prózák ::
A szmokingos halott
2008
Apád szerdán fog meghalni, mondta Éva a telefonba, és letette a kagylót. Nehezére esett, de nem akarta, hogy Artúr, a fia elkezdje a szokásos hebegő magyarázkodást, jobb esetben kérdezősködést, hogy most mi ez, mi az, hogy szerdán, ezt így nem lehet, értsék meg a szülei végre, hogy felnőtt ember, saját élete van.
Géza reggel megkérdezte, milyen nap van. Hétfő, felelte Éva. Géza kicsit összehúzta a szemét, mint aki alaposan utána akar gondolni, és akkor jelentette be (vagy ki?), hogy szerdán meghal. És érdekes módon Éva rögtön elhitte. Nem is hitte, hanem tudta, hogy Géza ezt most pontosan érzi. Sosem volt valami sikeres jós, az élet, ha lehet így mondani, többnyire rácáfolt szegény Géza várakozásaira. Artúr ezt kamaszként érzékeltette is az apjával, hogy nincs hasra esve attól, hogy igazgató úr – egy szakközépiskola kollégiumának igazgatója. Mindegy. Eldönti majd, hogy jön-e szerdán vagy sem. Éva úgy érezte, hogy szép dolog lenne, ha utoljára együtt lennének ők hárman. Felhívta a húgát is, neki is jelentette, hogy Géza szerdán hal meg. Gabika rögvest ajánlkozott, hogy akkor jön, de Éva leintette. Hagyd csak. Majd ha már megtörtént.
Artúr a könyvtár feldolgozó osztályán egész nap azon töprengett, vajon lehet-e hinni az apjának. Azóta nem bízott benne, hogy tizenöt éve, amikor zongoraóráról kerülővel, a régi roncstelep felé bandukolt haza, és meglátta az apját egy idegen nővel, az autóban ülve csókolóztak. Soha nem hitt neki többé, igaz, az anyjára is másképp nézett azután: nem sajnálta, épp csak egy picit, de inkább azt érezte, ha neki ez kell… Ha úgy dönt, hogy hazamegy szerdára, jobb, ha ma szól Márkusnak, a kisfőnöknek, amilyen szentlélek, bizonyára megérti majd. És persze ott van Eszti, ez a különös lány, akivel msn-en kezdett el beszélgetni, és akiről úgy vélte, fülig szerelmes az „ő" Artúrjába. Valami koreai cégnél titkárnő, ráér egész nap fecserészni. Pont szerdára beszélték meg, hogy itt az ideje, hogy teljes földi mivoltukban is lássák egymást. Artúr halogatta eddig is dolgot, mondván a virtualitás lesz az igazi alap, így csak egymás szavára figyelnek, a lélek rezdüléseire, nem befolyásolja őket semmi külsőség. Csak Esztinek névnapja lesz szerdán, meghívta narancstortát enni, az a specialitása, és Artúr belement, elvégre nem ehet akármikor narancstortát. Jobban érdekelte Eszti tortája, mint a lány maga.
Éva elhatározta, hogy mától lent alszik, egy szobában Gézával. Azért, hogy bármikor segíthessen. De ez nem feltétlenül igaz, eddig is így volt, az emeletről is leszaladt egy éjszaka tízszer is, ha kellett. Géza fájdalmai egyre erősödtek, a morfin sem hatott már, most valami svéd pirulákat kapott, ami teljesen lezsibbasztotta. Vasárnap ugyanúgy elvitte a misére, mint kilenc éve mindig, amióta kiderült Géza rákja. Akkor fogadta meg Géza, cserébe a gyógyulásért ott fog ülni a misén. Éva előbb kinevette, aztán rájött, hogy a férje leginkább vezekel. Úgy érzi tán, hogy bűnei miatt szabta rá Isten a betegséget. Ez az, amit Éva sosem volt képes felfogni: miként lehet valaki olyan nagyképű, hogy azt higgye, Istennek jobb dolga sincs, mint vele foglalkozni, a piti kis vétkeit számolgatni, és kisütni, mivel leckéztethetné meg. Ennél még egy Isten élete is szórakoztatóbb.
Este Géza megkérdezte, hogy mi van Artúrral. Jó pár éve csináltatott egy szmokingot, mondván, abban szeretne feszíteni Artúr esküvőjén. Csakhogy semmi jele nem volt, hogy Artúrral efféle valaha is megtörténik. Ült a könyvtárában, egyre csak hízott, és nem lehetett tudni, hogy azon túl, hogy így elmorzsolgatja a napjait, van-e bármi egyéb célja az életben. Azt Artúr senkinek sem árulta el, hogy a Margareth Mellow név alatt megjelenő szerelmes regényeknek ő a szerzője. Mind ott írta őket a könyvtárban, két pecsételés és három, Esztinek vetett msn-mondat között.
Éva elmondta Gézának, hogy értesítette Artúrt. Jól van, felelte a férfi, és felült az ágyban. Azt akarom, hogy a szmokingban temessetek el, rendben?
Éva nézte néhány másodpercig, és aztán lassan bólintott. Ahogy akarod, felelte. Utána különös érzés lepte meg: mintha az „Ahogy akarod"… után hozzá kellett volna tennie azt, hogy „Drágám", holott soha az életben nem mondtak ilyesmit egymásnak. Elnézte Géza elgyötört, hosszúra nyúlt, sápadt arcát. Nem tudom, milyen szellem súgta ezt a „Drágám"-at, mondta magában Éva, és még a fejét is megrázta, önkéntelenül. Talán már most gyászolom, azért. Hétfő este.
