Megszólalt a kórházi csipogó az éjjeliszekrényen, zöld fény hasított az éjszakába.
Doktor Cukor felült az ágyban és a sötétben teljesen a szeme elé emelte a masinát. Az ügyeletes kis Sárdi kereste. Tudta, ha éjjel háromnegyed kettőkor ébreszti a főorvos urat, komoly lehet a helyzet. A kis Sárdi, na pont ő nem merészelné csak úgy a semmiért behívni.
A két tenyerére támaszkodott a kemény matracon, és magát megemelve nyújtott lábbal kifordult a paplan alól. Egy másodpercig tartotta még magát.
- Bemész? – hallotta a háta mögül Jelenka hangját. Éber, éles hang volt.
- Be kell – felelte beszívott ajakkal.
Felállt és már rúgta le a pizsamanadrágját, miközben a keze a felsőt gombolta.
- Súlyos? – kérdezte a felesége.
- Ha szóltak – mondta erre ő.
Remélte, az asszony nem kel fel, nem kezd el körülötte téblábolni, tördelni a kezét.
Odanézett, csak a párnából előderengő fél arcot látta. A szeme csukva maradt.
- Te csak aludj. Ez az én dolgom.
Jelenka erre mégis kinyitotta a szemét, de nem fordult Cukor főorvos felé. Úgy mondta száraz, erős hangon.
- Tudom.
Felöltözött, kiment a fürdőbe. Ahogy a tükörbe nézett, szinte megörvendett. Valamiféle kalandvágyat érzett, hogy most végre útra kelhet. Az éjszaka kellős közepén. Nem is hívta a kis Sárdit, elhatározta, hogy inkább megdicséri majd, amiért riasztotta. Akármilyen bagatell dolog is várja majd odabent esetleg. Bár a kis Sárdi nem olyan.
Aztán már az autóban ülve Jelenkára gondolt. Mennyire semmilyen kis nő. Amikor megismerte, épp ez a semmilyensége nyűgözte le. A Kárpátaljáról szalajtott kis ártatlanság, aki el volt veszve az idegen világban. Hogyne lett volna benne egyfajta Pygmalion-késztetés.
Cukor főorvos észre sem vette, hogy néptelen kereszteződésben nem sárgán villog a lámpa, hanem piros, úgy hajtott át rajta.
Ott állt negyvennégy évesen, nagyjából mindent elért, amit elérni tervezett. Az apja három, az anyja két éve halt meg, ki kellett találjon valamit az osztályon kívül töltött időkre.
Jelenka akkor jelent meg a klinikán. És rögtön másnap jött az az eszeveszett vihar, amikor délután meglátta a lányt a járdán állva, bőrig ázva, esernyő nélkül. Elvitte a szállásra. Felkísérte. Semmit sem akart tőle. Legfeljebb látni, hogy él. A nyers fenyőpolcon három Barbie-baba ült, erre emlékszik csak.
Azokat később mind kihajíttatta Jelenkával.
- Ugye érzed, hogy ezek mennyire nem hozzánk illőek? – kérdezte tőle Cukor főorvos úr, amikor már összetartoztak.
- Igen – felelte a lány bizonytalanul, és lesütötte a szemét.
Ezért is folyton rászólt, hogy ne süsse le a szemét.
- Akinek ilyen tekintete van…! – tette hozzá bátorítólag.
- Milyen lenne? – kérdezte ilyenkor Jelenka.
- Hát olyan…! – vágta rá Cukor főorvos.
Bizonyos dolgokról, amik nem a fül-orr-gége orvoslás témakörébe tartoztak, nehezen tudott pontosan nyilatkozni. Már pedig a tekintet leginkább szemészeti territórium.
A kis Sárdi szinte rárontott az ajtóban.
- Kocsonyát aspirált a bácsi, egyszerűen lehetetlenség megfogni a nagycsipesszel, valami laza szövetű anyag van a légcsövében.
Cukor főorvos ledobta a zakóját, sebtében kezet mosott.
- Hadd lássuk – hajolt aztán a hörgő, kékülő-liluló középkorú férfi fölé.

