Délelőtt tízkor, a vásárcsarnokkal szemben látta meg egy plakáton, hogy aznap este olvas fel Barton Frigyes az új könyvéből.
A lánya fél órával később kereste, hogy el tudná-e hozni Bencét a napköziből, és vigyázna-e rá úgy nyolcig. Hát persze. Éviciért mindent. Úgy drukkol neki, hogy összejöjjön ezzel a Bélával. Egy tízessel idősebb, mint Évici, kicsit sok, de nem lehet válogatni. Állítólag kedves, még egy igazi lovag a régi világból. Erdélyi, az se mindegy. Persze, menjen, próbálkozzon szegény lány, ha már a Sanyi… Inkább nem is gondol rá.
Mert Barton Frigyesre gondol özvegy Hammer Szilárdné. Barton Frigyes volt a leánykori álom. A szőke herceg dús fekete fürtökkel, feltűrt gallérral, tüzes szemmel, kopott kordzakójának zsebében bolhabetűkkel írt kéziratokkal. Hammer Szilárdné még csak Tóth Mária volt, egy Tóth Mari, sőt, tótmari, a tükörbe sem mert belenézni, nem akarta látni magát. Iszonyodott a gondolattól, hogy mások látják, nincs más választása, és lám, mit látnak. Nem volt sok esélye rá, hogy Barton Frigyes észrevegyen egy nyüzüge kis elsős lánykát, aki lélekben mindig a szőnyeg alatt bujkált, és legszívesebben azt hirdette volna magáról: nem vagyok, ne higgyetek a szemeteknek.
Jó, jó, megyek a kis húsomért, nyugtatta meg a lányát a mobilba suttogva a gombastandok előtt. Nálam is aludhat, tudod, ha úgy alakul… Maga is megdöbbent, miket beszél. De mit lehet tudni. Felnőtt emberekről van szó, természetes vágyakkal. Egy harminchét éves nő, ugyebár. Ez a Béla sincs még ötven, a legszebb férfikor. Csak kopasz. Mondta az Évici, hogy zavarja, hogy szinte teljesen kopasz.
Aztán mi történt? Futott a busz után, péntek volt, ma is pontosan tudja, 1966. szeptember 29., indult volna haza, a hátizsákja tele könyvvel, papírossal. És a papa hátizsákja szabályosan szétszakadt. Az aljáról a bőr levált. Kinyílt, mint egy kis csapóajtó, és a zsák tartalma, ahogy futott, hosszú folyosót képezve terült szét a járdán, az amúgy is zsúfolt 3-as busz irányában.
Megállt, döbbenten nézett vissza, és mint egy sebhez kapott oda a hátához, a lyukassá lett zsákhoz, amivel a papa a frontot is megjárta, úgy adta oda neki, mint valami szerencsehozót. Tessék, ez az ő szerencséje, így jártál, Tóth Mari.
De nem ért rá ezen töprengeni, mert azt látta, hogy mintha a földből termett volna elő, Barton Frigyes, ugrál le-föl a járda szélén, mert a lapokat már sodorta a szellő, és szedi össze, ami lepotyogott. Olyan ördögi ügyességgel tette, hogy képes volt elkapni azokat a papírokat is, amiket már felkapott a fuvallat, csak kinyújtotta a kezét, és megvolt, semmi sem veszett el.
Csak arra emlékszik, hogy Barton Frigyes ott állt előtte a könyv- és papírhalommal, és épp azt kérdezte, Aha, karvezetés… Szóval tudod vezetni a kart?
Elhatározta, hogy előbb megy Bencéért, nem hagyja ott a napköziben, hanem hazaviszi, együtt tanulnak, pihennek, és majd átmennek a kultúrpalotába. Visszament a plakáthoz, még egyszer ellenőrizni, jól látta-e. Igen, ma este, hat órakor. Barton Frigyes olvas fel Orpheus a szocotthonban című regényéből.
Micsoda cím!
Hammer Szilárdnénak otthon megvolt Barton Frigyes néhány korai kötete. A verseskönyvek. A legelsőt rongyossá olvasta. Abban úgy szólt az ajánlás: Nem homlokon, szájamon a múzsarúzs – minden vers egy szerelmetes zsúr amúgy.
A prózai köteteket már nem vette meg. A férje, Hammer Szilárd amúgy is kijelentette Barton Frigyes műveiről, hogy értelmetlen zagyvalékok. Nem tudtad, indexen van a mester, mondta egyszer. Akkor Hammer Szilárdné elment a könyvesboltba, és tényleg nem talált egyetlen Barton-kötetet sem a polcokon.