Éjjel hallotta, ahogy Géza szuszog. Fura volt arra gondolnia, hogy ez a szuszogás már csak negyvennyolc órán tart csak. Sose akarta, még magában sem, kimondani, hogy Géza halála megváltás lesz, szegény betegnek biztosan, de neki is. Mert nem akarta kórházba adni, védőnőként ennyit mert vállalni. Valahogy akarta is. Mintha ez egyfajta utolsó ajándék lenne annak az embernek, aki mellett eltelt az élete. Felkönyökölt a fotelágyon, és a sarok felé nézett, ahol Géza feküdt. Kissé megemelt párnákon, hanyatt, és a kezét úgy tette maga mellé, mintha már most halott lenne. Felkelt, halkan odament hozzá. A derengő homályban sokáig nézte. Ugyanilyen lesz, tényleg, ha már meghal majd, de most még él. Máshogy esik rá a tekintet.
Gézának az augusztus 20-áról jutott eszébe a halál. Szép, hogy ezt az ünnepet megélem még, gondolta, jó lenne, ha aznap történne. Az augusztus 20-a mindig is a nyár végét jelentette a számára, már gyerekként is, aztán a kollégiumban, 20-a után már be kellett menni előkészíteni az évet. Volt ennek a napnak valamiféle súlya, ami nem Szent Istvánról és az államalapításról szólt, hanem őróla, Holacsek Gézáról. Ezért lett volna jó, ha aznap hal meg. Mondta is Évának, szerdán meghalok. És pontosan tudta, hogy annyi év után, a felesége most először hisz neki. Még ezt is gondolta, Nem okozhatok neki csalódást… Érezte, hogy Éva felkel, odajön az ágyához és nézi. Ez tetszett neki. Nem csak leköltözött hozzá, hanem az éj közepén nézi őt. Kívánhat-e többet? Aligha.
Artúr csak annyit közölt Esztivel, hogy az apja haldoklik, valószínűleg utoljára fogja látni. Szerdán megy, vagyis már kedden. A lány sokáig hallgatott a chat túloldalán, majd lassan bepötyögte, Megértelek. A narancstorta tud várni, a halál nem. Artúrnak erre eszébe jutott az az este, amikor végre befejezte az őrült klimpírozást, a „gyakorlást", ami majd második Arthur Rubinsteinná teszi az apja szerint, és lecsapta a pianínó fedelét. Jó ez a csend, szólalt meg ekkor az anyja, mire ő, tizennégy éve minden dühével és keserűségével felkiáltott,
Dehogy van csend! Sosincs csend! Látta, ahogy az anyja kérdőn az apjára néz, de ő csak megvonta a vállát.
A kedd csöndesen telt. Éva elment a boltba, a piacra, otthon főzött egy kis lecsót. Géza evett a párolt karfiolból. Ivott egy kortyot a vörös borból, amit Éva felbontott, mert úgy érezte, ennyi most megjár nekik. Gabika telefonált, hogy mi a helyzet. Éva azt mondta neki, semmi különös, várják Artúrt. Már letette a mobilt, amikor rádöbbent, hogy Artúr neve, milyen különös, most a halál szinonimája lett. Bár ez azért igazságtalanság volt Artúrral szemben, azt sejttette, hogy Artúr valaha is kívánta volna az apja halálát – és most tessék, lehetősége van, hogy elhozza a számára. Délután kiültek a teraszra, ahonnan a kertre látni, Géza meg is jegyezte, hogy rémes, milyen korán sárgulnak idén a levelek, hiába a pokoli hőség. Meg van kergülve a természet. A rádióban hallotta, hogy még a szuperegészséges Svájc sem lehet büszke magára, mert az alpesi tehenek temérdek metángázt eregetnek a légkörbe, és ez is csak növeli az ózonlyuk nagyságát. Ezt most elmesélte Évának, és még kuncogott is rajta. Toblerone meg a metángáz, lám-lám, semmi sem tökéletes.
Artúr munka után indult, és elhatározta, hogy a nyakába akasztott digitális diktafonnal kísérletet tesz rá, tud-e így is könyvet „írni", hogy felmondja a szöveget, aztán az sem lehetetlen, hogy megkéri Esztit, aki profi gépíró, hogy írja be neki. Persze, ehhez találkozniuk kell majd, ami most elmarad az apja miatt. Eszti arra számít, hogy narancstortát esznek, édeskettesben, nem valószínű, hogy első lépésben nagyon megörülne a házi feladatnak, amit Artúrtól kapna, bár ki tudja. A cím már megvolt: A Csóka-szigeten. Sőt, már az első pár sort is bepötyögte a napokban a könyvtári gépbe, egy nő, Evelyn sétált egy tengerparti stégen, amikor a tűsarkú cipőjének a sarka beakadt két deszka közé, elesett, és kificamította a bokáját. Szerencsére Jeremy, a szörfoktató azonnal észrevetette, és ott termett, hogy a segítségére legyen. Nem tudhatta, hogy a sebzett szívét jött gyógyítani az üdülőhelyre. De Artúr még nem tudta, mi legyen a nő múltja, sem azt, hogy mi történjék azután, hogy Jeremy hazavitte bérelt szobácskájába. Bízott magában, hogy a hosszú, magányos úton jönnek majd a gondolatok, és a ő csak mondja, mondja, bele a diktafonba.
Éva arra figyelt fel, hogy Géza félálomban annyit mond, Matild, ne, ne most… Megállt az előszobában, pont a tükör előtt. Látta magát, ha kissé homályosan is, egy hatvannyolc éves nő arcát. Igen, hát ő az. Még ezt is gondolta. Tehát Matild. Ennyi év után kell megtudnia, egy nappal mindenek vége előtt. Olyan mindegy már, és mégis. Egy név, ami már más, mint egy baljós sejtés. Legalább tizenöt éve, ha nem több. Géza soha semmit sem árult el, épp csak legyintett, ha vádolni kezdte, hogy van valakije. Rágyújtott, akkor még, és a plafon felé fújta ki a füstöt. Aztán tessék, most is Matildot hívja. Vagy legalábbis emlegeti. Vajon mit álmodott, mi az, amit Matild nem tehet meg? Mitől fél Géza még most is? Az általa bejelentett halál kapujában?
