Épp elkezdett csöpörögni, amikor kiszálltak a Suzukiból. Cicárdi Ottó, miután az orra a hegyére pottyant egy kövér esőcsepp, kinyújtotta a karját, és megvárta, amíg a kézfejére is megérkezik az égi áldás első hírnöke, csak azután jelentette be, Esik. Amilyen szerencsénk van…, tette hozzá, de rögvest elhallgatott. Cicárdiné szigorúan nézett rá. Mért, te jövőre nem akarsz enni? Amilyen szárazság az utóbbi hetekben volt, semmi nem fog megteremni. Különben is, májusi eső, tudhatnád… Tudom, aranyom!, rikkantotta a férfi, és elvigyorodott. Az egyik szemfogán ezüst koronát viselt.
Az aprócska kikötőben ott horgonyzott a szállodahajó. Cicárdiné találta ezt a remek ajánlatot: még előszezonban, ebben a romlatlan környezetben szinte ingyen tölthettek el egy hosszú hétvégét. Azt mondta Cicárdinak, még húsvétkor, Apukám, ha neked nem jutott eszedbe, hogy huszonöt éve vagyunk házasok, hát nekem eszembe jutott. Megérdemlünk végre valami mást is, mint a négy fal között ücsörögni. Cicárdi erre azt felelte, hogy bármerre is induljon az ember, bárhová is jusson el, előbb-utóbb újból négy fal között találja magát. Legfeljebb akkor nem, ha vízbe fúl. Igaz, a Dráva-parton erre is van esély, aranyom.
A kövér esőcseppek egyre sűrűsödtek, elindultak hát a meredek töltésoldalba illesztett csálé lépcsősoron. A szállodahajó, minél közelebb kerültek hozzá, annál kopottabbnak és bádogszerűbbnek tűnt. A lépcső aljába értek, innen egy óriáslépéssel lehetett felhágni a hídra, ami a hajóig vitt.
Már zuhogott.
Cicárdiné, mint aki egész életét vízen töltötte, jó érzékkel a fedélzetre vezető vaslépcsőn kezdett mászni felfelé. Odafent ugyanis rozsdásodó vascsövekre drótozva kék hullámpala védte az emberfiát a megázástól. Csőlábú székek álltak rendetlen összevisszaságban és néhány asztal, de nem ugyanabból a garnitúrából. A tat felöli lépcsőn egy melegítős lány érkezett ugyanakkor, a nyakában himbálózott a mobilja.
Ki itt a főnök?, kérdezte Cicárdiné.
A Marika, de ő lent van, felelte a lány.
A hajó, a falra csavarozott vaslemez felirata szerint, 1974-ben készült Horányban. Pont úgy is nézett ki, aki rálépett, rögvest egy amatőrszereplőket felvonultató dokumentumfilmben kezdett el játszani, nem túl nagy kedvvel, de meglehetős természetességgel. A vízijárműről a slendrián módon rákent égszínkék festék lemezekben vált le.
A legalsó szinten, az irodában ült Marika néni. Semmi kis megmaradt haját igyekezett feltupírozni, igaz, sokszor szokta mondani azt is, hogy Égnek áll tőletek minden szál hajam. Az összes férfinak szólt ez, aki a Kormoránon szolgált. Mert itt Marika néni volt a parancsnok, még ha a lábát nem is tette a parancsnoki hídra. Látta, hogy két vendég jött, amikor a csöpögésből igazi zuhé kerekedett.
Fent, a fedélzeten akkor pakolászott szét a Szilvi. A vendég nő leült, és rögvest rágyújtott. A férfi a büfé zárt ablaka elé lépett, és az almazöld papírra filctollal meglehetősen régen felírt, ezért csak fakón olvasható árjegyzéket kezdte el tanulmányozni.
Van sör, mondta, kétszáztíz forint.
A nő kifújta a füstöt. Bor nincs?
A férfi megint a papiroshoz hajolt. De van, hetven forint egy deci.
Vörös vagy fehér?
Azt nem írja.
És kávé? Kávéjuk van?
A férfi újból tanulmányozásba fogott, ami a korábbinál hosszabb ideig tartott.
Nem, kávéjuk nincs. Nem írja.
Tényleg nincs kávéjuk?, fordult hozzá a vendég nő a melegítős lányhoz.
Lent szokott lenni, Marikánál. Megnézem.
Megköszönöm.
A lány megfordult és elment. A férfi leült a székre, és hol a szemközti partot szemlélte, hol arra az emberre nézett, aki egy sámlin kuporgott, krumplit pucolt. És most elrikoltotta magát, Szilvi, bazdmeg, gyere már hámozni! A lány hangja hallatszott aztán, Jól van, na, csak felhozom a kávét, dugulj már el.
