prózák ::
Éjszakai nyugi
2007
Legalább ez a kurva nap süt.
Ez volt az első gondolata, amikor felemelte a fejét és az redőnyön át beömlő fénytől összecsíkozott szobán végignézett.
Kárl alig aludt valamit az éjjel. Kutyi, a fia este nyolckor ment el, tizenegy előtt még tudtak egyszer beszélni telefonon, amikor a gyerek szavát vette, hogy hazajön, aztán fél kettőig semmi. Éjfélkor még próbálkozott a hívással, de a fia háromszori kicsöngés után sem vette fel, hát lefeküdt. Nyitva hagyta a bejárati ajtót, hadd tudjon majd bejönni. Fél kettőkor ébredt meg, fülelt, történik-e valami. Egy pillanatra tényleg nem tudta, álmodik-e vagy ami történik, az a valóság. Ugattak veszettül a kutyák. Aha, most jön. Akkor nézte meg ténylegesen az órát. Fél kettő múlt öt perccel. A kis nyavalyás, gondolta Kárl, és tényleg elfutotta a méreg. Az alvást nagyon sokra becsülte Kárl. Ha már ez lüke Kutyi a maga éjszakai nyugalmával nem gondol, legalább őt hagyja békén alukálni. „Folyamatos társalgásával saját maga és mások pihenését veszélyeztette” – ezt a marhaságot Zsák bácsi írta be Kárl ellenőrzőjében a koleszban huszonöt évvel korábban. Hát persze, ezt teszi a nagy bölcsesség: sose veszélyeztetné saját maga éjszakai nyugalmát… Másokét, ennek fényében, szintén nem, mert ahhoz előbb kellene a magáét is. És akkor Kutyi sehol, ő meg felébred, az óráját nézegeti, füleli a kutyaugatást, de Kutyi nem jön, nem zörög lent semmi. Lámpát kapcsolt, nézte a telefonját, hát ott díszeleg egy üzenet, „Majdmegyekhazanyugi”, így egyben minden, mint egy elhadart morgás, Figyi már, dobok haza egy esit, hogy ne parázzanak, mondhatta Kutyi a haveroknak, és akkor talán zsebben, benyomogatta a szöveget. A „nyugin” húzta fel magát a legjobban, mi az, hogy nyugi, épp azt szeretné, hogy hagyják nyugodtan, igen, aludni akar, veszélyben a pihenése, és akkor ez a nyavalyás idelök neki egy nyugit. Háromnegyed kettőkor kezdte el megint hívogatni, végigcsöngött háromszor, négyszer a hívás, mire végre felvette a fia. Az ordítós háttérzajból hallatszott az a hadarós hang, pont ugyanúgy, amit Kárl olyan jól ismert és ebben a helyzetben már el is képzelt az este. „Most indulok, nyugi”, mondta megint Kutyi és azonnal kinyomta a telefont.
Hát ez pompás. Ez a nyugi. Na, megállj, te… Kárl teljesen úgy viselkedett, mint egy felbőszült apa, minden fia iránti, szinte cinkos szimpátiáját a sutba vágva füstölgött a felpolcolt párnákra dőlve. És már hasonlítgatott, mérgette, hogy az ő harminc évvel korábbi tizenöt éves volta mennyire ilyenebb meg olyanabb volt, mint Kutyi. Aki pofátlanul visszaél a bizalommal, az engedékenységgel, nem ismer mértéket. Mert, hogy a mérték… Kárl erre különösen büszke volt, a mértéktartásra, ami azonban csöppent sem egy karót nyelt nyárspolgár aszkézisével egyenlő – csupán egy érzék kell hozzá, egy finom kis antenna, hogy hol a határ.
Nyugi.
Töprengett, felkapcsolja-e a villanyt, hogy Kutyi lássa, ha végre hazakódocik, hogy virraszt az apja, miatta van ébren, naná, nem is jókedvében, mert olvasgatni szottyant kedve éjjeli kettőkor.
Aztán hagyta a sötétet.
A kutyák megint ugatni kezdtek, veszettül, acsarkodva. Nem értette soha, hogy ezek a dögök mért nem alszanak ilyenkor, mit óbégatnak a vaksötétben.