Eszti hazament, és nekiállt a narancstortának. Azt gondolta, mit tehet ő arról, hogy ennek az Artúrnak az apja haldoklik, ő ma narancstortát akart készíteni. Fog is. Ahogy pucolta a narancsokat, egyre paprikásabb lett a kedve. Hogy is hívták az a kissé mulya, pattanásos képű srácot a logisztikáról, aki olyan bájosan ügyetlenül akarta csapni neki a szelet? A Tibi, hát persze. Hülye egy név. De két napja összefutottak a buszon, leült, emellé a Tibi mellé. Nem lehetett nem beszélgetni, elmesélte a Tibi, hogy már a szoftvermultinál van, sokkal jobb pozícióban. Adott névjegyet is. Hova a francba is tette… Narancsos kézzel túrta végig a táskáját, meg is találta. Angeli Tibor, chief account manager, tyűha. Visszament a narancsokhoz. Még le akarta turmixolni őket. Úgy döntött, csak utána telefonál.
Artúr homlokon csókolta az anyját. Erre az utóbbi két évben szokott rá, amióta a városból is elköltözött. Méltóságteljesebbnek, komolyabbnak érezte. Na?, csak ennyit kérdezett, miközben kibújt a diktafon zsinórjából, és a zsebébe süllyesztette. Éva az állával bökött a szoba felé, ahol Géza feküdt. Még nincs szerda, ezt mondta, maga sem értette, miért, és rögvest érzéketlennek érezte a mondatot, így hát hozzátette, Szegény alig van már ébren. Artúr az ajtóig ment, kicsit nyújtotta a nyakát az ágy felé, de máris visszafordult, és mintegy alibiként jelezte, Tényleg, alszik.
Géza azon töprengett, kinyissa-e még a szemét, amíg el nem jön a perc. Mit láthatna még? A fél szoba esik a látóterébe, a mennyezet, az olvasólámpa, a falvédő, az egyik fotel háttámlája. Ezt nézegesse, mint az életet, amibe legalább a pillantásával kapaszkodik? Röhejes. Jobb csukott szemmel feküdni. Békén hagyják. Hallja a parketta reccsenéseit, a kisebb-nagyobb zajokat. Éva közlekedik a lakásban, rámol, tán máris készül a temetésre. Aztán megjött Artúr. Pontosan hallott mindent, azt pár szót, amit ejtettek. Itt a fia, jött megnézni az apja halálát. A fia mindent tud róla. Sose mondta, de ő tudja, hogy tudja. Ezért félt tőle annyi éven át. Mert ha egyszer megkérdi, hogy miért, arra felelni kell, nem lehet elintézni egy nyaklevessel. Különben is, egy kollégium-igazgató nem veri a gyerekeket. A sajátját pláne nem. Hát… most egy nap maradt, hogy Artúr bármit is kérdezzen tőle. Még az is lehet, hogy válaszolnia sem kell. Elég, ha újból behunyja a szemét.
Éva nyugtalanul aludt az éjjel. Egyszerre dühös volt Gézára ezért az idióta bejelentésért. Most hogy aludjon így, tudván, ez az utolsó éjjelük? Azt sem tudta, lenne-e valami dolga. Odaülni az ágya mellé. Megfogni a kezét. Esetleg… melléje feküdni? A forró éjszakában is összerázkódott ettől a gondolattól.
Géza hajnalban egyedül felkelt. Éva akkor zuhant mély álomba, az egész éjszakai hánykolódás, vívódás után. Artúr fent aludt a régi szobájában, nyitott szájjal, hanyatt, hangosan sípolt a levegő, ahogy ki-bejárt. Géza egy ideig állt a ágya mellett, a falnak támaszkodott a kezével. Látta Évát a fotelágyban, teljesen magára húzta a paplant, holott biztosan izzadt, de talán így akart elbújni, vélte Géza, a mai nap megpróbáltatásai elől. Most hirtelen úgy gondolt rá: szegény. Magát egy pillanatig sem szánta, ráadásul azt tapasztalta, hogy leginkább mehetnékje van, bár nem tudta volna megmondani, hová. Kapaszkodott az egyik bútorba, aztán a másikba, így csoszogott keresztül a szobán. Amikor az erkélyhez ért, érezte, hogy erre van szüksége, ki, kimenni végre ebből az átkozott helyiségből, ahol se éli, se meghalni nem lehet. Az erkélyajtó arasznyira nyitva volt, ezzel sem kellett erőlködnie, emlékezett, hogy az ajtó eléggé szorul, rántani kell rajta egyet, ha zárva van, ehhez biztosan nem lett volna ereje. Lezöttyent a nyugágyba, innen, az erkély lécei között terült el előtte a kert. Valahonnan a szomszédságból tompa rádióhangon ének hallatszott már most korán, Hol vagy, István király…
Artúr nehezen ébredezett. Nem is értette először, hogy hol van, saját szobája, ahol harmincegy évet élt, teljesen idegennek érezte. Aztán eszébe jutott a regény, amit útközben mondott bele a diktafonba. Viza kéne hallgatnia az egészet, akkor talán folytatni tudja. Elakadt ott, amikor Jeremy elutazott egy szörftáborba, és Evelyn körül elkezdett legyeskedni egy gazdag arab üzletember. Itt kellett volna valami csavart belevinni a történetbe, hogy ne egy szimpla csábítási história legyen belőle. Ha le tudott volna ülni a gép elé, akkor talán ment is volna, érezte. De itt már nem volt számítógép, arra meg hirtelenjében nem emlékezett, hogy a diktafont hová rakta. A nyitott ablakon át ekkor hallotta meg a távoli, rádióhangon szóló éneket, Hol vagy, István király… Rögvest eszébe jutott, ma fog meghalni apa. Felpattant, kiült az ágy szélére. Ám itt szinte megmerevedett, és a lábát nézegette. Le kellene vágni a körmömet, töprenkedett, de nem volt mivel. A kisolló lent van a fürdőben, anya szekrényében, erre még pontosan emlékezett.
