Apa a kredencnél állt és a fejét csóválta. Én barom, mondta anyának, jeligéül két számot írtam oda a versek fölé, kötőjellel. És?, kérdezte anya vasalás közben. Csak annyi, hogy ha kettőt kivonjuk egymásból, pont ezerkilencszázötvenhat jön ki. Úgyhogy ennyit erről.
Apa rágyújtott, félrehúzta a függönyt, a kopár, télvégi utcát szemlélte összevont szemöldökkel. A Felszabadulási Pályázatra szánta a verseket, hosszú estéken gépelte őket, újra és újra, mert elrontotta a gépelést, és meg volt győződve róla, hogy olyan műveket nem bírálnak el, amiket hibás vagy csak javított írással küldtek be. És akkor ez a hülye jelige. Aminek ezerkilencszázötvenhat a végösszege, se több, se kevesebb.
Nálunk Egon bácsi volt amúgy az ötvenhatos, úgyhogy tudtam, mi ez az egész. Egy osztályba jártak a ciszterekhez apával. És akkor az Egon bácsi kiment Svédországba. Dehogy volt ő forradalmár! Illetve sajnos nem. Vagy a fene tudja. Egy kulákgyerek ne nagyon ugráljon. Vagy ha már kulák, éppen ugrálhatna is. Hanem a seregbe, oda nem akart bemenni. Hogy muszos legyen. Azt nem. Ezért jött kapóra a forradalom. A zűrzavar, a határok kinyitása. És akkor ment. Mondhatni, menekült, ő is menekült lett, de még nem a megtorlás, hanem kegyetlen béke miatt.
Hogy mért éppen Stockholm lett belőle, senki nem tudta pontosan megmondani. Apa vállat vont, ha firtattam. Kérdezd meg, ha majd hazajön mondta ilyenkor, megcserélte a keresztbe vetett lábát. Szóval ott kötött ki Egon bácsi. Semmi északfény vagy idegenség. Illetve mindkettő, nagyon is, de mindez utóbb derült ki, sokkal később.
Egy ötvenhatos magyarnak keletje volt nyugaton.
Bement a gyárba. Mérnök, kérdezték? Egon bácsi megérezte a pillanat súlyát és a bólintott egy nagyot. Aha, mérnök. Igen. Mindig is szeretett bütykölni, értette a gépek mechanikáját, elektronikáját. Ahogy működött egy ilyen. Diplomában nem reménykedhetett, egy kulákgyerek, ugye, túrja csak a földet, de nem, nem túrhatja azt sem, nem is tudni, mi a fenét csináljon egy kulák. Talán ez a legjobb, ha eltűnik az országból.
És a munkával egyetemben elkezdődött a hosszú évig tartó rettegés, hogy egyszer, de most már komolyan, kérik azt a papirost, a szakmai bizonyítványt.
De hát jól van, hol könnyű az élet? Sehol.
Írt apának egyszer, hogy baj van. Hangozzék bármilyen furcsán, a svédek gépeket vásároltak a nagy Szovjetunióból, és rögvest Egon bácsira esett a választás, hogy fordítaná le a használati utasításokat, elvégre ő onnan jött, odaátról, akármennyire is hős forradalmár, oroszul csak tud. Kell tudnia. Apa idegesen járkált fel s alá, cigarettázott, majd kiötölte a legmegfelelőbb módszert. Másnap vásárolt egy orosz szótárt, azt otthon húsz oldalanként széttépkedte, és efféle kisebb paksamétákat készítve az egész szótárt kiküldte Egon bácsinak Stockholmba. Nem lett belőle botrány, nem kopogtatott senki éjnek évadján az ajtónkon, hogy mi ez a népellenes akció, meggyalázni egy orosz szótárt, mi több, egy hazaáruló kezére játszani.
Apa talán ekkor kapott vérszemet. Elkezdte emlegetni, hogy Egon bácsi mennyire hazavágyik, és hogy már elmúltak azok a vészterhes idők, már szelek fújnak, meg lehetne érdeklődni, mi a helyzet a vén cimborával. Anya ilyenkor, amikor apa nagyon fellelkesült, és már azt latolgatta, hogy bemegy a BM-be, ahogy mondta, mert ismer ott valakit, leengedte a kezéből a stoppolófát, és kicsit görbén nézve felfelé nagyon halkan megjegyezte, Ne menj te csak sehová, kisfiam, nem egy elveszett ember a te Egonod. Meglátod, eljön az a nap, hogy itt fog ücsörögni ebben a fotelben, ni!, mondta anya, és a stoppolófával a virágmintás fotelra bökött, mire apa és én is úgy meredtünk oda, mintha Egon bácsi abban a minutumban ott termett volna, és jótékony szivarfüst lengte volna körbe. Valamiért úgy képzeltem, Egon bácsi szivarozik, mert ha apa cigarettát szív, Románcot, akkor Egon bácsi, ott a messzi Svédországban minimum szivarozik.
