Érdekes, hogy egy mély hangú, szigorú nénire emlékeztem.
Apám megigazította a katétert a lába között, libbentett egyet a paplanon, aztán ugyanolyan szúrós szemmel nézett rám, mint gyerekkoromban, amikor számon kérte rajtam, hogy nem készültek el a számtanpéldák, vagy amire a legmérgesebb volt, ha a szemetes kiürítése után nem béleltem ki újságpapírral a vödröt.
El kell menned Manyikához, mondta, nem tagadhatod meg egy haldokló kérését.
Mért, haldoklik?, kérdeztem epésen, mire apám szinte felpaprikázta magát, Mi az, hogy ő? Én haldoklom, fiam, én!
Tehát apám utolsó kérésévé nemesedett Manyika néni meglátogatása. Kissé érthetetlennek tűnt, mitől lett a számára ennyire fontos ez a nénikéje, akit igazából sose tartott semmire, sem ő, sem a „nagy család”, mert képes volt hozzámenni egy belügyishez, aki - meggyőződésük szerint - mindenkit besúgott. Nem is tartottuk velük a kapcsolatot, csak Manyika néni névnapján jártunk ott évente egyszer, meg akkor, amikor a dédi meghalt, és azt a nénit, akire én nem is emlékszem, „tőlük” temették. Talán ezért is maradt meg bennem Manyika néni olyan sötét tekintetű, mérges asszonyságnak, a gyász miatt.
De a mély hangja rögvest a fülemben csengett, ha szóba került.
Te gyerek... így meg úgy. Mindig ezzel kezdte a mondatot, mintha tudatosítani akarta volna bennem, hogy gyerek vagyok, és ez elég ok arra, hogy meghúzzam magamat, és egyúttal arra is, hogy oktasson.
Sejtettem, hogy apámban, ahogy ő mondta „haldoklása” során valamiféle lelkiismeretfurdalás buggyant elő, tán arra gondolt, hogy méltatlanul szigorúak voltunk Manyika nénivel, elvégre neki lehetett a legrosszabb a béemes Bandi bácsi oldalán. A tette, hogy hozzáment ugyanezzel a cselekedettel elnyerte a méltó büntetését, hiszen tudtuk jól, hogy Bandi bácsi miféle „szerzet” volt (néha „alaknak” titulálták), aki ivott, nőzött, és semmibe vette Manyika nénit.
Ezért szidhatott ő másokat mély, rekedt hangon.
Apám az én látogatásommal akarta kiengesztelni, még az is lehet, hogy nem csak az öregasszonyt, hanem magát a haragvó Úristent is.
Manyika néni sipító, éles fejhangon óbégatott egész délután. Csak nehezen ismert meg, Tibi, miféle Tibi, kérdezte a kertajtóban, aztán amikor megértette, hogy az a Tibi vagyok, aki a Tibi fia, csak ő sosem hívott így, Tibinek, mert a Tibi az apám volt, és én a „Te gyerek...”, akkor nagyon elcsodálkozott. Szinte felvisított, hogy a Tibi még él?, és szűkre húzott szemmel úgy mustrált, mint aki most kénytelen lesz kibökni a nagy igazságot, hogy nem, igaza vagy Manyika néni, a Tibi, jut is eszembe, meghalt, hát persze, már mikor. Ezzel szemben megerősítettem, hogy Tibi, vagyis apám még él, igaz, kórházban van, de reménykedünk a legjobbakban.
Igazából nem tudtam, mit kellene mondjak Manyika néninek, apám semmivel nem vértezett fel, a feladat önmagában állt: látogasd meg Manyika nénit. És kész. Mintha a meglátogatás akár kimerülhetett volna annyiban, hogy a néni ajtót nyit, köszönök, megkérdem, jól van-e, aztán még ott, a kapuban el is búcsúzkodom, és ezzel teljesítettem egy haldokló utolsó kívánságát.
De nem volt bennem ennyi bátorság, vagy minek is nevezzem, ami azt eredményezte, hogy miután Manyika néni elfogadta a puszta tényt, hogy a Tibi fia, aki szintén Tibi, tehát akár maga Tibi is lehetne, eljött hozzá látogatóba, annyi idő után, holott a Bandi is meghalt már, sok-sok éve, és közben rá sem néztek.