Két napja hívta fel tizenegy után a Faragó Bandi, hogy nem tudnak-e valamit a fiáról. Ugyanez volt, elment a Bence otthonról kaja után, és azóta nem hallottak róla, a mobilja kikapcsolva, se kép, se hang. Kutyit szerette volna megkérdezni a Faragó, mit tud a Bencéről, de nem nagyon tudott felvilágosítással szolgálni. A jégpályánál látták egymást utoljára, mondta a telefonba Kutyi, még annyit tudott, hogy egy csajt akartak kikísérni a vidéki buszmegállóba. Kárl még elégedett is volt vele, milyen felnőttesen, tisztelettudó hangon beszélt a Faragó Bandival, ráadásul, tessék, az ő fia itthon van, hazajött időben, ezt a szerencsétlen Bencét meg úgy kell hajkurászni, biztos nem szeret otthon lenni valamiért.
A kutyák elcsöndesedtek, már épp elkezdte az átkozódást, hogy a piszok disznó még mindig nincs itt, amikor zörgést hallott a bejáratnál. Még nyúlt is, hogy gyorsan lekapcsolja a lámát, de aztán rájött, hogy nem is égett. Elrendezte maga körül a paplant, körbetekerte a testén. Alszik, nyugiban van, mintha mi sem történt volna. Majd reggel számolnak.
Aztán fülelt, a füle nőtt, nőtt, már a háló ajtajáig nyúlt, átbújt a kulcslyukon, ki, az előszobába, majd tovább, a fürdő felé.
Hallotta, hogy Kutyi bejön, rázárja az ajtót, még csodálkozott is rajta, hogy ez eszébe jutott. Aztán beveszi magát a fürdőbe, csorog a víz. Hm, fürdik a kis varacskosdisznó, mintha le lehetne mosni csak úgy a gyalázatot. Ismerős volt ez is valamennyire a múltból. Próbálta valaha Kárl is ledörzsölni magáról az éjszaka bűzét, az otthon illatától olyannyira elütő világ leheletét, ám ez lehetetlen volt. Átitat, kitölt és párolog belőled még napokig. Nem is a testedet kell megmosni, hanem a lelkedet, jól tudta ezt. Szinte mulatott most a gyereken. Milyen kis naív. Azt hiszi…- ó, annyi mindent hisz. A doki jutott eszébe, aki azon az estén a szülőszobán ügyelt, és körülöttük fötört. Könnyebb apává lenni, mint apának lenni, ezt többször is elmondta a pocakos szülész, és ajakbiggyesztve bólogatott hozzá. Tyű, ez aztán a bölcs duma. Nem akart folyton Kutyi apja lenni. Megmondani neki, hogy ficskám, a fene fenét eszik is… Mert hogy így van, ő már csak tudja. Tessék elhinni nekem. Kárl se hitte el.
Mindegy.
Nyílt a fürdő ajtaja, a fia pumaléptekkel lopózott a szobájáig, majd halkan kattant a helyére a zár nyelve.
Hát akkor, tessék, itthon van, megjött, szép csönden nyugovóra tér. Igyekvő, jó fiú, a rosseb enné meg. Tekintettel van mások éjszakai pihenésére, nem veszélyezteti senki álmát.
Álom egy gyermekről.
Udvariasan köszön. Kezet mos. Fésülködik. Reggel beágyaz, szobájában holmiját elpakolja. Veszi a fáradságot, kiüríti a szemetesét, a szennyes a ládában helyezi el. Iskolatáskáját rendszeresen kiüríti, penészes zsemle, begyűrt tornagatya véletlenül sem rohad az alján hetekig…
Nem, nem. Ez rémálom. Kutyi olyan, amilyen. De most valamiképp bűnhődnie kell. Mert ez nem járja, hogy teljesen szabadjára engedje, és azt csináljon, amit úri kedve tart. Ebbe nem nyugodhat bele. Nincs olyan, hogy jóvanmá, nyugi.
Talán már alszik. Nem fog előtántorogni, esetleg hányni. Ki tudja, mit ivott össze-vissza. Elég, ha egész este ült valami bagófüstös teremben, és attól émelyeg, hogy nem kapott rendesen tiszta levegőt. Kárl felemelte a fejét a párnáról, megint fülelt, az éjszaka legkisebb szúpercenése is a fülébe hasított volna, de semmit sem hallott.
