesunyt fejjel lesett körbe. Senki sem szólt hozzá, csak két öregasszony súgott össze az oszlop mellett. Azt akarta mondani fennhangon, hogy Tessék, komplett bolond!, de nem szólt egy szót sem mégse. A csekkeket egyetlen mozdulattal a zsebébe gyűrte. Majd lassú, de határozott léptekkel hagyta el a termet ugyanazon az ajtón, ahol a pomponos sapkás.
Ott állt az ablakban, és nézte a narancssárga csíkozású királykék eget. A szemközti ház bádogereszén most is egy galamb gubbasztott.
Kárl lenézett a Nyíl utcára, ahol semmi mozgást nem észlelt. Megint a galambot kereste a szemével.
Minden perccel sötétebb lett.
Aztán a kezébe vette a pisztolyt, ami délelőtt még a kirakatban pihent.
Most különös, éles fénnyel csillogott az alkonyati fényben.