Most viszont itt voltam, ültem a sötét, rossz levegőjű szobában, amit mintha még máig belengett volna Bandi bácsi rettenetes Filtol cigarettájának áporodott bűze, és az elhúzható üvegű vitrinek mögött ott láttam gyerekkorom felhomályló dísztárgyait, a Zsolnay-porcelán macskát, a galambot etető lánykát, a csehszlovák kristályszelencét, amiben régen franciadrazsét tartottak, és a vitrin fölötti polcot pedig végigfutotta a Világirodalom Remekei vászonba kötött sorozata, a színskála szerint rendezve el. Az orrom előtt a Thackeray A hiúság vására című művével, amiről oly nehezen tudtam volna elképzelni, hogy Bandi bácsi vagy Manyika néni olvasta, mert én sem olvastam, s tudomásom szerint apám se, aki pedig a nyugdíjban falta a könyveket. Eszembe jutott, hogy kölcsön kellene kérni Manyika nénitől a vaskos kötetet, vajon mit szólna hozzá, szívesen odaadná-e, és mit szólna apám, ha a misszióból A hiúság vásárával térnék vissza, mondván, ezt küldte Manyika néni, tessék, olvasd csak el.
Alig helyezkedtünk el, és kezdtem el töprenkedni rajta, miről fogunk most társalogni, zörgést hallottam kintről. Erre Manyika néni felugrott, és hirtelen cinkossággal odalépett a fotelhez, amiben ültem. Sipító hangját a tőle telhető módon visszafogta, de még így sem lehetett suttogásnak nevezni, ahogy beszélt. Ez a Szilvi, közölte velem, és bennem felrémlett Manyika néni nálam két vagy három évvel fiatalabb lánya, akit csak Szilvikének hívtunk, és aki már tizennégy évesen teherbe esett annak idején, megerősítve mindenkiben, hogy egy belügyis csak romlást hozhat a famíliára, tessék, mi lett ebből a szerencsétlen lányból.
Nem lehetett sokat merengeni a múlton, mert Manyika néni elkezdte darálni a maga szövegét.. Vigyázni kell vele, de nagyon. Emlékszel te rá, hogy milyen lány volt ez, hát emlékszel. Persze, hogy emlékszel. Na, megmondom neked, hogy semmit sem változott. Idejár, úgy tesz, mint aki segíteni jött, de nincs benne köszönet. Nekem elhiheted. Még hogy bevásárol, köszönöm szépen. Be tudok én vásárolni magamnak. Látom, mi folyik itt, nem vagyok annyira lüttyő. Nyitogatja a hűtőt. Hogy berámol. Tudod, mit rámol be? Hoz két joghurtot. Minek az nekem? Ki kérte? De közben meg elviszi a sajtomat. És a szalonnát. Azt hiszi, észre sem veszem. Mert hülye vénasszony vagyok. Akinek fel sem tűnik, hogy itt volt a sajt, aztán meg sehol.
Továbbra is szöszmötölést hallottam kintről, ajtók nyitódtak, csukódtak. Manyika néni hol kifelé pislogott, hol meg visszahajolt a fülemhez.
Nem sejti, hogy itt vagy, különben nem merné. Ilyen nyíltan meglopni az anyját. És ez még semmi...
A konyhából vagy a fürdőből vízzubogás szűrődött be.
Lopja a bugyijaimat, mondta Manyika néni, a szeme meg úgy villant, hogy érezhető volt: nehezen tud nagyobb gazemberséget elképzelni ebben a földi világban.
Tényleg?, kérdeztem, mert éreztem, hogy erre a bejelentésre mindenképp reagálnom kell.
Ha mondom! Bent van a hálóban minden, a komódfiókban. És egyre csak fogynak a bugyik. Itt tartunk, édes Tibikém..., bólogatott nagyokat Manyika néni.
Életemben először nevezett Tibikének. Végül is, minden cselekedet elnyeri egyszer méltó jutalmát, tudta apám, hogy mért küld ide.
Nem tudtam mit felelni, szerencsére Szilvi megmentette a helyzetet, azzal, hogy végre benyitott.
Jónapot, anyuka, mondta fáradt hangon. Aztán vett észre, amint felálltam a fotelből. Rögvest megismert. Tibi? De örülök!
Az öröme azonban nem tűnt túláradónak, az anyját méregette, az meg őt, és végül mindketten rám szegezték a szemüket. Meglehetősen kínosan éreztem magamat, rögvest javasoltam is, hogy akkor megyek, nem akarok zavarni. Szilvi korholni kezdte Manyika nénit, amiért még egy kávéval sem kínált meg. Manyika néni teljesen igazat szólt akkor, amikor azzal vágott vissza, Nem azért jött a Tibike, lányom, hogy igyon, hanem hogy meglátogasson.
Elbeszélgettetek?, kérdezte Szilvi, és megint ide-oda járt a szeme.
Kicsit mesélt a Manyika néni, szögeztem le sietve.
Na, jól van akkor. Anyuka, le kéne dőlni egy kicsit, nem? Tibinek főzök egy kávét, gyere ki velem a konyhába, Tibi, mondta Szilvi, most keményen, szinte parancsolóan.
