Az ágyam pontosan az ajtóval szemben állt, aki belépett a hálóba, belém lépett.
És nem volt sem magnóm, sem zsebrádióm.
Azt kellett hallgassam egész nap, amit mások hallgattak.
Amikor ötödikben beteg lettem (szabadott betegnek legyek, mert apám nem dőlt be ám bármiféle köhögésnek, lázpírnak), anyám munkába menetel előtt két dolgot nyomott a kezembe: az 1965-ös kék Helikon Kosztolányi-novellákat és a Mozart Requiemet, talán azzal a szándékkal, ezektől majd meggyógyulok. Legalábbis visszatér életkedvem, halotti mise ide vagy oda.
Az otthoni csehszlovák Supraphon, majd utóbb az NDK-s Rubin lemezjátszón kizárólag klasszikus dallamok csendültek fel. Ha egyszer-egyszer jöttek a fiúk, és végigböngészték a lemezgyűjteményt, mert zeneszó nélkül még a párnacsata is hótt unalom, nagyokat biggyesztettek, mert az Obladi-Oblada képviselte a könnyebb műfajt, azzal slussz.
A kötelező iskolafogászat előtt ücsörögtünk a napfény verte járdán. A Szémann Peti akkor mondta, hogy neki már megvan a Braungörlindöring a Boniemtől. Úgy néztek rá, mint a félistenre. Ráadásul benzinkutas volt az apja, Agip-matricát is tudott szerezni.
De ez már két éve volt, cefet régen.
Most más világ következett.
Különben meg minek is magnó vagy rádió. A huszonnégyes hálóban nem maradsz soha zene nélkül.
A különböző műfajok és előadók olyan tárházával éltem egy fedél alatt, ahol csak válogatnom kellett volna. Ha ugyan lehetett volna.
Kezdem a Deménnyel. Ágyszomszédom már tizennégy évesen kifinomult ízléssel bírt, kizárólag Cseh Tamást hallgatott. Nyilván a bátyjától örökölte, aki a mi ide érkezésünk előtt három évvel érettségizett, ott virított az egyik tablón, vállát verdeső hajjal, röhögtünk rajtuk, de azokon a tablókon, 1972-től 1976-ig mindenkinek ilyen volt a haja, mintha kötelező lett volna. Deményen és Cseh Tamáson sajnálkozva mosolyogtunk, ki a szösz ez az igric, aki itt felmondja a dalokat, selejt a köbön.
Halász elsőben még Piramis-hívő volt, farmerdzsekiben feszített, még jelvényei is voltak, de aztán kiderült, hogy nagyon is tántorítható, mert a keménykedést hamar odahagyta, és beállt poppernek. Megtudta mindenki, hogy Life is life.
Barabás volt az Omegás, Tomory a Beatleses. Belőlük minden osztályban, sőt, ma már tudom, minden közösségben kell legyen egy-egy elszánt harcos. Gyöngyhajú lány és a Sárga tengeralattjáró, a patrónás csajok és Némó kapitány. Az élet mindenhol ugyanolyan, csak bizonyos dolgokat más szavakkal illetnek.
Szebeni Vangelist hallgatott, igaz, csak ritkán lehetett erről megbizonyosodni, mivel neki fejhallgatója is volt, két akkora félgömb, hogy ha felrakta, úgy nézett ki, mint Cseburáska, a szovjet Mikiegér, akit amúgy rajtam kívül senki sem ismert, csak én tanultam róla orosz tagozaton. Más szavak, más világ. Mindig.
No és ott volt persze Mogyoróssy, aki frankomán őrületében Edith Piafot és Jean-Michelle Jarre-t danoltatta, és ez, az orrból préselt hosszú „r”-ekkel még idegesítőbb volt, mint Cseh Tamás egy-szál-gitáron-mondom-a-dalt rettenete.
Egyedül Müller, Müller Ábris, a vasutas fia tudta, mi fán terem az opera. Illetve, az igazat megvallva ő is inkább operettben utazott, és mi tagadás, a kuplét sem vetette meg, de a maga módján kultúrhérosz volt a sok – ahogy apám után végtelen pöffeszkedéssel tituláltam bármi egyebet – tingli-tangli zenét hallgatók között.
Mentünk a kötelező sétán, és Müller kopott műnyúl sapkáját a fejébe csapva harsányan énekelt. Hol Fülöp herceg áriáját a Don Carlosból, vagy valamilyen márki románcát a Corneville-i harangok című örökbecsűből, avagy, a lépés ütemére csak azt a dalocskát, hogy Megyen a hegyen a turista, a turista, turista…!
