Fejes nem nagyon emlékezett már, pontosan mikor és miért mondta Gabinak, hogy „majd egyszer” leugorhatnának a Balatonra, mert úgyis téliesíteni kell. És akkor lenne rá bőven idő, hogy a lány doktori munkáját pontról pontra végigbeszéljék. Szeptember végén Gabi kérdezett rá, Nem akartál elmenni a kis házba? Fejes emlegette így, pedig a régi kis ház az évek alatt egész naggyá nőtt, főleg, mióta a bátyja rokkant nyugdíjas lett, és a nyári szezonra teljesen odaköltözött. De az idén Bélucit már augusztus elején hazahozták, megy majd szívműtétre, ezért anya szólt kisebbik fiacskájának, hogy legyen szíves, intézze el a balatoni ügyeket.
De, mehetünk, felelte Fejes a gép mellől, szinte automatikusan. Massachusettsbe írt e-mailt, valamiért elakadt az amerikai útja, amiben annyira reménykedett, hogy végre, évek után először megint kimozdulhat picit a tanszéki porfészekből.
Ugyan itt volt Gabi…, hát ő egyszerűen csodálta Fejest, tényleg úgy érezte, nem akar tőle semmit, egyszerűen csak a közelében lenni, hallgatni, érezni a kisugárzását. Még viszonya is volt egy Márió nevű esztéta sráccal, de érezte, hogy ez a szegény fiú csak amolyan kellék, élő vibrátor, nem hitegette hát tovább. Azt füllentette, hogy voltaképp a lányok izgatják, csak nem meri még elfogadni, hogy ez van. Márió nem sértődött meg, atyáskodóan homlokon csókolta, és még annyit mondott, hogy azért majd szóljon, ha mégis csak szükségük lesz egy rendes farokra, szívesen beszáll harmadiknak.
Fejes se úgy tekintett a lányra, mint lehetséges szerelemre. Évekkel korábban, amikor az anyja elmarta mellőle Anit, avagy, ő akarta, hogy marja el, avagy Ani unt rá az egészre, rájuk, szóval, amikor magára maradt, akkor döntött úgy, hogy tud ő szerzetes lenni a világi életben is. Már az egyházi gimnázium évei alatt is bujkált benne a… kisangyal. Az egész kolostori lét tudott valami nagyon hátborzongatóan állandónak és békésnek mutatkozni, a maga hajnalaival és hosszú folyosóival. Ám tizennyolc évesen mégis volt annyira bölcs, hogy megérezte, ha nem ismeri meg a falakon kívüli életet, akkor egy idő után szét fogja marni a vágy. Hátha majd eljön az ideje, egyszer.
Amikor Ani elment, és az anyjával három hónapon át nem beszélt, Fejes András megértette, hogy az a bizonyos idő most jött el.
Harmatozzatok egek felülről, ezt zizegték a nyárfák a feje fölött.
Elkezdett esni, amikor Gabit felvette a lány lakása előtt. Gabi olyan volt, mint a kolostori nővérek, akik annak ellenére bemehettek a klauzúrára, hogy zománcos táblán ki volt írva a nagy, üveges ajtóra: „Nőknek tilos a bejárás”. Gabi nem azért léphetett be az életébe, mert nő volt.
Úton Gabihoz ugyan egy pillanatra eltöprengett azon, hogy vajon mért fészkelte be magát a lány fejébe ez a lehetőség, a balatoni út, mit sejt vagy remél ettől, de konok szerzetesként elhessegetett mindennemű méltatlan gondolatot. Tudta, hogy Gabi a remek alkalmat látja benne, hogy két napig együtt lehet a mesterével és ihatja minden szavát. A férfi tudta, hogy a nő mindennél jobban szeretné, ha elkészülne végre a disszertációja, megvédhetné, és akkor végre dr. Verrasztó Gabriella lesz belőle.
