Nyikolaj Vrem halálának története




Azt szerettem volna mondani, I will call you. Ám az lett belőle, I will kill you.
És azonnal letettem a kagylót.
Nelly sosem hozta szóba ezt a nyelvbotlást. Lehet, hogy nem tulajdonított neki semmi jelentőséget, amikor elhangzott, esetleg biggyesztett egyet, mint aki nem tudja mire vélni ezt a fura humort; de elképzelhető, hogy nem is hallotta jól, amit mondtam, sőt, az is, hogy pontosan úgy értette, tehát amit eredetileg mondani akartam, hogy majd hívom, ezért tudomása sem volt róla, hogy bejelentettem, hogy meg fogom ölni.
Nelly úgy nézett ki, mint tizennégy éves fiú, fitos orral, csodálkozó kék szemmel, egy új A Pál utcai fiúk rendezésben eljátszhatta volna Cselét, az elegáns, kicsit fontoskodó ifjút. Holott Nellyt nem lehetett különösebben elegánsnak mondani, se fontoskodónak.
Számomra sem akart fontos lenni, igazából nem is lett, annyira semmiképp sem, hogy a megölését tervezgessem.
Persze, hívni hívtam aztán, két, külföldre szakadt művész tartson össze, bizonyos helyzetekben és országokban egy fehérorosz és egy magyar majdnem ugyanaz, csak picit egzotikusabb az egyik a másiknál. Az mindkét esetben meghökkentő, hogy képesek idegen nyelven is megszólalni, és késsel-villával esznek.
Aztán amint az a véletlenszerű együttlétek esetében törvényszerű, a kiszabott idő lejártával úgy válunk el egymástól, illetve nem is egymástól, hanem a helytől és helyzettől, ami majdnem eggyé tett bennünket, hogy tudhatjuk, a számunkra mégis csak távoli Fehér-Oroszországban, meg abban a távoli Magyarországon van valaki, akit lehet, hogy többé sosem látunk, de ha az életben egyszer is úgy fordul a kocka, bizton számíthatunk rá.
I will call you. Vagyis inkább Keep in touch, két gurulós bőrönd két különböző irányba indul a reptéren, irány Minszk, a budapesti járat indulásáig még bőve van idő.
Ha csak Nellyre koncentrálok a sok-sok, valószínűleg több száz ember közül, akivel egy hónap alatt találkoztam, megismerkedtem, akiket szintén hívtam telefonon, többször is, és akiknek szintén szentül megígértem, hogy tartjuk majd a kapcsolatot, édeskevés konkrétum jut az eszembe.
Mesélte, milyen nehezen kap bárhová is vízumot, ha el akar jönni otthonról. Erről hosszan, elkeseredetten és hevesen tudott beszélni. Mint amikor Csele Boka szárnysegédjeként száll harcba, és elegánsan, mégis rohanvást igyekszik farakástól farakásig. Aztán… Igen, elmondta, hogy kiskorában mennyire szerette a kaktuszokat, ma már nem érti, miért. Azt akarta, és hosszan, sírva könyörgött emiatt, hogy a kaktusz legyen az óvodai jele. Sehol, senki nem látott ilyet, még a volt Szovjetunióban sem, hogy egy csöppnyi óvodás minden tárgyára és ruhájába a kaktusz kerüljön oda. Felnőttként nem kaktuszbarát, a kudarc mégis a mai napig fájdalmas, ha rá gondol.
Eltelt néhány év, és mi tagadás, Nellyre csak akkor gondoltam, ha egyszer-egyszer, mint afféle jópofa történetet, előadtam a telefonbéli búcsúzkodást, amin az új vagy régi ismerősök nevettek, és szinte kötelezően megkérdezték, hogy él-e még a szerencsétlen. Ilyenkor megvontam a vállam, jelezvén, hogy semmit sem tudok róla.
És ez így is volt.
