A kutya úgy nézett ki, mintha egy plüssállat lenne. Vak szeme furcsán, gombszerűen csillogott, miközben állt, várva, hogy a bácsi odébb vigye. A bácsi nem tudott minden pillanatban a sarkában lenni, a kutya néha tett egy-egy tétova lépést. Ha a lépcső széléhez ért, és még egyet lépett, legurult, de olyan mereven, tömbszerűen, mintha nem is élne. Aztán ott feküdt a lábtörlőn.
A bácsi ettől félt, hogy a Mókus – így hívták a kutyát – nála fog kimúlni. Tizenhat éves állat. Emberi léptékkel mérve több mint száz éves. A bácsi jóval fiatalabb, alig múlt hetven.
Amikor Ferkó először állt elő azzal, hogy lehozná a kutyát hozzá, tiltakozott. Micsoda dolog ez. Aki nem tudja gondját viselni egy háziállatnak, ne tartson. Különben is, örült volna, ha nem csak akkor jut a fia eszébe, ha valamire szüksége van.
Aztán épp a kutya hozta őket ismét közelebb egymáshoz. Mintha a fiának gyerek helyett lenne a kutya, neki meg, ilyenformán, unoka helyett.
Ha telefonoztak, a bácsi megkérdezte, mi újság a Mókussal. A fia meg elmesélte, holott a kutyával alig történt valami, már akkor nagyon öreg volt, amikor a bácsi először befogadta, bár még sokkal mozgékonyabb, és látott is. Gyakran lesétáltak a tópartra, a kutya ugrált a mászókák rúdjai között. Még a macska után iszkolni kezdett, de sokat nem futott.
A bácsinál volt, amikor kiderült, hogy epilepsziás. Mondta a fiának a telefonba, mit állapított meg az állatorvos. Már kiváltotta a gyógyszert. Ferkó azonnal odautazott, „hivatalos programját megszakítva”, mintha tragédia történt volna. Álltak a bágyadt őszi fényben ázó teraszon, és nézték a pokrócon fekvő kutyát. Később elárulták egymásnak, hogy mindketten arra gondoltak, ha a kutya most meghal, akkor ők megint ritkán látják majd egymást, vagy tán soha. Mókusnak nem szabad elpusztulnia, mondta akkor magában a fia, és ugyanezt mondta a bácsi is.
Két éve már ennek.
Ha manapság szólt neki, Gyere, Mókus, megyünk sétálni, az annyit tett, hogy a kutya lassan feléje fordította a fejét, vak szemében mégis mintha megcsillant volna valami, és várt. Várta, hogy a bácsi odamenjen hozzá, felnyalábolja, és vigye. Levitte az útig, aztán ott elengedte. Nem volt ez igazi séta már rég, csak ácsorgás. Tipegés. A bácsi elindult, minden harmadik lépésnél visszanézett, és olyasmiket mondott, No, jössz? Gyere… Nem jössz, látom. Sebaj.
Elment a harmadik villanydúcig, aztán visszafordult.
A kutya egy-egy lépést tett arra, amerre a bácsi mozgott. Ha elindult, a kutya is arra moccant, ha visszajött, ő is hátrált egyet.
Reggel hívta a fia, egészen korán, hogy nem történt-e valami baj. Rossz álma volt. Egy teremben ácsorgott az egész família, a létező össze rokon, és valamennyien a nagy, zárt ajtóra ámultak. Tudta, hogy ott van bent a halottas szoba, bent haldoklik a kutya. Még látta is, ágyban, fodros párnán nyugszik a feje, és nyitott, élettelen szemmel bámul a mennyezetre.
Ugyan, mondta bácsi a telefonba. Kutya bajunk, ugye, Mókus? Mit üzensz a gazdádnak, mondd csak… Mi? Aha... Azt kérdi, mikor jössz. Hogyan? A gazdád most nem ér rá, elutazik. Azt mondja, sietni fog érted.
Épp az inzulint keverte a bácsi a híg vacsorába, amikor a fia egyik este váratlanul megérkezett. Itt a nagy túlélő, lesett fel, miközben a kutya fejét enyhe erőszakkal odanyomta a tányérhoz, hogy tudja, most lehet lefetyelni.
Ferkó leült a régi puffra, ami gyerekkorában az ő szobájában volt, aztán ide vándorolt a többi kiszuperált holmival együtt. Minden víkendház temető egy picit, az elmúlt évek emlékműve. A meghalni képtelen tárgyak panteonja.
Vége, monda a fia.
Minek van vége? nézett fel a bácsi, de csak egy pillanatra, mert szerette nézni, ahogy a kutya lassú nyalintásokkal tünteti el a tányérkájából a pépet. Szinte ez volt az egyetlen jele annak, hogy még él. Még nyögött is hozzá egyet-egyet.
Ennek az egész őrületnek a cégnél. Megmondtam a nagyfőnöknek, hogy ennyi volt.
Hogy vége?, kérdezte a bácsi, és közben úgy fordította a tányért, hogy a maradék a kutya nyelve elé kerüljön.
Pontosan. Most van vége. Mert ez így nem élet. Hogy semmi más ne legyen, csak a cég, az uborkafa, a számok és a végén a pénz. És ott be is fejeződik a világ.
A bácsi erre nem felelt semmit. Csak amikor már tiszta volt a kutya tányérkája, akkor mutatta fel szinte diadalittasan.
Nézd meg, gazdi, milyen ügyesek vagyunk. Van ám itt étvágy.
A fia kinyújtotta a kezét a kutya felé.
Gyere ide, te.
Megfogta, és nézte a szürke, gombszerűen fénylő vak szemet. Így tartotta hosszan, maga előtt.
A bácsi felegyenesedett, és a tányérkát a mosogatóba rakta.
Az ajtóhoz lépett, félretolta a bambuszcsövekből készült függönykét. Visszafordult.
Ez azt a jelenti, hogy elviszed a Mókust?, kérdezte halkan.
Mért vinném el?, kérdezett vissza a fia. Itt maradok én is. Szerintem jól megleszünk, vagy nem?
A bácsi kilépett a keskeny kis verandára.
Megyek locsolni, mondta. Aztán még hozzátette, Este meccs lesz. Megnézzük? Mókussal mindig meg szoktuk nézni.
A férfi még most is a kutyát bámulta.
Naná, hogy megnézzük. Hármasban jobb drukkolni. Nem igaz?