Amikor Éve meglátta, hogy Géza ágya üres, szinte nem is csodálkozott. Ez villant át rajta, Elment. A következő pillanatban viszont lerúgta magáról a paplant, és a vécéhez rohant, arra gondolt, hogy csak ott lehet a férje, az se lepte volna meg, ha máris holtan. De nem találta. A konyha felé indult vissza, és ekkor látta meg, ahogy Géza karja lelóg a nyugágy oldalán. Kilépett a teraszra, mire Géza ránézett. Hát te?, csak ennyi tudott kérdezni. Hát én, felelte Géza, és lassan félrehúzta a száját.
Végül is jó volt így. Mert összejöttek, együtt voltak. Kint reggeliztek a teraszon, mint ahogyan már évek óta soha. Géza is ivott néhány korty tejeskávét. A gyógyszereket is bevette engedelmesen, nem akart demonstrálni, hogy neki már úgyis minek. Artúrt kérte, meséljen valamit. Ám Artúr nem nagyon tudott mit mesélni. Különben is a sztori Evelyn-szálára koncentrált, miközben kente a kenyerét és vágta a zöldpaprikát. Lehet, hogy ez a gazdag arab üzletemberes dolog túl kommersz, sokkal izgalmasabb lenne, ha feltűnne egy régi szerelme, még a suliból, aki nem is sejthette, hogy az akkor még jelentéktelen fruska mennyire odavan érte. Vagy valami efféle.
Kinyitották az ernyőt, és Géza az árnyékban feküdt, nyitott szemmel. Éva azt kérte Artúrtól, hogy valamelyikük mindig legyen ott Géza mellett. Lecsó lesz ebédre, majd sütünk hozzá virslit, mondta még. Artúrnak eszébe jutott, hol van a diktafon, a zakója zsebében, elővette, és visszaült a műanyagszékre, és halkra állítva elkezdte visszahallgatni, amit tegnap az autóban szövegelt. Egyszer csak hallotta, hogy az apja szaggatottban veszi a levegőt, és mintha mondani akarna valamit. Odahajolt, látta, hogy Géza nyitja a száját, mintha nagyon akarna mondani valamit. Igen…, szólalt meg várakozóan Artúr, mondjad csak. De Géza képtelen volt hangot kiadni. A kezével jelezte, hogy írna, kér papírt, tollat. Papírt hozz és tollat!, kiáltotta be a szobába Artúr, és Éva egy perc múlva ott volt a kellékekkel. Mit akar?, nézett előbb Artúrra, aztán a férjét bámulta, aki kézbe fogta a jegyzettömböt, a jobbjába a tollat, de csak nagyon lassan tudott közelíteni vele a papír felé.
Nem tudnak semmit az életbiztosításomról, jutott Géza eszébe kicsit korábban, ráadásul eldugtam. Tudnám, hogy hová. Legalább annyit közölni kell velük, hogy keressék… Emelte a tollat, de az mintha ólomból lett volna, nem bírta rendesen mozgatni. Apró krikszkrakszok jelentek meg a papíron. Az egyik teljesen olyan volt, mit egy kínai írásjel. Géza kétségbeesetten nézett fel rájuk, mire Éva elvette tőle a blokkot és az írószert. Nem baj, mondta, semmi baj. Majd később.
Visszament a konyhába, Artúr pedig bezárkózott a vécébe. A nyugágy árnyékolójának vas kerete és a vászon között hirtelen betűzött a nap, Géza érezte, ahogy a fény és a meleg a szemhéján keresztül szétömlik benne. De alig tartott néhány percig az egész, ahogy a nap tovább vonult az égen, az ernyő ismét felfogta a sugarait. Géza egy picit oldalt húzódott, hátha éri még egy kis fény, de már hiába, a nap gyorsabban hágott felfelé az ünnepi égbolton.
Artúr vette észre, amikor visszament a teraszra, hogy olyan furcsán fekszik az apja. Amikor Éva meghallotta a fia hangját, azt kiáltotta, Anya, gyere csak…!, tudta, hogy megtörtént. Megfogta Géza lecsüngő karját, nem volt pulzusa.
Aztán Éva telefonálni kezdett. Előbb a rokonoknak, aztán utána járt a mentőknél, hogy ilyenkor, ünnepnapon kit kell hívni, hogy kiállítsa a halotti bizonyítványt. Azután utasította Artúrt, hogy szedje elő a szekrényből az apja szmokingját, az volt kívánsága, hogy ebben temessék el. Rá kell adni. Mi fogjuk ráadni?, kerekedett el Artúr szeme. Mi hát. Ki más, jelentette ki szigorú hangon Éva. Tudod, hogy az esküvődön akarta viselni? Rémlik, hogy mondta, ingatta a fejét Artúr. Na látod, felelte erre Éva. Aztán élesen nézett a fiára, És?, Legalább már van valakid ott abban a híres nagyvárosban? Artúr elnézett, a tárva lévő erkélyajtón át, mint addig a híres nagyvárosig látna, ott is egy bizonyos utcába, egy bizonyos házba, egy bizonyos szobába. Aztán felelte csak, halkan. Hát, azt hiszem, igen. Van.
Eszti félkönyékre támaszkodva nézte, ahogy Tibi öltözködik. Baszki, félmaratont akartam futni ma reggel, mormogta a férfi, miközben fél lábon ugrálva rángatta magára a nadrágját. Na mindegy, most már úgyis túl meleg van hozzá. Akkor maradhatsz is akár, mondta Eszti az ágyból. Nem lehet, felelte Tibi egy bocsánatkérő grimasszal. Ma összegyűlik a nagy család. Legalább negyven ember. Egy csomó István van a famíliában, tudod. Csak pont te lettél Tibi, mi?, kérdezte Eszti, kicsit csipkelődve. Nem lehet mindenki István, mondta Tibi, Tibinek is kell lennie valakinek, nem igaz? Eszti ezen csak némán mosolygott, és aztán visszahanyatlott a párnájára.