Egészen egy májusi napig, amikor e-mailjeim között fel nem fedeztem Nelly levelét. Azzal kezdte, hogy reméli, még emlékszem rá, ő a maga részéről mindig szívesen gondol vissza azokra a napokra, amiket együtt töltöttünk. (Nem rémlett, hogy teljes egészében akár csak egyetlen napot is együtt lettünk volna, ám a közös-gyökerünk-van-tudat – ahogy bennem is megfogalmazódott – tényleg olyan érzetté formálódott, mintha akkor is együtt lettünk volna, amikor nem.) Aztán azzal folytatta, hogy Nelly, most már tudja, miért is kellett találkozzunk annak idején. Több más személlyel járt már így, hogy csak utólag, adott esetben, mint most is, csak évekkel később nyert értelmet egy-egy ismeretség, eleinte látszólag semmitmondó időtöltés. A lényeg persze az volt, hogy nagyon kapóra jött a számára az egyetlen magyar ismerőse, aki én voltam.
A segítségemet kérte.
Eltűnt nagyapja után nyomoz egy készülő családregényhez, de momentán képtelen kimozdulni Minszkből, mivel a gyermeke mongolidióta, és amikor ez kiderült, a gyerek apja lelépett, Nelly tudomása szerint Varsóban van, de több mint valószínű, hogy már onnan is odébbállt. A kisfiát ő így elfogadja, amilyen, esze ágában sincs intézetbe adni, de egy dolgot megfogadott: az írást, mint az életének legfőbb táplálóerejét, nem adja fel. Ezért is vágott bele a családhistóriába, ami épp elég bonyolult és rettentő ahhoz, bele tudjon feledkezni. A mindennapok nehézségei, néha túlzottan is felnagyuló bajai ugyanis egyszerre eltörpülnek, ha elkezdi nézegetni a régi naplókat, leveleket, ha bemehet a levéltárba, és kézbe veheti azokat a papírokat, amik különböző rokonainak a peréről, bebörtönzéséről, kivégzéséről szólnak. Sokszor azon csodálkozik el, hogy ő egyáltalán megszülethetett, annyi felmenőjét verték agyon, lőtték le, vitték el lágerekbe. De ha ő nem lenne, akkor nem lenne a kis Anatolij sem, és Nelly ezt annak ellenére nagyon fájlalná, hogy Anatolij beteg, örök életére az, és csoda lesz, ha megéri a negyvenedik évét.
Nelly anyai nagyapja, Nyikolaj Vrem a második világháborúban Magyarországon harcolt. Pécs alatt még látták, adat van róla, hogy levelet kapott otthonról, a távori postakönyv valami csoda folytán visszakerült Minszkbe, és be van jegyezve, hogy 1944. november 15-én kapta kézbe a levelezőlapot, amit a felesége, Anna írt, aki három gyerekkel várta vissza, köztük a legkisebbel, Nataskával, aki Nelly anyja lett.
Ám ez a bejegyzés volt Nyikolaj Vrem életéről az utolsó jel, nem tért haza a háborúból, akik pedig vele szolgáltak, a hosszú, frontot követő gulág után tudtak róla semmi érdemlegest, se arról, hogy elesett volna, se arról, hogy megszökött volna, és esetleg Nyugatra távozott.