Alszik a nagyságos úr. A jól végzett munka örömével: megtette. Meg lehetett tenni, hogy akkor jön haza, amikor neki smakkol. Nem kis dolog ez. És lám, semmi sem történt, csönd van, nyugi, az apja is húzza lóbőrt, az öreg álomszuszék. Ennyi. Ne fürgyé le. Vagy mi a málna.
Kárl felhúzta a redőnyt. Minden ragyogott odakint, a hosszú, esős napok után a sárga levelű fákon szétfolyó fény olyan aranyos orgiát rendezett, ami szinte fájt a szemnek a sok szürke után.
Felesleges tékozlásnak tűnt. Beosztóbb lehetne a feljebb való, amikor a színeket vegyíti.
Kárl benyitott Kutyi szobájába.
Kelés, csak ennyit mondott és elrántotta a függönyt, ablakot nyitott.
A fiú hunyorogva fordult feléje a bezuhogó fényben.
Helló, motyogta. Mi van…?
Nyugi, felelte Kárl. Semmi nincs. Nyugi. Illetve van. Halottak napja van. De nyugi.
Hány óra?, nyögte Kutyi.
Megmondom önnek egészen pontosan. Kilenc órával múlt este tizenegy.
A fiú felkönyökölt.
Micsoda?
Nyugi. Nem kell aggódni. A lényeg, hogy süt a nap. Megyünk a temetőbe. Anyád sírját csak meglátogatjuk, nem?
Kutyi végighúzta a kezét az arcán, alulról felfelé. Az orrát felnyomta, egészen turcsi lett a mozdulattól.
De, hát persze, mondta aztán.
Kárl kilépett a szobából, a folyosóról fordult vissza.
Tudod, mit akarok mondani.
Kutyi szeme rávillant.
Tudom.
De most nincs kedvem hozzá.
Értem.
Azért majd elmondom.
Jó, majd mondjad.
Viszont negyed óra múlva indulni akarok.
Készen leszek.
Kárl visszament a hálóba, az ágyához. Kétrét hajtotta a paplant, majd a kezébe kapta a kispárnát, és akkorákat sózott rá, mint aki az éjszaka rossz szellemeit akarja kiűzni belőle. Vagy alaposan elnáspángolni valakit.
Ez volt az első gondolata, amikor felemelte a fejét és az redőnyön át beömlő fénytől összecsíkozott szobán végignézett.
Kárl alig aludt valamit az éjjel. Kutyi, a fia este nyolckor ment el, tizenegy előtt még tudtak egyszer beszélni telefonon, amikor a gyerek szavát vette, hogy hazajön, aztán fél kettőig semmi. Éjfélkor még próbálkozott a hívással, de a fia háromszori kicsöngés után sem vette fel, hát lefeküdt. Nyitva hagyta a bejárati ajtót, hadd tudjon majd bejönni. Fél kettőkor ébredt meg, fülelt, történik-e valami. Egy pillanatra tényleg nem tudta, álmodik-e vagy ami történik, az a valóság. Ugattak veszettül a kutyák. Aha, most jön. Akkor nézte meg ténylegesen az órát. Fél kettő múlt öt perccel. A kis nyavalyás, gondolta Kárl, és tényleg elfutotta a méreg. Az alvást nagyon sokra becsülte Kárl. Ha már ez lüke Kutyi a maga éjszakai nyugalmával nem gondol, legalább őt hagyja békén alukálni. „Folyamatos társalgásával saját maga és mások pihenését veszélyeztette” – ezt a marhaságot Zsák bácsi írta be Kárl ellenőrzőjében a koleszban huszonöt évvel korábban. Hát persze, ezt teszi a nagy bölcsesség: sose veszélyeztetné saját maga éjszakai nyugalmát… Másokét, ennek fényében, szintén nem, mert ahhoz előbb kellene a magáét is. És akkor Kutyi sehol, ő meg felébred, az óráját nézegeti, füleli a kutyaugatást, de Kutyi nem jön, nem zörög lent semmi. Lámpát kapcsolt, nézte a telefonját, hát ott díszeleg egy üzenet, „Majdmegyekhazanyugi”, így egyben minden, mint egy elhadart morgás, Figyi már, dobok haza egy esit, hogy ne parázzanak, mondhatta Kutyi a haveroknak, és akkor talán zsebben, benyomogatta a szöveget. A „nyugin” húzta fel magát a legjobban, mi az, hogy nyugi, épp azt szeretné, hogy hagyják nyugodtan, igen, aludni akar, veszélyben a pihenése, és akkor ez a nyavalyás idelök neki egy nyugit. Háromnegyed kettőkor kezdte el megint hívogatni, végigcsöngött háromszor, négyszer a hívás, mire végre felvette a fia. Az ordítós háttérzajból hallatszott az a hadarós hang, pont ugyanúgy, amit Kárl olyan jól ismert és ebben a helyzetben már el is képzelt az este. „Most indulok, nyugi”, mondta megint Kutyi és azonnal kinyomta a telefont.