Aztán kiderült, pipázik.
Még eltelt néhány év, és apa tényleg megtudta valahonnan, hogy a több körben lezajlott amnesztia révén Egon bácsira immár semmilyen büntetés nem vár, ha a magyar határon megjelenik.
És tényleg ott ült a fotelben. Én egy olyan babát kaptam tőle, ami nem csupán gőgicsélt, pislogott, hanem szabály szerűen járt, ha kézen fogva vezettem az utcán, egyik lábát tette a másik után. Anya egy vasalót kapott, ami a nálunk kapható, amúgy a vasalásra minden tekintetben alkalmas vasalóhoz képest úgy nézett ki, mintha egy űrfilmből érkezett volna, átlátszó műanyag fogantyúja volt, millió gomb és tekerő tarkította, persze gőzölt is. Arra egyáltalán nem emlékszem, hogy apa mit kapott Egon bácsitól, csak arra, hogy ők ketten úgy örvendtek egymásnak, hogy igazából nem kellett oda semmiféle ajándék, elég volt az, hogy ültek a két fotelben, szívták a cigarettát és a pipát, és úgyis övék volt a világ.
Amikor apa meghalt, még bőven a régi rendszerben, Egon bácsiról is kevesebbet hallottunk, bár a kötelező karácsonyi, húsvéti lapok mindig megérkeztek anya címére. Ezért volt nagy meglepetés a változások után, hogy Egon bácsi egyszer csak betoppant hozzánk, és bejelentette, hogy hazaköltözik. Mintha kissé zavarban lett volna, állt egyik lábáról a másikra. Nekem az is furcsa volt, hogy üres kézzel jött. Aztán összeszedte magát, és a következő mondatával megkérte anya kezét. Azt ecsetelte, hogy apa és ő egy lélek voltak mindig is, és ha itthon marad, minden bizonnyal együtt ismerték volna meg anyát, még az is lehet, hogy hajba kaptak volna miatta, de a sors nem így intézte, hanem úgy, hogy mindenkinek meglegyen a jussa anyából, aki kivételes asszony, és neki, Egon bácsinak mindennél nagyobb megbecsülés és elégtétel lenne, ha apa után anya őt választaná.
Anya és Egon bácsi úgy éltek együtt, mintha egész életük így zajlott volna. Bár Egon bácsi kinézetre egy csöppet sem hasonlított apára, engem, a felnőtt lányt is zavarba ejtett néha, hogy beléptem hozzájuk a szobába, és azt éreztem, íme, van örökkévalóság, apa és anya itt ülnek a nappaliban, anya varrogat, apa dohányzik és egy verssoron töri a fejét. Egyébként Egon bácsi is írni kezdett, bíztatásunkra nekiveselkedett az élettörténetének, bár nagyon tiltakozott eleinte, hogy ő nem író, mire anya felemelte a fejét, és csak ennyit kérdezett, Hát mérnök volt-e, kisfiam? Néha mulatságból magázták egymást, amúgy anya hamar rászokott, hogy Egon bácsit is kisfiamnak szólítsa, mint valaha apát. Így volt kerek a család.
És az meg kerekebbé tette a történetet, hogy Egon bácsi végül mégis október 23-a miatt halt meg. Abban az évben az ünnep napjaiban olyan komisz hideg kerekedett, hogy éjszaka már fagyott, napközben pedig jeges szél fújt és szinte megállás nélkül ömlött az eső napokon át. Egon bácsi abból az egyből nem engedett, hogy a fáklyás felvonuláson ott ne legyen. Pedig aznap, ha lehet, még cudarabbra fordult a szél, anya meg is jegyezte, no, ha ötvenhatban ilyen idő lett volna, állítom, hogy nem lett volna semmi a forradalomból. Egon bácsi őrt állt az emléktálánál, ahogy évek óta mindig. Mint egy régi, tüdőlobosról szóló történetben, úgy járt. Estére köhögött, éjjel láza lett, hajnalban félrebeszélt, reggelre kiterítették.
Anya apa sírjába tetette Egon bácsit, sokak nem kis megrökönyödésére. Hazamentünk a szertartás után az üres lakásba. Én apa verseit olvasgattam, azt a kis csúnyácska, barna kötetet, amit a megyei könyvtár adott ki a halála után, jó húsz éve. Anya Egon bácsi emlékiratait lapozgatta, lassan, fel-felnézve az irományból. Aztán egyszer csak azt kérdezte, Cserélünk, kisfiam? Ahogy rám nézett az állólámpa fényében ülve, olyan kedvesen mosolygott, hogy ettől a pillantástól futották el a szememet a könnyek.