Nelly nagyanyja naplójában most viszont talált valamit. Ami arról szól, hogy Anna szerint Nyikolaj még a jegyességük alatt elárulta neki, hogy egészen kis kora óta papnak készült, buzgón imádkozott és áhítattal szemlélte az ortodox szertartást, és feltette magában, hogy olyan nagy szakálló pópa lesz belőle is, mint akit az ikonosztáz előtt látott. Aztán a forradalom, a polgárháború mindent a feje tetejére állított, még ha komolyan gondolta volna is, sem lehetett volna belőle pópa, hát meg kellett elégedjen a tanári pályával. Így is gyanús értelmiségi vált belőle, akit rögvest a frontra küldtek, hadd vesszen oda. Ami meg is történt. De, írta Nelly, nagyanyja naplója ennél többet is elárul. Illetve csak sejtet, ám ez a sejtelem bújt őbelé is, több mint hatvan évvel nagyapja eltűnése után. Ugyanis a volt katona felesége, immár hosszú évekkel a háború után azon morfondírozik a napló oldalain, hogy vajon tényleg eltűnt-e, meghalt-e a férje, nem kerekedett-e felül benne a réges-régi vágy, hogy szerzetes legyen, és valahogy mégis csak megszökvén, így élte tovább az életét, szüntelen kérve a magasságos Úristent, hogy bocsássa meg, amiért Őérette elhagyta a családját. Ám ez csak néhány gondolatfutam egy özvegy bánatából, ami tíz, húsz év után sem múlt el, viszont Nelly nyomozni kezdett. Vagyis annyit tett, hogy nekiállt tanulmányozni a magyarországi ortodox közösség életét, és döbbenten konstatálta, hogy Pécstől nem messze, észak-keletre létezik egy ilyen kolostor. Tudja – így Nelly –, hogy inkább írói fantázia az egész, de higgyem el, nem ez dolgozik benne, amikor arra kér, menjek el oda, és tudjam meg, hallottak-e bármit is Nyikolaj Vremről, töltött-e ott akár csak egy napot vagy órát is.
Nem tagadom, hogy tetszett a feladat. Így belecsöppenni egy regénybe (nekem igazából nem lehetett ez más) majdnem olyan volt, mint egy álom, afféle korareggeli, amikor annyi minden izgalmas és furcsa történik a szemhéjam mögött, csak az a baj, hogy pár perccel később már semmivé lesz, és még emlékezni is alig-alig lehet rá, csupán az érzet marad meg: mennyire jó volt.
Most viszont nem jött a reggel, felébredés helyett ráébredés következett. Ráébredés arra, hogy milyen különös feladatom van, és hogy végtelen szabadságom, ami ebben az ügyben számomra adatott, mégis mekkora felelősséget is rejt. Hiszen bármit csinálok, teszek, írok, jelentek, azt Nellynek el kell fogadnia mint abszolút bizonyosságot. Számára én leszek a történelem szava, a múlt hangja, ami soha, senki sem fog megcáfolni. Elvégre ezért fordult hozzám.
Tehát csakis az igazat közölhetem vele. Cserébe, ez a bizonyos igazság, legyen bármiféle is, akár olyan, amelyik a legkisebb eredményt sem képes felvonultatni, számomra ennek a valóságos álomlétnek a kerek története lesz, és csak egy picit fogom sajnálni, hogy Nelly, minden igyekezetem ellenére sem tudott meg semmi újat a nagypapájáról.
Azt írtam neki vissza, hogy bízza csak rám. Mintha pontosan tudtam volna, mi történt, csak egy kis időbe telik, amíg pontos leírást adok róla.
Magam is utánajártam, hol lelem meg az ortodox kolostort, miként lehet odajutni. Nyugodtan ki lehet jelenteni: az Isten háta mögött van, de nem lehetetlen, hogy amit mi Isten háta mögötti helynek hívunk, az van igazából Isten színe előtt.
Isten színe volt az egész táj, a májusi vidék a friss világoszöld lombokkal, a villogó repcetáblákkal, és már-már giccsesen kék éggel, amin olyan felhők úszkáltak, mint a madártejben hab. Isten tényleg nem kétszínű, hogy mindent csak úgy, feketén-fehéren láttatna.
Le kellett térni a főútról, aztán áthaladni három falun. Az utolsó falut követően egy még keskenyebb és kanyargósabb útra mutatott a tábla, majd odaértem, ami cím szerint a kolostor neve is. Ám a düledező, még manapság is főképp vályogból épült házak során bőven túl kellett haladni, hogy egy kis, erdővel benőtt domb mögül előtűnjön a kolostor együttese.