Megjelent a lépcső aljában, a tálcán két üvegpoharat egyensúlyozott és egy cukortartót.
Letette Cicárdi és Cicárdiné elé. Egészségükre.
Magánál fizetünk?, kérdezte Cicárdiné.
Nem, én nem pincérnő vagyok, az Egonnak segítek főzni. Marika intéz mindent.
Itták a kávét. Kicsit langyos volt már és az íze is azt sejttette, hogy jó ideje állhatott a főzőben vagy a termosz alján.
A hámozó férfi tovább morgott, Csináld már, jönnek vissza egyre, aztán rinyálnak, hogy hol a kaja. A körömnek idő kell.
A Szilvi nevű nem-pincérnő maga alá kapott egy hokedlit, és szó nélkül kapkodta ki a műanyagszakajtóból a krumplikat, sebesen járt a kése, és két mozdulattal össze is aprította krumplit, úgy dobta bele a vízzel teli tálba. A férfi paprikát szórt a bográcsba.
Cicárdi arra felé tekintgetett, aztán nem állhatta meg, hogy ne érdeklődjön, mint aki az előbb nem hallott semmit. Pörkölt lesz?, Az, felelte, a férfi, pincepörkölt, jönnek vissza szentesi polgárőrök Kaszóról, nekik.
Cicárdi a feleségére nézett, aki mereven bámult előre a szürke, esőáztatta Drávára. Most mit akar Lali, fene a belit, mindig csak az evésen jár az esze, ette magát Cicárdiné. Mintha ő nem főzne neki rendesen. Csak a pörkölt meg a pacal. Eljönnek ide, hogy a huszonöt év meg legyen ünnepelve rendesen, és akkor ő már másfelé pislog. Meg ez a kurva eső is. Rágyújtani sem volt kedve.
Ha marad két adag, mondta ekkor Cicárdi szinte könyörgő hangon. Megfizetjük, természetesen.
A férfi körbenézett, mintegy ellenőrizve, hogy ha a sok éhes szentesi polgárőr jön és belakik, marad-e még két adag. Szerintem foghat maradni. Mindig többet főzünk, még sose volt olyan, hogy ki kellett dobni a végit.
Egy motorcsónak közeledett, két kövér ember ült benne. Az egyik a motort kezelte és irányított, a másik a csónak túlsó végében egy nagyobbacska hordót tartott, szinte ráfeküdt, hogy ne guruljon el.
Mi lesz a kaja, Egon?, kiáltottak át, Csak nem megint körömpöri? A cuccot a pedikűröstől elhoztad-e?
Ezen jót röhögtek, aki a kormányt fogta, úgy rázkódott, hogy a csónak is cikázni kezdett a vízen.
Az Egon, aki homlokára tölt szemüveggel felállt a bogrács mellől, nem maradt adós a megfelelő válasszal.
Csak óvatosan, Árpikám, azzal a lélekvesztővel, tudod, hogy a múlt hónapban a búvár is belefulladt.
Kicsoda? Bulgár? Ezt a hordós pasi kurjantotta.
Bulgár, az, apád faszát, röhögött most már Egon is, és a villával felemelt egy bőrös cafrangot, amit a csónakosok felé hajított. Ezt nektek, Béla, mi van abban a hordóban?
Trágya, Egonkám, trágya, kiáltotta a Béla. Az Árpi meg csak a fejét csóválta, Ekkora hülyét, mint ez a Béla, még nem hordott a hátán a föld, hordóban cipeli a trágyát!
Cicárdiné a férjére nézett, mit szól ehhez az egészhez. Voltaképp tetszett neki mindez, olyan rusztikusnak érezte. Dráva-part, lent az isten háta mögött, szentesi polgárőrökre várnak a körömpörkölttel és két manusz trágyát fuvaroz hordóban. Majdnem azt mondta, Fiacskám, ez élet, ez kaland a javából, ezért érdemes volt idejönni. De Cicárdi oda se bagózott, még a székét is elfordította a víz felöl, csak a főzősarok felé figyelt, és Cicárdinénak most már olyan érzése támadt, nem is a bográcsban kotorászó Egon érdekli, hanem a csaj, ez a Szilvi vagy hogy hívják, ahogy a hámozásban előre hajol, teljesen kibuggyosodik a melegítője, be lehet látni a melle közé. Idegesen kipiszkált egy szál cigarettát és Cicárdi felé rikkantott. Adnál tüzet, lefagy a kezem.
Cicárdi feléje fordult, elhúzta a száját, úgy mondta, tettetett szívélyességgel. Hát naná, kiskezicsókolom.