Müllerrel egy idő után sülve-főve együtt értekeztünk, ám nem csak a zenei élmények okán, sőt. Szebenit szadiztuk. Ennek semmi különösebb oka nem volt, valakin ki kellett tölteni minden elkeseredettségünket és fájdalmunkat, miközben azt is be kellett bizonyítani, hogy végtelenül erősek vagyunk. Szebenire esett a választás, valószínűleg, mint a későbbiek igazolták, azért, mert amúgy mindkettőnknek szimpatikus volt ez az olajos, barna bőrű, magas, majdnem úgy mondanám, elegáns fiú. Tűrhetetlenül rendíthetetlennek tűnt. Jól tanult. Meg minden. Ezért lakolnia kellett.
Ám a szadiba is bele lehet fáradni egy idő után. Főleg akkor, ha már jobban izgat, milyen lehet az, mégis: nem bántani Szebenit, hanem barátkozni vele. Begyógyítani a sebeit. Szeretni Szebenit.
Érdekes, hogy én szakítottam Müllerrel, de Szebeni valamiért mégis őt választotta. Először hinni sem akart a fülének szegény, hogy vége, befejeztem a kínzását, és könnyes szemmel szorongatta a kezemet a kerengő sötét folyosóján.
Abszurditásában ide kívánkozik: a napóra elütötte már a hetet.
És nyolcra, vacsora után Müller is ki volt békülve Szebenivel, mi több, Szebeni ugyanazzal a kissé felsőrendű eleganciával, amit úgy utáltunk benne, amúgy magunkat gerjesztve a Müllerrel, közölte velem, hogy nem kívánja többé a társaságomat.
A hálóban egyszerre motyorászott Desiré és Antoine, nyekergett a Petróleumlámpa, a búgott a Yesterday és rikoltott a Kör közepén állok. Ha végigsétáltam a hálóbokszokat összekötő folyosón, úgy tűnt, mintha különböző világokba úsztam volna át, ide és oda, ahol alapvetően majdnem minden ugyanolyan, csak a hangok mások. És attól függően, hogy hol is bukkanok fel, kell nekem is átváltozni, így vagy úgy bólogatni, fejet rázni, mozogni, mert különben hamar kiderül rólam, hogy nem vagyok elég jó Cseh Tamás-hívő, se Omega- vagy Beatles-rajongó. Semmi és senki sem vagyok, mert olyasmi, hogy opera, meg Mozart, az nincs, mert attól, hogy benne vannak a tankönyvben, még nem kell komolyan venni, összeirkálnak minden sületlenséget.
Legfeljebb orgonaszó létezik, de az is csak vasárnap reggel, a misén, amikor Aurél atya rázuhan a regiszterekre, és felzeng a bazilika. De hát akkor még félig alszunk, belefér. Harmatozzatok egek felülről. Végül is, mért ne. Egy kis eső nem árthat meg.
Akkor kezdett alakulni a kemény mag. Az Edda volt a kezdet, továbbá a Dinamit. Ebes minden este lejárt az olvasóterembe, és az Ifjúsági Magazinból és a Magyar Ifjúságból kinyeste az új fotókat. Vikidál izompolóban. Csak akkor még simán trikónak hívták. Atléta, mert ebben kellett tornászni. De a fején már volt valami pánt. És persze a hosszú haj, olyan, mint az 1972-1976 közötti tablókon. Aztán jött a Hobó és a Bill, végül a Beatrice a Feróval. Az Új Skorpió és a P. Mobil is megjárta, de új ideaként mégis csak az tündökölt elő, hogy le kell menni kutyába.
Vonítani kell, mert annyira fáj, hogy az már jó.
Ezt ki-ki a maga lehetőségei és eltökéltségi szintje szerint értelmezte.
Egy biztos, csak annyira akartam csöves, sőt, ennek a létformának egy magasabb fokú átlényegülése folytán ricsés csávó lenni, amennyire hittem azt, hogy igenis, itt, e földi életben kell kipróbálni a legkülönbözőbb más-világokat.
A zenei alapismeretek elsajátítására messze nem fordítottam annyi időt és gondot, mint a megfelelő egyenruha beszerzésére. Az egyik legfontosabb kellék az alföldi papucs volt, ezt anyámék végül is zokszó nélkül megvették a születésnapomra. Szegény gyerek, távol az otthontól (mintha közük sem lett volna az események alakulásához), hát hadd legyen meg ez a kis öröme. Nem informáltam őket arról, hogy a prefektus atya kifejezetten rühelli a papucsosok rettentő seregét, a klaffogó lábbelik fülének fájó zajt okoznak, és már kisregényre rúg azon ellenőrző-beírások mennyisége, amiket e tárgyban elkövetett.