A templom, egy két tornyú, középütt kupolás alkotás, és valamivel mellette, mintha nem is nagyon tartozna oda, a kolostor, egy két emeletes, magas tetejű ház.
A korláthoz kötve egy kutya ácsorgott, téglatest fejű foxi, olyan szótlan és mély nézésű, mintha a legmélyebb szláv bánat hírvivője lenne, e szent hely néma őrzője.
Hamar kiderült, hogy a szerzetnek mindössze három tagja van, és ahogy a kapus nővér magát kifejezte, állandóan imában vannak. Az élet is lehet állandó ima, maga a lét, jutott eszembe, nem feltétlenül kellenek hozzá szavak, de hát én nem értek ehhez.
A fő baj inkább az volt, hogy nem tudtam, mit is kérdezzek. A rendet ugyanis 1949-ben feloszlatták, a kolostor, mint a körben felhúzott, hullámpalával borított tetejű házak tévedhetetlenül illusztrálták, egy téesz központjául szolgált, és csak 1994-ben indult újra az élet. A nővér sem volt éppen idős, talán ötven körüli, így nyilvánvaló volt, hogy nem szegezhettem neki a kérdést: járt-e itt egy fehér-orosz nemzetiségű szovjet katona a háború végén.
Hagytam, hogy mint afféle turistának, elmesélje a rendház és a templom történetét, beavasson olyan titkokba is, hogy teljes vegetáriusságban élnek, sőt, még sajtot, tojást is csak bizonyos időszakonként fogyaszthatnak, tán hatvan nap van ilyen egy esztendőben. Négykor kelés, három órán át imádkoznak. Végig kell mondaniuk naponta az élők és holtak dicséretét.
Végül csak kiböktem, hogy érdekelne, van-e esetleg levéltáruk, történtek-e feljegyzések a rend életében, még régen, a feloszlatás előtt. Elképzelhető-e, hogy ha valaki a háborús időkben ide jött, itt nyert menedéket, annak van még valamiféle nyoma.
A nővér hevesen rázta a fejét. Mindent elvittek ezek, de mindent. Úgy képzeljem el, hogy a templomban istállót rendeztek, a falusi népnyelv rögvest el is nevezte szegény állatokat „Isten barmainak”. Amikor visszajöttek ide, a püspökségtől leküldtek egy nagyobbacska ládát, az állítólagosan ide tartozó papírosokkal, de igazság szerint még senkinek nem volt ideje rá, hogy végigböngéssze a tartalmát, meg minek is. Nekik nem a múlttal kell foglalkozni, hanem a jelennel, legfőképpen meg a jövővel.
Belenézhetnék ebbe a ládába?, kérdeztem rögvest, mint aki biztos szimatot fogott.
A nővér megvonta a vállát.
Felőlem nyugodtan. Csupa cirill betűs okmány meg könyv. Bár mi is az ószláv szövegeket és énekeket mondjuk, olvasásra nem mernék vállalkozni.
Esetleg én megpróbálnám…, mondtam, és eszembe jutott egykori orosztanárnőm, akit – micsoda véletlen, de vannak-e véletlenek? – Nelli néninek hívtak, és mindig abriktolt, hogy tanuljam az oroszt, mert jó fejem van hozzá, és meglátom, egyszer még nagyon fogom bánni, hogy elpuskázom a lehetőséget.
Most jött volna el ez az „egyszer”?
Az oroszok jártak erre?, kérdeztem még, mintegy mellékesen.
Miféle oroszok?, meresztett nagy szemeket a nővér. Majd hozzátette. Én bőven a háború után születtem már, honnan is tudhatnám.