Amikor hallotta az ajtócsapódást, majd a motorhang távolodását, Jelenka lerúgta magáról a paplant és kipattant az ágyból. Mezítláb az ablakhoz lépett, a redőny résein át kémlelte az utcát. A túloldali lámpa sárga, spriccelős fénye borított be egy útszakaszt, de amúgy mindenütt sötét és csönd uralkodott.
Kióvakodott az előszobába, végigtipegett a folyosón. A hideg kő szinte égette a talpát. Hátrament.
Igazság szerint szerette ezt az öreg, zegzúgos házat. Kicsit hasonlított az ungvári Botos tanító lakására, ahová kislányként olyan szívesen járt játszani a tanító három lányával. Ott is mindig akadt egy új és új helyiség, kamra, amit fel lehetett fedezni, amiknek a mélyén ott pihent egy láda vagy szekrényke, és ezek telis tele voltak izgalmas kincsekkel. Botos tanító nagyapja valaha fotografált, még Moszkvában is járt, egy ízben látta Lenint, igaz, erről nem készült fénykép.
Szerette ezt a házat a komorságáért, a lassú idejéért, a végtelen csöndjéért. Béla itt született, itt nőtt fel, itt élt a szüleivel világ életében. Lehet mondani, hogy ez a ház is Béla maga, így ha ő nincs itthon, szinte mit sem számít, elvégre minden tárgy, minden kilincs, minden konvektorkattanás is ő maga. Nem nélküle, hanem érte történik itt minden.
Vagyis majdnem minden.
Jelenka a leghátsó szobába lépett, ami afféle lomtárként szolgált, fűteni sem fűtötték. Ide került Cukor főorvos úr anyjának varrógépszekrénye, áll itt egy régi bölcső, de nem volt alja, két pár síléc feküdt rajta keresztben, a falak mentén pedig többféle komód, nyitható ülőkéjű pad sorakozott.
Jelenka a nem működő konvektorhoz lépett, és a bádogtető megemelve kulcsot vett elő. A mellette álló fehérre kent szekrény kulcsa volt ez. Kicsit nehezen csúszott be a zárba.
A néma éjszakában a zár kattanása úgy hatott, mintha a szekrény csettintett volna egyet a nyelvével. Mintha örvendezett volna, hogy végre eljött az ő ideje.
Amikor az ajtót lassan kinyitotta, csak állt csöndesen. A sötétben kusza, szürkés kavalkád táncolt a szeme előtt. Felkapcsolta a lámpát.
A porcelánburás lámpából fény beömlött a szekrénybe is, ahol a polcon, szorosan egymás mellé ültetve ott sorakozott a Barbie-babák serege. Kacsintottak Jelenkának és integettek neki. Ez volt életük értelme, hogy gazdájuk meglátogatta őket, amikor egyedül volt, mert a főorvos úr eltávozott otthonról, hogy életeket mentsen.

A bácsi hörgött, és egyre inkább úgy tűnt, hogy a végét járja. A csipesz végéről valóban mindig lecsúszott az cafat, ami a torkán akadt, valami ruganyos, kemény darabka.
Cukor főorvos félredobta az eszközt, levette a homlokáról a tükröt.
- Itt már csak a legősibb módszer segít – jelentette ki határozottan. – Ültesse fel.
A kis Sárdi és az egyik mentős ülő helyzetbe ráncigálták az öreget.
- Most köhögjön egy nagyon, amekkorát csak tud! – kiáltotta doktor Cukor a férfi fülébe.
Az csak a fejét rázta, de aztán látszott rajta, hogy megértette, erőt vett magán és köhögni akart.
Akkor mögé állt, és nyújtott karral iszonyú nagyokat húzott a hátára. Egyet, kettőt, hármat.
A harmadik csapásra nagy harákolások mellett kibukott a férfi száján egy szinte teljesen egyben lévő disznófül. A következő ütésre meg egy jókora nyelvdarab.
- Az iskoláját magának! – mordult fel a kis Sárdi. – Nincs magának foga, hogy nem tud rágni?
Cukor főorvos maga előtt látta az apját, több mint harminc évvel ezelőtt, amikor ugyanígy verte ki belőle az egyben lenyelt óriáscseresznyét. Az apja ököllel sújtott a hátára, aztán ott feküdt előtte a nyálas cseresznye a viaszosvászon terítőn. Azt mondta az apja:
- Elmehetnék gégeorvosnak, az hétszentség.
Aztán nyomott egy barackot a Béluska fejére.
A férfi, akiből a disznófül és disznónyelv kijött, köpködött még kicsit, megtörölgette a nyálas száját. Nagyokat sóhajtott.
A kis Sárdi csípőre tett kézzel állt és a fejét csóválta.
Cukor főorvos kilépett a vizsgálóból, és ösztönös módon a szobája felé tartott, mint a munkanapokon.