Hát ez pompás. Ez a nyugi. Na, megállj, te… Kárl teljesen úgy viselkedett, mint egy felbőszült apa, minden fia iránti, szinte cinkos szimpátiáját a sutba vágva füstölgött a felpolcolt párnákra dőlve. És már hasonlítgatott, mérgette, hogy az ő harminc évvel korábbi tizenöt éves volta mennyire ilyenebb meg olyanabb volt, mint Kutyi. Aki pofátlanul visszaél a bizalommal, az engedékenységgel, nem ismer mértéket. Mert, hogy a mérték… Kárl erre különösen büszke volt, a mértéktartásra, ami azonban csöppent sem egy karót nyelt nyárspolgár aszkézisével egyenlő – csupán egy érzék kell hozzá, egy finom kis antenna, hogy hol a határ.
Nyugi.
Töprengett, felkapcsolja-e a villanyt, hogy Kutyi lássa, ha végre hazakódocik, hogy virraszt az apja, miatta van ébren, naná, nem is jókedvében, mert olvasgatni szottyant kedve éjjeli kettőkor.
Aztán hagyta a sötétet.
A kutyák megint ugatni kezdtek, veszettül, acsarkodva. Nem értette soha, hogy ezek a dögök mért nem alszanak ilyenkor, mit óbégatnak a vaksötétben.
Két napja hívta fel tizenegy után a Faragó Bandi, hogy nem tudnak-e valamit a fiáról. Ugyanez volt, elment a Bence otthonról kaja után, és azóta nem hallottak róla, a mobilja kikapcsolva, se kép, se hang. Kutyit szerette volna megkérdezni a Faragó, mit tud a Bencéről, de nem nagyon tudott felvilágosítással szolgálni. A jégpályánál látták egymást utoljára, mondta a telefonba Kutyi, még annyit tudott, hogy egy csajt akartak kikísérni a vidéki buszmegállóba. Kárl még elégedett is volt vele, milyen felnőttesen, tisztelettudó hangon beszélt a Faragó Bandival, ráadásul, tessék, az ő fia itthon van, hazajött időben, ezt a szerencsétlen Bencét meg úgy kell hajkurászni, biztos nem szeret otthon lenni valamiért.
A kutyák elcsöndesedtek, már épp elkezdte az átkozódást, hogy a piszok disznó még mindig nincs itt, amikor zörgést hallott a bejáratnál. Még nyúlt is, hogy gyorsan lekapcsolja a lámát, de aztán rájött, hogy nem is égett. Elrendezte maga körül a paplant, körbetekerte a testén. Alszik, nyugiban van, mintha mi sem történt volna. Majd reggel számolnak.
Aztán fülelt, a füle nőtt, nőtt, már a háló ajtajáig nyúlt, átbújt a kulcslyukon, ki, az előszobába, majd tovább, a fürdő felé.
Hallotta, hogy Kutyi bejön, rázárja az ajtót, még csodálkozott is rajta, hogy ez eszébe jutott. Aztán beveszi magát a fürdőbe, csorog a víz. Hm, fürdik a kis varacskosdisznó, mintha le lehetne mosni csak úgy a gyalázatot. Ismerős volt ez is valamennyire a múltból. Próbálta valaha Kárl is ledörzsölni magáról az éjszaka bűzét, az otthon illatától olyannyira elütő világ leheletét, ám ez lehetetlen volt. Átitat, kitölt és párolog belőled még napokig. Nem is a testedet kell megmosni, hanem a lelkedet, jól tudta ezt. Szinte mulatott most a gyereken. Milyen kis naív. Azt hiszi…- ó, annyi mindent hisz. A doki jutott eszébe, aki azon az estén a szülőszobán ügyelt, és körülöttük fötört. Könnyebb apává lenni, mint apának lenni, ezt többször is elmondta a pocakos szülész, és ajakbiggyesztve bólogatott hozzá. Tyű, ez aztán a bölcs duma. Nem akart folyton Kutyi apja lenni. Megmondani neki, hogy ficskám, a fene fenét eszik is… Mert hogy így van, ő már csak tudja. Tessék elhinni nekem. Kárl se hitte el.
