Emlékszem arra a napra, amikor Bajusz úr a hajtányos kerekesszék helyett megkapta az elektromosat. Felemelte a magasba az unokáját, mert végre mindkét keze szabad volt, és mint valami búcsújáróhelyen a fából faragott Kisjézust, a fejénél is magasabbra tartotta a pár hónapos Jenőkét, és arcán üdvözült mosollyal gurult ki az utcára, hirdetvén, hogy íme, létezik a boldogság: elektromos kerekeken gurul és hozzá gőgicsél. Az autósok szépen besoroltak mögé, és türelemmel várták ki, amikor biztonsággal előzhetnek, lassan mentek el mellette, oldalt néztek, sőt, hátra is, vagy bele a visszapillantó tükörbe, és egy pillanatra elfeledkeztek minden bajukról, ahogy meglátták az unokáját felmutató rokkant nagypapát. Mert ahogy Kaficz dömperes mondta, ebben a képben benne van minden, ami fontos az életben, szépen tudta cifrázni, mint egy pap, ugyanis hozzátette, olyan ez, mint a kezdet és a vég, amint együtt, kéz a kézben gurulnak, és Bajusz úr arcán ott van a hetven év minden nyűge felett diadalmaskodó örvendezés, a Jenőkéén pedig az ártatlanság szende pírja, szemében a végtelenséggel.
Abban az utcában amúgy is mindenki mindig valami motoros alkalmatosságot bütykölt, nem csoda, ha Bajusz úr csodagépe általános elismerésnek örvendett, és még irigyelni sem kellett, elvégre senki nem óhajtotta ezt az állapotot. Rátóti Pityunak volt először, ahogy elnevezték, konnektoros bringája, ám ez a gépezet inkább pusmogásra adott alkalmat, a nagyokosok hamar kijelentették, legalábbis az egymás közötti konzílium során, hogy az ezernégyszáz watt az lótúró, egy fűnyírónak elmegy, de hogy terhet is vigyen, már felettébb bajos, pedig a Rátóti Pityu sac per kábéra is megvan kilencven kiló. De a Rátóti Pityu, aki kalauz, tehát meglehetősen világlátott ember, erősködött, hogy a tapolcai kollégája, akit csak Kolbászos Karcsiként emlegetett, és onnan kellett volna ismerni, hogy még a Balázs-show-ban is szerepelt, ugyanilyen konnektoros bringa büszke tulajdonosa, és valami kunsztot csinált is vele, amivel majdnem bekerült a Guinness Rekordok könyvébe, de aztán mégsem, mert való igaz, túlerőltette a motort. Kaficz dömperes olyan kézmozdulatot tett, mint aki előre megmondta, sose hallott még erről a Kolbászos Karcsiról, de egy ezernégyszáz wattos motorral bizonyosan nem lehet Guinness-rekordot felállítani.
Azonban leginkább azt szerettem, amikor a hosszú nyári nap végén beáll a csönd. Elhallgatott az utolsó robbanómotor is, a helyére került minden csavarkulcs és gyújtógyertya, és akkor a megfáradt férfiak kiültek a nyitott ajtó elé elszívni egy utolsó cigarettát, elszopogatni egy sört. Megelégedtek ennyivel, szerettek hallgatni azok után, hogy minden lehetséges szó kimondatott az élet és az életet előbbre vivő motorok dolgát illetően. Ám ekkor volt érdemes a leginkább fülelni, mert a ciripelő tücskök és kabócák zenéje mellé, mintegy útravalóul az éjszaka végtelennek tetsző sötétjébe, el-elhangzott egy sóhajtásszerű mondat, például olyasmi, hogy Mindenkinél van egy utolsó szalmaszál, amivel betelik a pohár. És akkor lehetett menni aludni, álmodni ugyanarról, ami már megtörtént, és érezni egy pici csípős benzingőzt az orrban, mert hiszen jár, zakatol a szív, amíg világ a világ.