Jelenka most nem merte kirakosgatni a Barbie-babákat, mint máskor, amikor a férje már reggel hét után távozik otthonról és biztos lehet benne, hogy legalább délután ötig haza sem ér. Akkor van idő játszani, folytatni a mesét, amit magában szövögetett, és itt végre megelevenedhetett. Egy csinos kis fruskáról, akinek nem volt maradása Ungvárott, hajtotta a vágy, sőt, nem is a vágy, hanem a biztos tudás, hogy neki ennél több jár, mert ő maga is többet ér, nem igaz, hogy azért született erre a világra, hogy elevenen penészedjen meg a nyomorban, lehetőségek nélkül. Büszke, egyenes tartású, céltudatos kis hölgyek voltak Jelenka babái, akik úgy fecserésztek, viselkedtek, öltözködtek, mint az igazi nagyvilági dámák. Senki sem sejtette volna, hogy jóval több szorult beléjük, mint bárki gondolta volna.
Sokasodtak, szaporodtak a babák a szekrényben, hiszen mindenféle élethelyzetben megformálták őket, nagyon helyesen, elvégre sosem lehet előre tudni, mit hoz a sors, de legalább fel lehet készülni minden eshetőségre.
Jelenka egyesével kézbe vette a Barbe-babákat, egyiket a másik tán. Úgy bámult tágra nyílt, hatalmas kék szemükbe, mintha így akarná megérteni az élet értelmét.
Kétszer is gyorsan visszalökte a babát a szekrénybe, és rázárta az ajtót, mert autózajt hallott az utcáról. De nem a főorvos úr volt az.
Harmadszor is visszament hát a leghátsó, hideg szobába, és újra kinyitotta a zárat. Megfogta óvatosan a soron következő babát, mi épp nővérkének volt öltöztetve, szőke hajkoronájába tűzött fehér fityulával, rajta a vöröskereszt. Kurta köpenykéje alól villantak elő hosszú, kecses lábai. Kezében orvosi táskát tartott, mint egy kis retikült.
Jelenka billegtette kicsit a babát, és elvékonyított hangon suttogta:
- Ó, végtelen hosszú egy éjszakai ügyelet, kedveskéim, nem is hiszitek. De hát ez már csak ilyen szakma. Nem is szakma, hanem hivatás. Bizony. Az emberek szenvedéseinek csökkentésére, életük jobbítására esküdtem fel én is. Nincs is ennél szebb és nemesebb. Csak kicsit fárasztó néha, tudjátok…
Jelenka körbeforgatta még egyszer a nővérke-babát, majd visszaállította a helyére. Aztán egy pillanatig gondolkodott, melyiket is vegye még elő gyorsan.

Cukor főorvos csak állt egy ideig a sötét irodájában. Ez esett most a legjobban. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy haza sem megy, nekilát dolgozni, de aztán rájött, hogy három óra után tíz perccel ehhez még kissé korán van. Csak valahogy nagyon utálta azt, ami amúgy rá vért: lemenni az autóhoz, hazapöfögni, levetkőzni, visszafeküdni az ágyba és szenderegni hajnalig. Hogy aztán újból kezdődhessen minden elölről, amint dukál.
Mindegy, akkor is így kell lennie. Felesleges indulatokat gerjeszteni saját magában.
Ott hagyta a szobát, és visszament a vizsgálóba, hogy elköszönjön a kis Sárditól.
Amikor benyitott, elképesztő dolgot látott.
A vizsgálóasztalon középen egy nagy jénai tálban kocsonya díszelgett, és körötte a kis Sárdi, a két mentős és egy nővér. Villával, kanállal, kinek mi jutott eszegettek a kocsonyából. A vizsgálóasztal végében, fél fenékkel ülve ott látta azt az embert, akinek a torkából ki kellett bányásznia a disznófület és –nyelvet. Látható elégedettséggel szemlélte a jelenetet.
- Főorvos úr, azt történt – kezdte rögvest a kis Sárdi, majszolva valami vaskosabb falatot –, hogy a mentős kollégák felpakoltak egy a pácienssel együtt egy csomagot is, és tetszik tudni…
- Nem tudtuk, mi a fene az – mondta az egyik mentős. – A néni nyomta a kezembe, ott a nagy sürgölődésben.
- A komáéknak lett szánva – szólalt meg erre a beteg a vizsgálóasztal szélén ülve. – De ha már idekerült, mondok, kóstolják meg, milyen az igazi Lipics-féle kocsonya, ugyi.
Egy pillanatra csend lett, az állkapcsok megálltak a rágásba.
Érezték, hogy a főorvos urat csak a házigazda, a beteg hívhatja meg kocsonyázni.
Nem is késlekedett vele.
- Ha meg nem sértem, drága főorvos úr, legalább egy falatot…
Doktor Cukor pontosan tudta, hogy valami ilyesmire várt. Ami olyan, mint az álom, és mégis több annál. Egy pillanatra felrémlett előtte az otthoni háló, a sötét foltok, az ágy meleg, nehéz kipárolgása. A párnába süppedve szuszogó Jelenka, a rá váró végtelen éjsztaka.
Egy-két másodpercig csak a fejét csóválta, majd szélesen elmosolyodott.
- Nem hagyhatom itt magukat úgysem. Egymás után fogják félrenyelni nekem a sertésorrot meg farkat, úgyis jöhetek vissza kiverni magukból. Akkor inkább maradok. Erzsike, szikét!

A város felett az égen felhő úszott a napokon belül kiteljesedő holdra. A sötétnél és sötétebb lett mindenütt.