Mi minden történik. De történés-e az, amit látok?

Kereszt az út mentén, előtte egy nő guggol. Rendezgeti, ronggyal törli le a feliratot. A túloldalon sárga villogóra állított autó.

Ha nem emlékeznénk rájuk, ha kivennénk őket az emlékezetből, mintha nem is lettek volna, akkor csak egy szakadék maradna. Aki nem vesz tudomást erről, az beleesik ebbe a szakadékba. És miközben azt hiszi, hogy okosabb lehet azoknál, akikről elfeledkezett, nem történik más vele, csak az, hogy zuhan.

A napraforgók lesütött szeme. Mintha szégyellnék magukat, hogy ilyen hamar elmúlt a nyár. Hozzá a repülők szétfodrozódott csíkjai az égen, olyan kusza minden. Messze mennek, mert ott a szemhatár, alábuknak, mintha lezuhannának, épp ott, hol véget ér a szemhatár, és kezdődik a láthatatlan.

Megy, zúg.
A kukoricaföld. A vacak országút. Egy pillanatra megáll, kakaskukorékolást hall. Este hét órakor kukorékol a kakas. Kezdődik az este.
Lassú gordonkaszóba vész a nyár nap. Tarló. És én itt megyek, százharminccal, pedig véget ért már az autóverseny. Merre visz hát az út, ha meglengették már a kockás zászlót?

Hát hogyne. Sosincs vége. Leelőznek. Szembe süt a nap, újabb napraforgótábla. A fekete, szinte összeéget virágok mint ezernyi gombostűfej egy hatalmas, kisimított tűpárnában. Szembe süt a nap, és én lesütöm a szememet. Nap vagyok én is. Aztán felsütöm a szememet.

Bergman svédül olvas a rádióban. Egy mukkot sem értek belőle, csak éppen pontosan tudom, hogy miről beszél. És amikor jön a fordítás, arról szól, amire gondoltam. Hogy milyen volt egy séta gyerekkorban. Amikor szembesütött nap… De vannak-e Svédországban napraforgók?

Mi az, hogy gyors? Mi az, hogy lassú. Az út lehet-e gyors? Az idő lehet-e lassú? Bármi lehet-e olyan, amilyennek érezzük? Bármit érezhetünk-e olyannak, amilyen valójában – vagy nem is? Jó-e, ha valaki megmondja, milyen az élet? Összefoglalja, pecsétet üt rá, szalaggal átkötve nyújtja át. Azt mondja, Íme, ez a te életed. És te kezedbe fogod, kinyitod, és egyenként, apró cafatokra tépve a könyv lapjait, megzabálod az egészet.

Hányadszor jövök erre? Oda és vissza. Kétszázhúsz kilométer. Semmi sem történik. Ugyanazon az aszfalton gurulok, ugyanazok előtt a fák előtt. Jobbról süt a nap, balról süt a nap. Hó fedi a mezőt, tarló meredezik rajta. Kilométerek, távolság. Mindannyiszor örülök, ha megteszem ezt az utat. Hogy elindultam és a végére értem. És mindig, újra elölről.

Van egy kanyarodósáv, amiről mindig az jut eszembe, amikor apám mögött mentem, és ő itt túl nagyot fékezett. Későn vette észre, hogy itt kell elfordulni balra, és majdnem belé szaladtam hátulról. Az milyen lett volna… Kicsit még sajnálom is, hogy akkor nem koccantunk össze. Mennyivel több lenne akkor ez az emlék. Nem csak egy pillanat, nem csak egy kanyaradás. De legalább ez megvan. És egyenesen hozzá vezet.

Most én előzök. Nem mintha sietnék. És nem is csupán azért, mert gyorsabb vagyok. Egy teherautó. Egy olyan teherautó, amit harminc éve előzgetnek. Negyven éve előzgetnek. Félrefordult plató, ócska cirokseprű lóg ki az oldalán. Mi mindent szállíthattak rajta. Csöpög a rozsdás olajtól, kehes, pöfög, rettentően büdös. Szeretném ott hagyni, végleg leelőzni, hogy ne találkozzunk már többet vele. Ahogy elsuhanok mellette, egy dologra nem visz rá a lélek. Hogy a pilótafülkébe nézzek: ki vezeti, ki lehet ez az ember.

Aztán hazaérkezem. Így mondják, ugye? A temetéseken is olyan furcsán üti meg a fülemet, így emlegeti a pap, ezt énekli a kórus. Hogy aki meghalt, hazaérkezett. Egyre ismerősebb minden. A házfalak repedései, az ilyen-olyan kerítések, a kémények és az ablakok. Megáll az autó. Igen, ez az a pillanat.
Kiszállok.
Repülök.
Hová is?