A hátsó betonplaccon állt a trónus. És ott ült egyenes derékkal Szánteli Fruzsina. Már a neve is királynővé tette, hiszen a többi lány Andrea volt, Judit, Éva és Márta. Márta három is volt. Szépségét pedig mindenki csodálta, ezért hódoltak neki.
Az egészet a Nádor Andika találta ki, akinek a nagymamája mesélt örökké hercegnőkről és királynőkről, és egy májusi napon, talán mert Szánteli Fruzsina fehér ruhában jelent meg a lépcsőház kapujában, elragadtatásában felkiáltott, Ugye te királynő vagy?
A lány megtorpant egy pillanatra, majd előre tette a jobb lábát, a kezét csípőre vágta, és felszegett fejjel kijelentette, Hát persze! Én vagyok a Szamuely utca királynője!
Egy hét éves gyerek nagyon meg tudja érezni a hatalom ízét, ha alattvalói a lába előtt hevernek, még csak csettintenie sem kell. A Müller Évi, akinek az anyja a konyhában fodrászkodott, az összes szomszédasszony frizuráját ő rakta be, kicipelte a legvacakabb fodrászszéket, ami a sok párában, hajfestékgőzben teljesen elzsírosodott, ez lett a trónus.
A Jucika kiszolgált virágtartó asztalkáját tették eléje, amit még kiegészítettek egy csuhé lábtörlővel, amire térdepelni lehetett.
A királynő első, rögtönzött fogadása leginkább még csak kedves bohóckodásnak tetszett. Szánteli Fruzsina Évi unszolására elhelyezkedett a fodrászszéken, és hagyta, hogy a kicsik körberajongják. A tévében nemrégiben ment a Tűzszerszám című NDK-s film, abban sok olyan jelenet volt, ahol a királyi udvar ceremóniáit mutatták, így mindenki tudta, mi az a megfelelő tisztelet, ami egy fenségnek megjár. Mindenki hajladozott, a karjával nagy félköröket írt a levegőben, de közben vihogtak is, Ó, felség!, mondogatták nevetgélve, de Szánteli Fruzsina olyan komoly előkelőséggel ült a helyén, hogy a mosoly az arcokra fagyott, és csak halk, már-már félénk hangok hallatszottak, Ó, hódolatom, királynő…
A Szabó Andi a zsebéből kotort elő néhány háztartási kekszet, és odatette a az asztalkára. Parancsoljon, fogyasszon, felség…, rebegte hozzá. Nem kellett több a lányoknak, mindenki hazarohant valami finom falatért. Ki lekváros kenyeret, ki Fruttit, ki sós ropit hozott, egyhamar megtelt az asztal. Szánteli Fruzsina lassú mozdulatokkal emelt a szájához egy-egy falatot.
Rajongva nézték, ahogy majszol. Mintha egészen másképp mozgott volna a szája királynőként, mint eddig, amikor csak az űrhajó-mászókának dőlve ette az uzsonnáját. A lánykák érezték, sőt, tudták, hogy valami különleges történés részesei, de annak az ígérete is ott birizgált a vérükben, ha eléggé szeretik királynőjüket, ha megfelelő módon hódolnak neki, akkor még sokszor és sokáig nézhetik, amint itt ül, és ők a színe elé járulva táplálhatják.
Jöjjön a királynőőőő!, hallatszott rendre vékony cérnahangon a nyár során, és Szánteli Fruzsina ilyenkor lenézett második emeleti erkélyükről, majd kisvártatva megjelent a lépcsőház ajtajában. A fehér ruháját viselte, és a fejére felrakta a nővére elsőáldozási koszorúját. Addigra már előkészítették a számára a trónust, az asztalkát, amit lázas igyekezettel hordtak aztán tele minden földi finomsággal, ami otthon fellelhető volt. A királynő pedig evett, mint aki már várta, hogy étekfogói a trónterembe szólítsák, elvégre neki jár ez a tisztelő kényeztetés. A többiek nézték a kezét, amivel a szájához emelte a falatokat, majd meredten lesték, ahogy mozog az állkapcsa, arcizmai a rágás műveletének megfelelően ugrándoznak fehér bőre alatt. Tudták, biztosak lehettek benne, hogy odaadó szeretettükkel hozzájárulnak Szánteli Fruzsina méltó uralkodásához és még inkább elragadó szépségéhez. Müller Évi arra is engedélyt kapott, hogy az anyja legparádésabb hajkeféjével szántson végig a királynő mézszínű hajzuhatagán, ami az elsőáldozási koszorú alól omlott alá.
Mint várható volt, ahogy a nyár is fáradt és fakult, a királynő lelkesedése is alaposan megcsappant. Csak a hosszú, porszagú délutánok unalma bírta rá, hogy a Jöjjön a királynőőőő! felszólításra kegyesen aláereszkedjen, helyet foglaljon a trónon és méltóságteljesen bólogasson, amint szemügyre veszi az elébe táruló földi javakat. El-elnyomott egy ásítást, vakarózott, és mintha messze nézett volna, túl a hátsó betonplaccon, túl a játszótéren, a mászókákon, egészen a szemközti rendőrség épületéig, ami előtt mindig állt egy kék-fehér színű Volga.
A Müller Évi hallotta bent, a konyhában üzemelő fodrászműhelyben a hírt. Hogy a Szánteli Fruzsina apja disszidált, kiengedték Párizsba a birkózókkal, és hárman is dobbantottak. Eddig vártak rá, hátha megjön az esze, de aztán Kanadából üzent, hogy ne várják, szabad akart lenni. Ne hagyjátok, hogy ezzel a lánnyal játsszanak, tanácsolta Müllernének hajberakás közben Baltavári Anci néni, aki a városi tanácson dolgozott. Sose lehet tudni…
Kanadában vannak királynők?, kérdezte Szánteli Fruzsinától a kis Böszörményi Mártuska, és cincogó hangon vihogni kezdett. A fenséges asszony keze megállt a levegőben, majd visszaejtette a szőlőt az asztalra, rá a Pilóta kekszes doboz tetejére.
Felállt, a fejéről óvatos mozdulattal leemelte a koszorút, és megrázta a haját. A mézszínű zuhatag mintha szétterült volna az égbolton, mintha minden egyes hajszál a nap sugara lett volna, a bágyadt erejű, fáradt nap utolsó nyári villanása.
Kanadában nincsenek királynők, mondta aztán halkan Szánteli Fruzsina, azzal megfordult, és bement az 5/A lépcsőházba.
Amikor a lányok hamarosan összepakoltak, és maguk elrágcsálták a királynőjüknek gyűjtött finomságokat, lelkük mélyén pontosan tudták, hogy immár a Szamuely utcának sincs királynője, nekik is ugyanolyan rossz, mint azoknak ott, a ki tudja hol lévő Kanadában.