Akkor háromra emeljük!, vezényelt Éva, és egyszerre ragadták Artúrral Géza testét a nyugágyon.
Géza reggel megkérdezte, milyen nap van. Hétfő, felelte Éva. Géza kicsit összehúzta a szemét, mint aki alaposan utána akar gondolni, és akkor jelentette be (vagy ki?), hogy szerdán meghal. És érdekes módon Éva rögtön elhitte. Nem is hitte, hanem tudta, hogy Géza ezt most pontosan érzi. Sosem volt valami sikeres jós, az élet, ha lehet így mondani, többnyire rácáfolt szegény Géza várakozásaira. Artúr ezt kamaszként érzékeltette is az apjával, hogy nincs hasra esve attól, hogy igazgató úr – egy szakközépiskola kollégiumának igazgatója. Mindegy. Eldönti majd, hogy jön-e szerdán vagy sem. Éva úgy érezte, hogy szép dolog lenne, ha utoljára együtt lennének ők hárman. Felhívta a húgát is, neki is jelentette, hogy Géza szerdán hal meg. Gabika rögvest ajánlkozott, hogy akkor jön, de Éva leintette. Hagyd csak. Majd ha már megtörtént.
Artúr a könyvtár feldolgozó osztályán egész nap azon töprengett, vajon lehet-e hinni az apjának. Azóta nem bízott benne, hogy tizenöt éve, amikor zongoraóráról kerülővel, a régi roncstelep felé bandukolt haza, és meglátta az apját egy idegen nővel, az autóban ülve csókolóztak. Soha nem hitt neki többé, igaz, az anyjára is másképp nézett azután: nem sajnálta, épp csak egy picit, de inkább azt érezte, ha neki ez kell… Ha úgy dönt, hogy hazamegy szerdára, jobb, ha ma szól Márkusnak, a kisfőnöknek, amilyen szentlélek, bizonyára megérti majd. És persze ott van Eszti, ez a különös lány, akivel msn-en kezdett el beszélgetni, és akiről úgy vélte, fülig szerelmes az „ő" Artúrjába. Valami koreai cégnél titkárnő, ráér egész nap fecserészni. Pont szerdára beszélték meg, hogy itt az ideje, hogy teljes földi mivoltukban is lássák egymást. Artúr halogatta eddig is dolgot, mondván a virtualitás lesz az igazi alap, így csak egymás szavára figyelnek, a lélek rezdüléseire, nem befolyásolja őket semmi külsőség. Csak Esztinek névnapja lesz szerdán, meghívta narancstortát enni, az a specialitása, és Artúr belement, elvégre nem ehet akármikor narancstortát. Jobban érdekelte Eszti tortája, mint a lány maga.
Éva elhatározta, hogy mától lent alszik, egy szobában Gézával. Azért, hogy bármikor segíthessen. De ez nem feltétlenül igaz, eddig is így volt, az emeletről is leszaladt egy éjszaka tízszer is, ha kellett. Géza fájdalmai egyre erősödtek, a morfin sem hatott már, most valami svéd pirulákat kapott, ami teljesen lezsibbasztotta. Vasárnap ugyanúgy elvitte a misére, mint kilenc éve mindig, amióta kiderült Géza rákja. Akkor fogadta meg Géza, cserébe a gyógyulásért ott fog ülni a misén. Éva előbb kinevette, aztán rájött, hogy a férje leginkább vezekel. Úgy érzi tán, hogy bűnei miatt szabta rá Isten a betegséget. Ez az, amit Éva sosem volt képes felfogni: miként lehet valaki olyan nagyképű, hogy azt higgye, Istennek jobb dolga sincs, mint vele foglalkozni, a piti kis vétkeit számolgatni, és kisütni, mivel leckéztethetné meg. Ennél még egy Isten élete is szórakoztatóbb.
Este Géza megkérdezte, hogy mi van Artúrral. Jó pár éve csináltatott egy szmokingot, mondván, abban szeretne feszíteni Artúr esküvőjén. Csakhogy semmi jele nem volt, hogy Artúrral efféle valaha is megtörténik. Ült a könyvtárában, egyre csak hízott, és nem lehetett tudni, hogy azon túl, hogy így elmorzsolgatja a napjait, van-e bármi egyéb célja az életben. Azt Artúr senkinek sem árulta el, hogy a Margareth Mellow név alatt megjelenő szerelmes regényeknek ő a szerzője. Mind ott írta őket a könyvtárban, két pecsételés és három, Esztinek vetett msn-mondat között.
Éva elmondta Gézának, hogy értesítette Artúrt. Jól van, felelte a férfi, és felült az ágyban. Azt akarom, hogy a szmokingban temessetek el, rendben?
Éva nézte néhány másodpercig, és aztán lassan bólintott. Ahogy akarod, felelte. Utána különös érzés lepte meg: mintha az „Ahogy akarod"… után hozzá kellett volna tennie azt, hogy „Drágám", holott soha az életben nem mondtak ilyesmit egymásnak. Elnézte Géza elgyötört, hosszúra nyúlt, sápadt arcát. Nem tudom, milyen szellem súgta ezt a „Drágám"-at, mondta magában Éva, és még a fejét is megrázta, önkéntelenül. Talán már most gyászolom, azért. Hétfő este.
Éjjel hallotta, ahogy Géza szuszog. Fura volt arra gondolnia, hogy ez a szuszogás már csak negyvennyolc órán tart csak. Sose akarta, még magában sem, kimondani, hogy Géza halála megváltás lesz, szegény betegnek biztosan, de neki is. Mert nem akarta kórházba adni, védőnőként ennyit mert vállalni. Valahogy akarta is. Mintha ez egyfajta utolsó ajándék lenne annak az embernek, aki mellett eltelt az élete. Felkönyökölt a fotelágyon, és a sarok felé nézett, ahol Géza feküdt. Kissé megemelt párnákon, hanyatt, és a kezét úgy tette maga mellé, mintha már most halott lenne. Felkelt, halkan odament hozzá. A derengő homályban sokáig nézte. Ugyanilyen lesz, tényleg, ha már meghal majd, de most még él. Máshogy esik rá a tekintet.