Manyika néni éles fejhangon válaszolt. Mért feküdjek le, nem vagyok fáradt, ki látott olyat, mindig csak feküdni, mint aki megdögleni készül.
Senki sem készül megdögleni, de megmondta az orvos is. Jó tesz az anyukának, ha minél többet fekszik.
Szilvi megragadta karomat, és maga után vonszolt a konyhába.
A konyhára is emlékeztem, itt álltak valaha tepsiben a sápatag pogácsák, amiket Manyika néni sütött a vendégeknek, mindig ugyanazt, és anyámék alig akarták megkóstolni, mi faltuk fel a Szilvivel, és hazafelé én még rendre szidást is kaptam, amiért nem tudok uralkodni magamon, mért kell azt hinni a Bandiéknak, hogy kiéhezve megyünk oda hozzájuk, most aztán mesélhetik fűnek-fának, hogy ez a gyerek úgy evett, mint a farkas, biztos nem süt neki az anyja pogácsát, a kis szerencsétlennek.
Miket hordott össze neked?, kérdezte Szilvi minden átmenet nélkül. Úgy állt előttem, mint egy tanítónő, aki egy gaz diákból akar kikényszeríteni valami vallomást.
Még a vállamat sem tudtam megrándítani.
Elkezdte, hogy kirámolom a hűtőjét? Hogy hazaviszem, amit találok benne.
Most húztam fel a vállam, beleegyezőleg.
Hogy elvittem a sajtját?
Bólintottam.
Meg a szalonnáját.
Bólintottam.
Meg a stifolderét.
Stifoldert nem mondott, szúrtam közbe.
És a bugyik? Előjött a bugyikkal is, ugye?
Bólintottam.
Szilvi itt kapott hisztirohamot. A nyavalyás boszorka. Ezt hogy volt képes kitalálni! Hogy én lopom a bugyijait! Az ő ezeréves, retkes, foltos cuccait. Szilvi a mutatóujjával az orrom előtt hadonászott. És mindenkinek elmeséli. Ezek meg amilyen birkák, a sok dilis szomszéd... el is hiszik neki. Mért mondaná a Manyika, ugyan mért mesélne be effélét? Megőrülök.
Szilvi egyet körberohant a konyhában, aztán megállt előttem.
Remélem, egy szót sem hiszel el belőle.
Erőteljesen megráztam a fejemet. Éreztem, jobb, ha a lehető legkevesebb szót ejtem ki a számon.
Még jó, hogy most jöttem. Különben tudod, mi lett volna? Megmondom én. Jobb, ha tőlem hallod. Hogy a Géza, a férjem, a szenet lopja tőle. Idejön a Trabanttal, telelapátolja szénnel, és ellopja. Mert a drága Manyika néninek nem kellett a gáz. Hú, az veszélyes. Jó neki a szén meg a fa. Csak ne lopná a Géza. A veje a szenet lopja, a lánya bugyit. Ez a hála, drága elvtársaim.
Arra emlékszem még, hogy az előszobában, felettébb sután annyit kérdeztem még, Azért jól vagytok?, mire Szilvi rám nézett, és egy mosoly féle suhant át az arcán. Hát persze, felelte, azért jól. Tibi bácsi?, kérdezett vissza, hallottam, hogy műteni kellett. Háromszor, mondtam erre, majd kópésan hozzátettem, Azért megmarad, legalábbis a jelek szerint.
Szilvi nem engedte, hogy beköszönjek Manyika nénihez. Ha lefekszik, el is alszik. Az a legjobb, ha alszik, nem beszél, nem gondolkodik. Na pusszantalak.
Az utcán, a ház előtt a kombi Trabant állt, kék színű. Ahogy elhaladtam mellette, önkéntelenül is bepislogtam az ablakon. Tény, hogy a hátsó ülése ki volt szedve. De nem úgy tűnt, mintha szenet szállítanának benne, legalábbis nem rendszeresen. Igaz, még csak szeptember elejét írtunk.
Apám látható elégedettséggel vette tudomásul, hogy ott jártam Manyika néninél. Szinte semmit sem kérdezett. Annyit meséltem, mint a legérdekesebbet, hogy emlékezetem szerint Manyika néni hangja mély és erőteljes volt, most meg magas és sikongató. Erre azt felelte, hogy az a hülye Bandi biztos ez elől menekült a sírba.
Amikor olvasnivalót kért, megkérdeztem, érdekli-e a klasszikus irodalom is esetleg. Mivel akarsz traktálni a halálos ágyamon?, nézett rám a szemüvege fölött. A hiúság vására, mondjuk, vetettem oda lazán, jó vastag.
Apám csak ingatta a fejét. Nem mondta, hogy hozd, de azt sem, hogy a kutyát sem érdekli.