Fedezéket formált a tenyeréből és meggyújtotta a gyufát. Cicárdiné odahajolt, és miközben a cigaretta végét a tűzhöz érintette, a férje szemébe nézett. Csak a hasad meg a farkad érdekelt mindig is, Lali.
Cicárdi mórikálva csücsörített és elfújta a lángot. Előre bökött az állával. Kemény csávók, nem tojnak be egy kis esőtől. Amúgy meg inkább örülhetnél, hogy organizáltam valami fincsi kaját, aranyom.
A folyó túloldalán egyre sötétebb fellegek gyülekeztek, az eső is szaporázta a Dráva habjain, a műanyagtetőn valóságos dobpergést produkált. Egon kinyitott egy ősrégi, Márka üdítőt hirdető ernyőt. Közben halkan káromkodott, majd Szilvit utasította, hogy hozzon vizet. Mért, nem esik eléggé?, kérdezte a lány. Anyád faszával szórakozzál, édesanyám, felelte erre Egon. Cicárdira nézett, és mintegy magyarázólag tette hozzá, Elképesztő ez a mai fiatalság, semmi kötelességtudat, tisztelet az idősebbel szemben.
Cicárdi kis híján válaszolt, de semmi frappáns nem jutott eszébe. A következő pillanatban érezte, ahogy a felesége belerúg az asztal alatt.
Fémesen kopogni kezdett a lépcső, Marika jelent meg az aljában. Aranykeretes szemüvege láncon lógott a nyakában, kezében papírokat szorongatott. Először Egonhoz lépett oda.
Itt a fax, nálam harminckét fő szerepel. Mennyi lesz az adag, Egonkám?
Tündérhusi, kereken egy ezres. Ebben benne van a kenyér és a savanyú. Okés így?
Csak azért, hogy tiszta legyen. A csoportvezető csaj úgy csinált, mintha nem lett volna megmondva neki előre. Amit meg isznak, külön fizetik.
Marika megfordult, feljött az utolsó négy lépcsőn.
Jónapot. Maguk a szállóvendégek?
Cicárdiné a táskájában kezdett kotorászni. Igen, itt a visszaigazolás.
Hagyja csak, mást úgyse várunk. Ketten, ugye? El lehet ám foglalni a kabint, ha gondolják.
Hol van?, kérdezte Cicárdiné.
Lent, felelte Marika.
Hol lent?, kérdezte erre Cicárdi.
Hát ott, bökött az ujjával a nő a padlat felé, lent. Majd érezve a vendégekben némi bizonytalanságot, hozzátette, Nem rossz ám, meglátják. Ringat a víz. Marha jókat lehet aludni. Szokták mondani.
Lefelé menet még egyszer megállt Egon bográcsa előtt. Aztán, milyen lesz?
A férfi Marikára nézett, széttárta a kezét. Milyen lenne, fasza.
A nő az órájára pislantott. Akkor jó. Egy óra múlva itt lesznek szerintem. Meg szoktak éhezni, mint állat.
Lesz elég, bólogatott Egon. Még ezeknek is jut, intett a fedélzet felé a fejével, ahol Cicárdiék ültek és most megint mindketten a vizet nézték.
Egon a közelebb hajolt Marikához. Itt fognak szunyálni is?
Két éjszakát foglaltak, suttogta.
Egon is halkra vette a hangját. Csak úgy idejöttek? Ehhez van kedvük?
Házassági évfordulójuk van, vagy mi, fogta Marika még halkabbra.
Egon erre a kezével mutatta csak, hogy kamatyolás lesz a kabinban, és elismerően bólogatott.
Jaj, menjél már!, csapott a vállára a főnökasszony, Rossz fiú. Különben meg nem olyan szar ám itt, Egonka, mint ahogy te gondolod.
A férfi vállat vont. Ha te mondod, tündérhusi... De szerintem ótvar az egész. Lepra.
Szilvi jött vissza egy vödör vízzel.
Mi van?, kérdezte kíváncsian.
Semmi se van, dörrent rá a férfi. Add ide azt a vödröt, aztán takaríts össze. Büdös kóceráj ez az egész kasztni. Mibe, hogy dugni sem lehet egy rendeset.
Marika néni ijedten a szája elé tette a mutatóujját.
Halkan, gyerekek. Mégis csak vendégek.
Egon keze most egyszerre megállt a kavarásban. És? Akkor mi van? Itt mindenki vendég... Jön, aztán elhúz a francba. Mi meg itt rohandunk tovább. Te is, tündérhusi, pont úgy, mint a hajód!
Aztán Egon merített egyet a fakanállal a bográcsból. A szájához emelte a gőzölgő vörös lét, de nem kóstolta meg. Ő is odalesett, ahová Marika és Szilvi. A fedélzetre, ahol az idegen pár mereven ült, nekik háttal, és nézte az esőben ázó folyót.