Gézának az augusztus 20-áról jutott eszébe a halál. Szép, hogy ezt az ünnepet megélem még, gondolta, jó lenne, ha aznap történne. Az augusztus 20-a mindig is a nyár végét jelentette a számára, már gyerekként is, aztán a kollégiumban, 20-a után már be kellett menni előkészíteni az évet. Volt ennek a napnak valamiféle súlya, ami nem Szent Istvánról és az államalapításról szólt, hanem őróla, Holacsek Gézáról. Ezért lett volna jó, ha aznap hal meg. Mondta is Évának, szerdán meghalok. És pontosan tudta, hogy annyi év után, a felesége most először hisz neki. Még ezt is gondolta, Nem okozhatok neki csalódást… Érezte, hogy Éva felkel, odajön az ágyához és nézi. Ez tetszett neki. Nem csak leköltözött hozzá, hanem az éj közepén nézi őt. Kívánhat-e többet? Aligha.
Artúr csak annyit közölt Esztivel, hogy az apja haldoklik, valószínűleg utoljára fogja látni. Szerdán megy, vagyis már kedden. A lány sokáig hallgatott a chat túloldalán, majd lassan bepötyögte, Megértelek. A narancstorta tud várni, a halál nem. Artúrnak erre eszébe jutott az az este, amikor végre befejezte az őrült klimpírozást, a „gyakorlást", ami majd második Arthur Rubinsteinná teszi az apja szerint, és lecsapta a pianínó fedelét. Jó ez a csend, szólalt meg ekkor az anyja, mire ő, tizennégy éve minden dühével és keserűségével felkiáltott,
Dehogy van csend! Sosincs csend! Látta, ahogy az anyja kérdőn az apjára néz, de ő csak megvonta a vállát.
A kedd csöndesen telt. Éva elment a boltba, a piacra, otthon főzött egy kis lecsót. Géza evett a párolt karfiolból. Ivott egy kortyot a vörös borból, amit Éva felbontott, mert úgy érezte, ennyi most megjár nekik. Gabika telefonált, hogy mi a helyzet. Éva azt mondta neki, semmi különös, várják Artúrt. Már letette a mobilt, amikor rádöbbent, hogy Artúr neve, milyen különös, most a halál szinonimája lett. Bár ez azért igazságtalanság volt Artúrral szemben, azt sejttette, hogy Artúr valaha is kívánta volna az apja halálát – és most tessék, lehetősége van, hogy elhozza a számára. Délután kiültek a teraszra, ahonnan a kertre látni, Géza meg is jegyezte, hogy rémes, milyen korán sárgulnak idén a levelek, hiába a pokoli hőség. Meg van kergülve a természet. A rádióban hallotta, hogy még a szuperegészséges Svájc sem lehet büszke magára, mert az alpesi tehenek temérdek metángázt eregetnek a légkörbe, és ez is csak növeli az ózonlyuk nagyságát. Ezt most elmesélte Évának, és még kuncogott is rajta. Toblerone meg a metángáz, lám-lám, semmi sem tökéletes.
Artúr munka után indult, és elhatározta, hogy a nyakába akasztott digitális diktafonnal kísérletet tesz rá, tud-e így is könyvet „írni", hogy felmondja a szöveget, aztán az sem lehetetlen, hogy megkéri Esztit, aki profi gépíró, hogy írja be neki. Persze, ehhez találkozniuk kell majd, ami most elmarad az apja miatt. Eszti arra számít, hogy narancstortát esznek, édeskettesben, nem valószínű, hogy első lépésben nagyon megörülne a házi feladatnak, amit Artúrtól kapna, bár ki tudja. A cím már megvolt: A Csóka-szigeten. Sőt, már az első pár sort is bepötyögte a napokban a könyvtári gépbe, egy nő, Evelyn sétált egy tengerparti stégen, amikor a tűsarkú cipőjének a sarka beakadt két deszka közé, elesett, és kificamította a bokáját. Szerencsére Jeremy, a szörfoktató azonnal észrevetette, és ott termett, hogy a segítségére legyen. Nem tudhatta, hogy a sebzett szívét jött gyógyítani az üdülőhelyre. De Artúr még nem tudta, mi legyen a nő múltja, sem azt, hogy mi történjék azután, hogy Jeremy hazavitte bérelt szobácskájába. Bízott magában, hogy a hosszú, magányos úton jönnek majd a gondolatok, és a ő csak mondja, mondja, bele a diktafonba.
Éva arra figyelt fel, hogy Géza félálomban annyit mond, Matild, ne, ne most… Megállt az előszobában, pont a tükör előtt. Látta magát, ha kissé homályosan is, egy hatvannyolc éves nő arcát. Igen, hát ő az. Még ezt is gondolta. Tehát Matild. Ennyi év után kell megtudnia, egy nappal mindenek vége előtt. Olyan mindegy már, és mégis. Egy név, ami már más, mint egy baljós sejtés. Legalább tizenöt éve, ha nem több. Géza soha semmit sem árult el, épp csak legyintett, ha vádolni kezdte, hogy van valakije. Rágyújtott, akkor még, és a plafon felé fújta ki a füstöt. Aztán tessék, most is Matildot hívja. Vagy legalábbis emlegeti. Vajon mit álmodott, mi az, amit Matild nem tehet meg? Mitől fél Géza még most is? Az általa bejelentett halál kapujában?