A láda, amit a kolostorépület fogadóhelyiségében elém tett, nem volt nagyobb, mint két egymás mellé rakott cipősdoboz. És ez sem volt tele. A nővér igazat szólt. A foszladozó lapok cirill nyomtatású iratok voltak: többségük az 1880-as, 1890-es évekből származó három-négy oldalas leirat, egyházmegyei pecséttel, néhány versbe szedett szöveg, minden bizonnyal imádságok, és egy szentek életét tartalmazó könyv, amiben ikonokra hasonlító rajzokról merev tekintetű, csigás szakállú férfiak néztek szembe velem. Akadt még pár indigóval gépelt levél vagy elszámolás, cirkalmas aláírással, 1922-ből vagy 1937-ből.
A láda oldalába állítva még egy bőrmappát leltem, ami könyvvédő lehetett, minden esetre a két szélén lévő tasakba is dugtak ezt-azt: szentképeket, egy lepréselt virágot, fekete-fehér képeslapot a Vaszilij Blazsennij katedrálisról. A képeslap alatt bújt öt darab fénykép is. Közülük három virágokat ábrázolt. Kereszt alakban ültetett árvácskákat. Rózsalugast. Ablakpárkányon álló muskátlit és néhány virágzó kaktuszt. A másik két fotón nővérek álltak. Jül kivehetően itt, a templom és a klastrom közötti udvaron. Az elsőn félkörívben helyezkednek el, pontosan tizenketten, mintha ők lennének a női apostolok. Aztán ugyanez a formáció ismétlődött meg az ötödik képen, azzal a különbséggel, hogy a kép szélén, úgy, hogy a jobb karja nem is látszott már, egy sötét ruhás, kopasz férfi álldogált, összehúzott szemmel.
Nyikolaj Vrem!, kiáltottam fel azonnal, holott a képen semmi sem utalt rá, hogy mikor készült, és a férfi öltözete alapján ugyanúgy lehetett a helybéli intéző, mint egy vendég a távoli egyházmegyétől.
A fogadószobából felvágtattam az udvarra. Időközben erős szél kerekedett, és a szárítókötélen lógó fekete köpenyt vízszintesen lobogtatta, mint egy gyászlobogót. Kis híján kitépte a kezemből a fényképet. A korlát felé néztem, a kutya nem volt már sehol. A fák mögött az ég kobaltkék lett, de a felhők alól előkúszó napsugarak még elérték a lombokat, amik már-már természetellenesen fénylettek, neonzölden.
A templom túlsó végéből előbukkant a nővér, lehajtott fejjel, sietős léptekkel igyekezett felém. Amikor elém ért, és felnézett, szinte megdöbbent.
Vihar jön, mondta, éreztem, hogy csak jobb híján, mint aki egyszerre nem tud velem mit kezdeni.
Igen, feleltem, és a következő pillanatban az orra alá dugtam a szél cibálta a fényképet. Nézze.
Elvette a képet, két kézzel tartotta. Ide-oda járatta a szemét, sőt a fejét is, egytől egyig végig mustrálta az amúgy nem nagyon kivehető arcokat. A sok egyformának tűnő apácafej közül felismerhetőségében is kirítt a kép szélén álló férfi.
Jó régi kép, mondta aztán, és visszaadta.
Ki lehet az az ember?, erőltettem a kérdést, bár tisztában voltam vele, hogy aligha tudja rá a választ.
Elhiszi, ha azt mondom, hogy fogalmam sincs. Ha akarja, meg is esküszöm rá, az élő Istenre.
Nem szükséges, feleltem csöndesen.
Visszamentem a szobába, elpakoltam a holmikat. Kicsit gondolkodtam rajta, hogy mi legyen a fotóval, hiszen az lenne a legegyszerűbb, ha magammal vinném, elküldeném Nellynek. Ő biztosan meg tudná állapítani valahogyan, hogy a nagyapjáról van-e szó. De valahogy nem akartam, hogy ő fejtse meg a titkot, és ne én tartsak a kezemben a minden szálat. Hogy én alakítsam ezt a történetet, ne én legyen a sors és a múlt. Majd megírok neki mindent, neki csak át kell emelnie a regényébe ezt a passzust, ha akarja, megcsillagozza majd, hogy kitől is származik az a rész, bár nem ragaszkodom hozzá.