Itt valahogy meg is szakadt. Elkönyvelte, hogy Barton Frigyest nem érdemes többé keresni. Múlt volt az ő életében is, múlt az irodalomban, ezek szerint. Azt persze hallotta, a rendszerváltás után, hogy kitüntették, újra publikál, nagy nimbusza lett. Tán nem is baj, hogy Hammer Szilárd nem érte meg. Bár nem valószínű, hogy sokat foglalkoztak volna ezzel.
Kettőre ment az iskolába, Bence még ebédelt. Integetett neki az ajtóból. A hét éves fiúcska fülég érő szájjal nyugtázta, hogy a nagyanyja jött érte.
Várt az aulában, és egyszerre látta a huszonhárom éves Barton Frigyest, akinek első könyvecskéje megjelenésének tiszteletére estet rendezett a KISZ-bizottság. Zsúfolásig megtelt az egyetemi klub, Tóth Mari is ott kuporgott az első sorban, a földön, hosszú, batikolt szoknyáját maga alá gyűrve. Minden egyes verset kívülről ismert, ahogy korábban az iskolában Horgas tanár úr követelte, ha álmából felkeltik, akkor is… Nem is kellett felkelteni, Tóth Mari akkoriban álmában is ezeket a verseket kántálta. Barton Frigyes fellépett a dobogóra, mindenki tapsolt és éljenzett, úgy ünnepelték, mintha olimpiát nyert volna Mexikóban. A fiú felmutatta a vékony, puhafedelű könyvét, amin piros betűkkel virított a cím: Megkérdezem a fákat. A következő pillanatban észrevette az első sorban ülő Tóth Marit, odaugrott hozzá, mint annak idején a járdán heverő könyvekhez, és erővel fel akarta húzni a dobogóra. Ő pedig ellenkezni kezdett. A fiú ereje kicsit kibillentette ülő egyensúlyából, félig felemelkedett, de aztán direkt elnehezítette a testét, és visszahuppant. Így huzakodtak egy ideig, a közönség már hujjogott, egyesek ütemesen skandálni kezdték, Tóth Mari, Tóth Mari, tótmari, tótmari… és ettől még inkább pánikba esett.
Nem lehetett ezt vég nélkül csinálni.
Benézett, mi van a gyerekkel. Már a tálcájával állt a sorban, ahol a szennyes edényt kell leadni.
Barton Frigyes végül elengedte a kezét, és egyedül ment vissza a dobogóra.
Hát igen… Nem csak a múzsa tudja cserbenhagyni dalnokát, hanem a dalnok is a múzsáját.
Eljössz a mamához, bogárkám?, kérdezte Bencét, amikor végre megjelent az aulában, hátán a táskájával. Még szép!, vigyorodott el fiúcska, és megfogta Hammer Szilárdné kezét.
Évici délután még egyszer hívta. Megnyugtatta, hogy minden rendben, megírtak minden leckét, még zongoráztak is egy kicsit. Most csendes pihenő van, aztán elmennek egyet sétálni.
Aztán Évici azt kérdezte, Tényleg ott aludhat Bencus?
Hammer Szilárdné csak egy pillanattal hosszabban várt, mint máskor tette volna. Hát persze, édeském, pizsamája is van, tudod. Meg fogkeféje. Reggel majd átkísérem a suliba.
Aztán még azt mondta, Neked is megjár egy kis kikapcsolódás.
Most a lánya várt egy pillanattal hosszabb ideig a válasszal. Ja, így is lehet mondani.
A kultúrpalotában fel kellett menni az emeletre, a tetőtéri teremben tartották a felolvasást. Már tömve volt. Bence megkérdezte, mi lesz itt. Hammer Szilárdné azt felelte neki, hogy a mamának dolga van, bogárkám, menj, fedezd fel magadnak a házat. Van egy érdekes fényképkiállítás a fölszinten, azt nézd meg.
A hátsó falnak támaszkodva állt meg. Csodálkozott, hogy nem érez semmi különösebb izgatottságot. Reggel, a vásárcsarnoknál sokkal inkább érezte, hogy vér szökik a fejébe. Ahogy olvasta Barton Frigyes nevét. Most, hogy itt van, és az író – egyszerre így nevezte magában – pillanatokon belül a dobogóra lép, szinte hidegen hagyta. Mintha nem lenne ebben semmi rendkívüli, elvégre Barton Frigyes fel szokott lépni, ha megjelenik egy-egy új könyve, annak kell egy kis hírverés, szeretik is, hívják sokfelé. Különben is, 1968-ban is fellépett, ha valaki, Hammer Szilárdné, még akkor is, ha akkor még csak Tóth Mari volt, emlékezhet rá.