Eszti hazament, és nekiállt a narancstortának. Azt gondolta, mit tehet ő arról, hogy ennek az Artúrnak az apja haldoklik, ő ma narancstortát akart készíteni. Fog is. Ahogy pucolta a narancsokat, egyre paprikásabb lett a kedve. Hogy is hívták az a kissé mulya, pattanásos képű srácot a logisztikáról, aki olyan bájosan ügyetlenül akarta csapni neki a szelet? A Tibi, hát persze. Hülye egy név. De két napja összefutottak a buszon, leült, emellé a Tibi mellé. Nem lehetett nem beszélgetni, elmesélte a Tibi, hogy már a szoftvermultinál van, sokkal jobb pozícióban. Adott névjegyet is. Hova a francba is tette… Narancsos kézzel túrta végig a táskáját, meg is találta. Angeli Tibor, chief account manager, tyűha. Visszament a narancsokhoz. Még le akarta turmixolni őket. Úgy döntött, csak utána telefonál.
Artúr homlokon csókolta az anyját. Erre az utóbbi két évben szokott rá, amióta a városból is elköltözött. Méltóságteljesebbnek, komolyabbnak érezte. Na?, csak ennyit kérdezett, miközben kibújt a diktafon zsinórjából, és a zsebébe süllyesztette. Éva az állával bökött a szoba felé, ahol Géza feküdt. Még nincs szerda, ezt mondta, maga sem értette, miért, és rögvest érzéketlennek érezte a mondatot, így hát hozzátette, Szegény alig van már ébren. Artúr az ajtóig ment, kicsit nyújtotta a nyakát az ágy felé, de máris visszafordult, és mintegy alibiként jelezte, Tényleg, alszik.
Géza azon töprengett, kinyissa-e még a szemét, amíg el nem jön a perc. Mit láthatna még? A fél szoba esik a látóterébe, a mennyezet, az olvasólámpa, a falvédő, az egyik fotel háttámlája. Ezt nézegesse, mint az életet, amibe legalább a pillantásával kapaszkodik? Röhejes. Jobb csukott szemmel feküdni. Békén hagyják. Hallja a parketta reccsenéseit, a kisebb-nagyobb zajokat. Éva közlekedik a lakásban, rámol, tán máris készül a temetésre. Aztán megjött Artúr. Pontosan hallott mindent, azt pár szót, amit ejtettek. Itt a fia, jött megnézni az apja halálát. A fia mindent tud róla. Sose mondta, de ő tudja, hogy tudja. Ezért félt tőle annyi éven át. Mert ha egyszer megkérdi, hogy miért, arra felelni kell, nem lehet elintézni egy nyaklevessel. Különben is, egy kollégium-igazgató nem veri a gyerekeket. A sajátját pláne nem. Hát… most egy nap maradt, hogy Artúr bármit is kérdezzen tőle. Még az is lehet, hogy válaszolnia sem kell. Elég, ha újból behunyja a szemét.
Éva nyugtalanul aludt az éjjel. Egyszerre dühös volt Gézára ezért az idióta bejelentésért. Most hogy aludjon így, tudván, ez az utolsó éjjelük? Azt sem tudta, lenne-e valami dolga. Odaülni az ágya mellé. Megfogni a kezét. Esetleg… melléje feküdni? A forró éjszakában is összerázkódott ettől a gondolattól.
Géza hajnalban egyedül felkelt. Éva akkor zuhant mély álomba, az egész éjszakai hánykolódás, vívódás után. Artúr fent aludt a régi szobájában, nyitott szájjal, hanyatt, hangosan sípolt a levegő, ahogy ki-bejárt. Géza egy ideig állt a ágya mellett, a falnak támaszkodott a kezével. Látta Évát a fotelágyban, teljesen magára húzta a paplant, holott biztosan izzadt, de talán így akart elbújni, vélte Géza, a mai nap megpróbáltatásai elől. Most hirtelen úgy gondolt rá: szegény. Magát egy pillanatig sem szánta, ráadásul azt tapasztalta, hogy leginkább mehetnékje van, bár nem tudta volna megmondani, hová. Kapaszkodott az egyik bútorba, aztán a másikba, így csoszogott keresztül a szobán. Amikor az erkélyhez ért, érezte, hogy erre van szüksége, ki, kimenni végre ebből az átkozott helyiségből, ahol se éli, se meghalni nem lehet. Az erkélyajtó arasznyira nyitva volt, ezzel sem kellett erőlködnie, emlékezett, hogy az ajtó eléggé szorul, rántani kell rajta egyet, ha zárva van, ehhez biztosan nem lett volna ereje. Lezöttyent a nyugágyba, innen, az erkély lécei között terült el előtte a kert. Valahonnan a szomszédságból tompa rádióhangon ének hallatszott már most korán, Hol vagy, István király…
Artúr nehezen ébredezett. Nem is értette először, hogy hol van, saját szobája, ahol harmincegy évet élt, teljesen idegennek érezte. Aztán eszébe jutott a regény, amit útközben mondott bele a diktafonba. Viza kéne hallgatnia az egészet, akkor talán folytatni tudja. Elakadt ott, amikor Jeremy elutazott egy szörftáborba, és Evelyn körül elkezdett legyeskedni egy gazdag arab üzletember. Itt kellett volna valami csavart belevinni a történetbe, hogy ne egy szimpla csábítási história legyen belőle. Ha le tudott volna ülni a gép elé, akkor talán ment is volna, érezte. De itt már nem volt számítógép, arra meg hirtelenjében nem emlékezett, hogy a diktafont hová rakta. A nyitott ablakon át ekkor hallotta meg a távoli, rádióhangon szóló éneket, Hol vagy, István király… Rögvest eszébe jutott, ma fog meghalni apa. Felpattant, kiült az ágy szélére. Ám itt szinte megmerevedett, és a lábát nézegette. Le kellene vágni a körmömet, töprenkedett, de nem volt mivel. A kisolló lent van a fürdőben, anya szekrényében, erre még pontosan emlékezett.