Amikor újból az udvarra léptem, még mindig csak a szél fújt, a felhők kavarogtak az égen. A nővért majdnem ugyanott találtam, összekulcsolt kézzel állt és elnézett a messzeségbe. Eszembe jutott, hogy egész nap imában vannak, és hogy akkor ez ezek szerint ilyen, akár állni is elég hozzá az udvaron és nézni az eget. A szája nem mozgott, nem is pislogott. Olyan volt egy pillanatra, mint egy eleven szobor, akit ideálmodott a mestere. Ráadásul félig-meddig így is volt.
Észrevett, hozzám lépett.
Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni. Ilyen az, látja, amikor minden összekeveredik. Amikor semmi sem marad a helyén. Amikor még a halál sem biztos. Mert, ugye, meghalt az az illető, akit keres.
Minden bizonnyal, mondtam.
Akkor a temetőben nézzen még körül, mondta szinte felélénkülve, és mintha még egy csipetnyi humort is éreztem volna a hangjában: hát hogyhogy nem jutott eszembe, hogy egy holtat a temetőben keressek?
Ott, fent, mutatott a dombtetőre. Aztán lehajtotta a fejét, úgy búcsúzott, Isten áldja, fiatalember.
Valamiért szeretem, ha fiatalembernek hívnak. És kedvelem azokat is, akik megérzik bennem, hogy éveim számától függetlenül mégis mennyire fiatal vagyok.
Újult erővel vágtam neki a dombocska oldalába vágott lépcsőfokoknak. Aztán kanyargós, eléggé meredek ösvény következett, ami nem csak a dombra vitte fel, hanem egyben megkerülte a kolostort is, és mire felértem a tetőre, majdnem egy szintben álltam a templomtorony tetejével: a kereszt a bokrok között úgy tűnt, egy a több közül, amik a kicsiny sírkertben elszórtan sorakoztak. Annyi volt csak a különbség, hogy a templom keresztje rézből készült, a síroké pedig kőből, málló homokkőből, amikre fekete festékkel pingálták fel a cirill betűs neveket. Volt, amit ki sem lehetett silabizálni, de azért a legtöbbet megfejtettem: csupa száz évvel ezelőtt vagy még korábban élt személy nyugodott itt. Volt név, amelyikről meg nem mondtam volna, hogy női név, csak gondoltam, hogy az apácaközösség tagja lehetett, és a rendben azt a különös, számomra teljesen ismeretlen nevet kapta az elöljárójától.
A sírkert tán ha húsz kőkeresztet számlált. Valamivel távolabb, egy fenyők alkotta kis ligetben fedeztem fel még négy sírt. A földből előtörő erős gyökerek ezeket a kereszteket viszont majdnem kifordították a helyükről, úgy álltak ott, mintha részegek lennének, kettő még össze is támaszkodott, mintha így, együtt indulnának valahová.
Arra, amelyik a legszélén állt, és egy csomós, karnyi vastagságú gyökér türemkedett elő alóla, de egyben körbe is ölelte, az volt felfestve: Nyikolaj. Csak ez az egy szó, minden egyéb kiegészítés vagy évszám nélkül.
Kicsit bántam bár, hogy nem csórtam el a fényképet, mert így, a fotóval alátámasztva ez a sír – úgy éreztem ebben a pillanatban – tökéletes megoldást adott Nelly nagyapjának eddig ismeretlen sorsára.