Mi van veled?, kérdezte akkor este Barton Frigyes. Nyers volt a hangja. Leégettél, tudod? Hát mit képzelsz? Ha nem akarsz, nem kell múzsának lenni, érted? Egyáltalán nem.
Csak ült és nézte a fiút. Szénfekete haja felborzolódott, szája sarkában cigaretta táncolt, ahogy beszélt. Valaki a nagyteremből üvöltött oda hozzájuk. Vagyis Barton Frigyesnek. Hagyd már, ez a te napod!
Még bámult rá a fiú egy ideig, mint aki nem akar hinni a szemének. Mint aki most döbbent rá, hogy kit is melengetett a kebelén. Egy Tóth Marit. Még hogy múzsa. Egy tótmari.
Csóválni kezdte a fejét, aztán lassan, hátrálva kiment a szobából, ahol várt rá az ünneplő tömeg.
Felcsattant a taps. Hammer Szilárdné még nem nézett oda a dobogóra. Várta, hogy meghallja a hangot. Előbb a műsorvezető beszélt, üdvözölte Barton Frigyest, aki visszatért ifjúsága városába, ahol a fényes írói pálya elindult. Rögvest kérte is a neves vendéget, mondjon pár szót a kezdetek kezdetéről, mielőtt felolvasna új művéből, az Orpheus a szocotthonban című regényből.
Bence jelent meg az ajtóban. Pisilni kell, mama, mondta.
Hammer Szilárdné épp csak rápislantott. Menj le, a portásbácsi majd megmutatja, hol a vécé. Legyél okos nagyfiú. A gyerek megfordult és eltűnt.
Krákogást hallott, aztán valami fura, megilletődött torokhangot.

Hát igen… mondta ki az első szavakat Barton Frigyes. Tényleg minden itt kezdődött. Hihetetlen, hogy immár negyven éve. Pontosan negyven éve.
Hammer Szilárádné felnézett. Fehér üstökű, barna bőrű férfit látott a színpadon, akinek arcéle emlékeztette valakire, egy régi arcra, de ha nem tudta volna, hol van és kit néz, nem biztos, hogy rögtön eszébe jutott volna Barton Frigyes neve.
Aki aztán mind inkább belelendült a történtek felidézésébe. Mesélni kezdett, arról, hogyan került ide a főiskolára, miféle irodalmi kör működött itt, kik voltak azok, akik tanúi voltak első szárnypróbálgatásainak. Persze Barton Frigyes is többiekének, akikből jobbára nem lett sem költő, sem író, de akkoriban egy csapat voltak, és nagyon sokat köszönhet nekik. A kritikáknak, a dicséreteknek, még a veszekedéseknek és óhatatlan civódásoknak is. A féltékenykedéseknek is. Mert ezek is formálták, érlelték benne a művészt.
Hammer Szilárdné fülelt, és bár hallotta a szavakat, felfogta a mondatok értelmét, voltaképp két szóra várt. Hogy azok elhangozzanak. Hogy egy mellékmondatként, zárójelben kimondassék Tóth Mari neve. Hogy ő is volt. Igaz, hogy csak egy Tóth Mari, vagy ahogy sokszor érezte, tótmari, de mégis múzsának hívták. Csókot kértek tőle, homlokra, szájra, máshová is.
Igenis, ő volt az. Pontosan emlékszik rá.
Ám Barton Frigyes egyszer csak befejezte az emlékek meséjét, és a műsorvezető kérte, hogy akkor lenne szíves, olvasson fel a rég várt regényből. Az író megengedő mozdulatot tette, majd maga elé húzta a vaskos könyvet, felütötte ott, ahol a jelző kiállt belőle, és olvasni kezdett.
Bence állt ott megint az ajtóban.
Mama, már mindent megnéztem. Szomjas vagyok. Meg éhes is.
Hammer Szilárdné az unokájára nézett, majd gyorsan a dobogón ülő, ősz üstökű férfira, aki egyszerre érces, fiatalos hangon olvasott.
Aztán megint Bence tiszta, fehér kis arcába, zöldes szemébe bámult.
Gyere, megyünk. Aki éhes, annak enni kell. Ez a legfontosabb. Ugye, bogárkám?
A gyerek nem szólt semmit, csak kinyújtotta a kezét, és megfogta a nagyanyjáét.
És elindultak lefelé a lépcsőn.