Amikor Éve meglátta, hogy Géza ágya üres, szinte nem is csodálkozott. Ez villant át rajta, Elment. A következő pillanatban viszont lerúgta magáról a paplant, és a vécéhez rohant, arra gondolt, hogy csak ott lehet a férje, az se lepte volna meg, ha máris holtan. De nem találta. A konyha felé indult vissza, és ekkor látta meg, ahogy Géza karja lelóg a nyugágy oldalán. Kilépett a teraszra, mire Géza ránézett. Hát te?, csak ennyi tudott kérdezni. Hát én, felelte Géza, és lassan félrehúzta a száját.
Végül is jó volt így. Mert összejöttek, együtt voltak. Kint reggeliztek a teraszon, mint ahogyan már évek óta soha. Géza is ivott néhány korty tejeskávét. A gyógyszereket is bevette engedelmesen, nem akart demonstrálni, hogy neki már úgyis minek. Artúrt kérte, meséljen valamit. Ám Artúr nem nagyon tudott mit mesélni. Különben is a sztori Evelyn-szálára koncentrált, miközben kente a kenyerét és vágta a zöldpaprikát. Lehet, hogy ez a gazdag arab üzletemberes dolog túl kommersz, sokkal izgalmasabb lenne, ha feltűnne egy régi szerelme, még a suliból, aki nem is sejthette, hogy az akkor még jelentéktelen fruska mennyire odavan érte. Vagy valami efféle.
Kinyitották az ernyőt, és Géza az árnyékban feküdt, nyitott szemmel. Éva azt kérte Artúrtól, hogy valamelyikük mindig legyen ott Géza mellett. Lecsó lesz ebédre, majd sütünk hozzá virslit, mondta még. Artúrnak eszébe jutott, hol van a diktafon, a zakója zsebében, elővette, és visszaült a műanyagszékre, és halkra állítva elkezdte visszahallgatni, amit tegnap az autóban szövegelt. Egyszer csak hallotta, hogy az apja szaggatottban veszi a levegőt, és mintha mondani akarna valamit. Odahajolt, látta, hogy Géza nyitja a száját, mintha nagyon akarna mondani valamit. Igen…, szólalt meg várakozóan Artúr, mondjad csak. De Géza képtelen volt hangot kiadni. A kezével jelezte, hogy írna, kér papírt, tollat. Papírt hozz és tollat!, kiáltotta be a szobába Artúr, és Éva egy perc múlva ott volt a kellékekkel. Mit akar?, nézett előbb Artúrra, aztán a férjét bámulta, aki kézbe fogta a jegyzettömböt, a jobbjába a tollat, de csak nagyon lassan tudott közelíteni vele a papír felé.
Nem tudnak semmit az életbiztosításomról, jutott Géza eszébe kicsit korábban, ráadásul eldugtam. Tudnám, hogy hová. Legalább annyit közölni kell velük, hogy keressék… Emelte a tollat, de az mintha ólomból lett volna, nem bírta rendesen mozgatni. Apró krikszkrakszok jelentek meg a papíron. Az egyik teljesen olyan volt, mit egy kínai írásjel. Géza kétségbeesetten nézett fel rájuk, mire Éva elvette tőle a blokkot és az írószert. Nem baj, mondta, semmi baj. Majd később.
Visszament a konyhába, Artúr pedig bezárkózott a vécébe. A nyugágy árnyékolójának vas kerete és a vászon között hirtelen betűzött a nap, Géza érezte, ahogy a fény és a meleg a szemhéján keresztül szétömlik benne. De alig tartott néhány percig az egész, ahogy a nap tovább vonult az égen, az ernyő ismét felfogta a sugarait. Géza egy picit oldalt húzódott, hátha éri még egy kis fény, de már hiába, a nap gyorsabban hágott felfelé az ünnepi égbolton.
Artúr vette észre, amikor visszament a teraszra, hogy olyan furcsán fekszik az apja. Amikor Éva meghallotta a fia hangját, azt kiáltotta, Anya, gyere csak…!, tudta, hogy megtörtént. Megfogta Géza lecsüngő karját, nem volt pulzusa.
Aztán Éva telefonálni kezdett. Előbb a rokonoknak, aztán utána járt a mentőknél, hogy ilyenkor, ünnepnapon kit kell hívni, hogy kiállítsa a halotti bizonyítványt. Azután utasította Artúrt, hogy szedje elő a szekrényből az apja szmokingját, az volt kívánsága, hogy ebben temessék el. Rá kell adni. Mi fogjuk ráadni?, kerekedett el Artúr szeme. Mi hát. Ki más, jelentette ki szigorú hangon Éva. Tudod, hogy az esküvődön akarta viselni? Rémlik, hogy mondta, ingatta a fejét Artúr. Na látod, felelte erre Éva. Aztán élesen nézett a fiára, És?, Legalább már van valakid ott abban a híres nagyvárosban? Artúr elnézett, a tárva lévő erkélyajtón át, mint addig a híres nagyvárosig látna, ott is egy bizonyos utcába, egy bizonyos házba, egy bizonyos szobába. Aztán felelte csak, halkan. Hát, azt hiszem, igen. Van.
Eszti félkönyékre támaszkodva nézte, ahogy Tibi öltözködik. Baszki, félmaratont akartam futni ma reggel, mormogta a férfi, miközben fél lábon ugrálva rángatta magára a nadrágját. Na mindegy, most már úgyis túl meleg van hozzá. Akkor maradhatsz is akár, mondta Eszti az ágyból. Nem lehet, felelte Tibi egy bocsánatkérő grimasszal. Ma összegyűlik a nagy család. Legalább negyven ember. Egy csomó István van a famíliában, tudod. Csak pont te lettél Tibi, mi?, kérdezte Eszti, kicsit csipkelődve. Nem lehet mindenki István, mondta Tibi, Tibinek is kell lennie valakinek, nem igaz? Eszti ezen csak némán mosolygott, és aztán visszahanyatlott a párnájára.
Akkor háromra emeljük!, vezényelt Éva, és egyszerre ragadták Artúrral Géza testét a nyugágyon.