Elkezdett verni a zápor, a fák hiába, hogy elég sűrűen álltak, nem adtak elég védelmet az eső elöl. Futottam lefelé, még fel is rémlett bennem egy réges régi, gyerekkori futás képe, amikor a nővéremmel mentünk be egy idegen számunkra roppant vadregényes telekre, ami ugyanígy a domboldalban volt, mint a temető. De valahonnan, a gazzal benőtt romok közül egyszerre vad csaholással két véreb rontott elő. Ellöktük a biciklinket, és sikítva kezdtünk menekülni, iszkoltunk lefelé. Akkor éreztem ezt, hogy olyan gyors vagyok, hogy már kis híján repülök, mégis a legapróbb kövecskét, rögöt is érzem a cipőm talpán át, ura vagyok a helyzetnek, a futam, amiben benne vagyok, nem hogy nem szégyen, de egyenesen dicsőség, legyőzöm a kutyákat.
De a kutyák mégis csak földi hatalmak, az eső pedig égi.
Ahogy mindez végigfutott az agyamon, amikor a földbe vájt, különböző magasságú lépcsőfokokhoz értem, valamiben a megbotlottam. Egyensúlyvesztésem ugyancsak visszakapcsolódott a régi élményhez, hirtelen azt éreztem, repülök, ami nagyjából igaz is volt. Oldalt estem, de gurultam tovább, az utacskát elhagyva még meredekebb lett a domb, vitt a lendület, nyitott tenyeremben még a fűszálak simítását is éreztem egy villanásra.
Lent, a domb aljában huppantam le, de egyszerre nem a föld volt alattam, hanem valami szilárdabb és mégis egyben puhább is, mert a testem alig nyugodott meg rajta, recsegni-ropogni kezdett, és mielőtt bármit tehettem volna, vagy megkapaszkodhattam volna, halk és éles hangok kíséretében berogyott, én pedig zuhanni kezdtem.
A zuhanásnak nincs ideje. Hiszen úgyis örökké tart, akár álmodja az ember, akár a valóságban történik meg vele: mindig zuhanásban vagyunk.
Egy verem vagy kút mélyén feküdtem, moccanni sem bírtam. Némi földrög, forgács potyogott még utánam, a fejemre, a testemre, aztán csönd lett. Láttam az eget, ami a nyílás szabálytalan-kerek formájában pontosan ketté volt osztva: egy égszínkék fél egyesült a majdnem fekete sötétkék féllel, amit középütt egy páraszerű, vékony cippzár kötött egybe. Mintha így lenne a világ összeeszkábálva, ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit, lehetőleg minél igazságosabban.
Végigfutott rajtam mindaz, ami ide juttatott. Egy alig ismert fehér-orosz írónő famíliája, egy szovjet katona, aki eltűnt a háborúban, és vagy itt nyugszik egy „Nyikolaj” feliratú sírban vagy sem.
Az apácák hajnali négykor kelnek és három órán át imádkoznak.
Az ég forgott felettem, de a világoskék-sötétkék aránya nem változott meg jelentősen.
Aztán egyszer halk neszezést hallottam. Megörültem, hogy tán észrevette valaki, mi történt velem, és jön a segítség. A foxi feje jelent meg a magasban. Lenézett, de még csak egy vakkantásra sem méltatott. Nézegetett ide-oda, mintha csóválná a fejét.
Most jutott eszembe, hogy igen, ez tehát Nelly bosszúja annyi év után. Pontosan hallotta, hogy mit mondtam a telefonba. I will kill you. Méltatlan lett volna hozzá, hogy szópárbajba kezdjen. Vagy akár csak felkacagjon. Nem tett semmit. Várt. Megvárta azt a napot, amikor megmutathatta, hogy nem úgy van az.
Nem mondta soha, hogy No, I will kill you. Csak megtette.
Még akkor is, ha soha nem tudja meg, hogy bekövetkezett. Így lesz az emberből egyetlen délután leforgása alatt Nyikolaj Vrem.
Ó, bárcsak az a nyavalyás kutya ugatott volna, legalább egyet.