Kockás ingem volt, csak ki kellett tűrni.
Itt most lehetne jókat odamondani a tűrésről és a tűréshatárról, újfent.
Aztán egy téli szombat estén nekiálltam beszűkíteni a farmergatyámat, eská. Csak az első pár öltésnél tűnt pofonegyszerűnek a feladat, mert aztán részben pokoli unalmassá vált a két nadrágszárón át tartó művelet, és gyűszű hiányában az ujjaim is sajogtak a sok böködéstől. A lényeg, hogy a nadrág totálisan szűk lett. Annyira, hogy este csak Szoboszlay tudta lecibálni rólam, aki felettem szunyált. Ez volt a legkevesebb, persze, mert én már hetek óta rángattam le a Szoboszlayról a gatyáját, mivel ő még karácsony előtt beszűkítette. Előbb lett ricsés csávó, mint én. Büszke is volt magára, amiért bizonyára hatott rám a tőle látott jó példa.
Már csak szimatszatyrot kellett szerezni, mert amúgy anélkül egy fabatkát sem ért volna az egész. Guttmannra hárult a nemes feladat. Azzal hencegett, hogy a nővére a k-i laktanyában konyhás vagy mi, és nincs az a cucc, amit meg ne tudna szerezni, persze kell hozzá lé. Nekem akadt, mert a nyári túráról, első nyugati utamról titokban hoztam néhány szexlapot a biztonság kedvéért, és ezeket egykettőre pénzzé lehetett tenni. Ebes kiterjedt dílerhálózattal rendelkezett, úgyhogy a téli szünetben elment a három újság hatszázért, így szinte főúri bőkezűséggel fizettem Guttmann-nak a katonai szütyőért két kilót. Még aznap délután kidekoráltam golyóstollal, nem volt az a másodfokú egyenlet, ami el tudta volna hitetni velem, hogy lelkem épülése, eszem pallérozása másképpen is történhet, mint a pad alatti satírozással. AC/DC és KISS is felkerült a zöld vászonra, ezek kifejezetten Csordás utasítására, aki váltig állította, hogy így lesz teljes az arzenál, no meg a kiöltött nyelvű Rolling Stones-jelvénnyel. Azt ráadásul a Hobó is nagyon komázza, tiszta szetiszfeksön.
Így festettem, amikor anyámék megint jöttek. Hát a jegyeid? Hm? Mit mond az atya, átenged?
Elnéztek a bazilika tornya felé, ahol a rézkereszten játszott a csalóka napfény. Majdnem szép idő volt.
Pedig attól féltek, nagyon csúnya idők jönnek.
Apám azt akarta tudni, szerintem mi lesz így belőlem. Úgy mégis. Mert hogy eszem lenne, csak… Ő annyit tud tenni még, hogy bead órásnak. Legfeljebb a postára bélyeget nyálazni. Annyi protekciója tán még van. De ott is rendesen kell majd kinézni. Levágatni a hajamat. Cipőt húzni.
Egy kopaszkutyának? Cipőt?
Megspóroltam magamnak a veszekedést. Dél körül úgyis elmentek, kibírtam addig.
Bementem a hálóba, ahol szólt a Levél nővéremnek, süvített a Gammapolisz, tépték a húrokat Led Zeppelinék, Szatmáry, ez volt a legújabb, a Hair-t bömböltette. Ebes Hitachija azonban mindenen túltett. Hosszú lábú asszony, téged meg kell kapnom ma mééég! Ez a Bill, bazdmeg, kurva jó.
Aztán kimentünk bagózni a várkörre.
Láttam Müllert és Szebenit. Ketten mentek a boltív alatt.
Nem csak láttam, néztem is őket. Megálltam, leszakadtam a többiektől, akiket sokkal jobban hajtott a nikotin- és a tilosban járás utáni vágy. Ott megy hát Müller és Szebeni. Valami operáról beszélgetnek talán. Vagy Müller a Kennedyekről ad elő, esetleg a Világbankról. De akárhogy is, előbb-utóbb dalra gyújt majd. Huszonötezredszer is elfújja, hogy Megyen a hegyen a turista, a turista, a turista…!
A rohadt kis geci!
Én meg itt… Egyedül… Rohanhatok a többiek után.
A hegyen.
Itt már senki sem turista.
Dögöljetek meg mind.