Mindegy.
Nyílt a fürdő ajtaja, a fia pumaléptekkel lopózott a szobájáig, majd halkan kattant a helyére a zár nyelve.
Hát akkor, tessék, itthon van, megjött, szép csönden nyugovóra tér. Igyekvő, jó fiú, a rosseb enné meg. Tekintettel van mások éjszakai pihenésére, nem veszélyezteti senki álmát.
Álom egy gyermekről.
Udvariasan köszön. Kezet mos. Fésülködik. Reggel beágyaz, szobájában holmiját elpakolja. Veszi a fáradságot, kiüríti a szemetesét, a szennyes a ládában helyezi el. Iskolatáskáját rendszeresen kiüríti, penészes zsemle, begyűrt tornagatya véletlenül sem rohad az alján hetekig…
Nem, nem. Ez rémálom. Kutyi olyan, amilyen. De most valamiképp bűnhődnie kell. Mert ez nem járja, hogy teljesen szabadjára engedje, és azt csináljon, amit úri kedve tart. Ebbe nem nyugodhat bele. Nincs olyan, hogy jóvanmá, nyugi.
Talán már alszik. Nem fog előtántorogni, esetleg hányni. Ki tudja, mit ivott össze-vissza. Elég, ha egész este ült valami bagófüstös teremben, és attól émelyeg, hogy nem kapott rendesen tiszta levegőt. Kárl felemelte a fejét a párnáról, megint fülelt, az éjszaka legkisebb szúpercenése is a fülébe hasított volna, de semmit sem hallott.
Alszik a nagyságos úr. A jól végzett munka örömével: megtette. Meg lehetett tenni, hogy akkor jön haza, amikor neki smakkol. Nem kis dolog ez. És lám, semmi sem történt, csönd van, nyugi, az apja is húzza lóbőrt, az öreg álomszuszék. Ennyi. Ne fürgyé le. Vagy mi a málna.
Kárl felhúzta a redőnyt. Minden ragyogott odakint, a hosszú, esős napok után a sárga levelű fákon szétfolyó fény olyan aranyos orgiát rendezett, ami szinte fájt a szemnek a sok szürke után.
Felesleges tékozlásnak tűnt. Beosztóbb lehetne a feljebb való, amikor a színeket vegyíti.
Kárl benyitott Kutyi szobájába.
Kelés, csak ennyit mondott és elrántotta a függönyt, ablakot nyitott.
A fiú hunyorogva fordult feléje a bezuhogó fényben.
Helló, motyogta. Mi van…?
Nyugi, felelte Kárl. Semmi nincs. Nyugi. Illetve van. Halottak napja van. De nyugi.
Hány óra?, nyögte Kutyi.
Megmondom önnek egészen pontosan. Kilenc órával múlt este tizenegy.
A fiú felkönyökölt.
Micsoda?
Nyugi. Nem kell aggódni. A lényeg, hogy süt a nap. Megyünk a temetőbe. Anyád sírját csak meglátogatjuk, nem?
Kutyi végighúzta a kezét az arcán, alulról felfelé. Az orrát felnyomta, egészen turcsi lett a mozdulattól.
De, hát persze, mondta aztán.
Kárl kilépett a szobából, a folyosóról fordult vissza.
Tudod, mit akarok mondani.
Kutyi szeme rávillant.
Tudom.
De most nincs kedvem hozzá.
Értem.
Azért majd elmondom.
Jó, majd mondjad.
Viszont negyed óra múlva indulni akarok.
Készen leszek.
Kárl visszament a hálóba, az ágyához. Kétrét hajtotta a paplant, majd a kezébe kapta a kispárnát, és akkorákat sózott rá, mint aki az éjszaka rossz szellemeit akarja kiűzni belőle. Vagy alaposan elnáspángolni valakit.