Holott Fejes kimondhatatlanul fáradtnak érezte magát. A nyáron alig pihent, két hosszabb tanulmányt is írt, illetve folyton elakadt velük, ilyet korábban még nem érzett. Nem volt hozzá kedve, vagy akár az se túlzás: ihlete. Ült a kinyitott fájl előtt, meredt a sorokra, a betűkre, és csak akkor rebbent fel, amikor a képernyő-pihentető program elkezdte építeni azt az idegesítő csőrendszert. Augusztusban lett rosszul Béluci, a Sanyi szomszéd telefonált, neki kellett érte menni a keszthelyi kórházba. Anya – tán ezért is – nagyon szekánt lett azt utóbbi időben. Nem csoda, Béluci ki tud tenni magáért, képes egy álló nap az Árkot ugrott a tücsök kezdetű dalt kornyikálni, mindenféle kificamított szöveggel, Szúnyog úr, a patikus, maga rakja sínbe, de csak szerette volna, mert ellopták a síntet…! Ez a massachusettsi ügy meg, nem is érti, mintha az ántivilágban volnának, hol jön valami két soros üzenet az ottani tanszékről, hol mély hallgatás, majd újabb és újabb adatlapokat küldözgetnek csatolt fájlban, amiket többnyire nem lehet megnyitni az itthoni számítógépeken.
Majdcsak elleszünk valahogy, gondolta, amikor meglátta Gabit, aki az esernyőjével integetett, és két perc múlva ott ült mellette az ülésen. Ösztönösen is az órájára nézett, mostantól hát két órán keresztül lesznek összezárva az autóban.
Majdnem, mint egy gyóntatófülkében. Ugyan ki fog gyónni kinek?
És mik a bűneik?
Bűn az élet – ezt a tetoválást is a Balaton-parton látta először, egy ösztövér, szíjas izmú férfi karján. Reggel fél nyolc volt, és ez az ember sört ivott. Az apjával mentek kifliért, és az apja, amikor látta, hogy mennyire bámulja az öreget, csak annyit mondott, Egy boldog ember.
Az üdülőtelepen pontosan az a hangulat fogadta, amit várt. Szinte felvillanyozta ez a búskomor, koraőszi délelőtt. A nedves aszfaltra tapadt levelek, a kihalt házsorok, a tömött – úgy érezte – bensőséges szürkeség. Ha megnyúzzák, se tudta volna felidézni, miről folyt a szó útközben, holott szinte végig ő beszélt, tisztában volt vele, hogy ez a penzuma mára, mint az imát, úgy mormolta a szent szavakat, amit a mellette ülő híve hallani akart.
Hagyta, hogy Gabi felfedezze magának a házat, egy csöppet sem zavarta. Egy nő, illetve nem nő, hanem nővér, akinek szabad betennie a lábát a klauzúrára.
Fejes pakolászott, kikészítette az ágyneműt. Megfordult a fejében, hogy néhány óra alatt elvégezhetné a teljes téliesítést, és már délután hazaindulhatnának, de nem akart megfutamodni. Annak érezte volna, ha most a programot felrúgva kitalálná, hogy nem töltik itt az estét, természetesen munkával. Majd beszél újra, sokat. De a laptop is vele van, Gabi hozta a pendrive-ot a nagy művel, nem fognak unatkozni.
Egy balatoni ház mennyire a múlt maga. Az összes kis vityilló, amit valaha is látott. Ide kerülnek otthonról az eltelt évek kiszolgált kellékei, meggyökeresednek, az egész ház felveszi a régi idők arcát, mintha ami volt, sose múlna el, hunyorít ránk, vagy éppen tökéletes nyugalommal azt üzeni: ugyan már, semmi sem történt, ráérünk, édesapám, majd, majd egyszer, hol van az még…
A gyerekkori, cicás ágyneműje került elő a szekrényből. A polcon ott állt az a magnó, amit az apja hozott Nyugat-Németországból, és Béluci kisajátította, azon a címen, hogy ő az idősebb. Látta egyszer, korrepetálásra menet, amint a bátyja, az akkori idők legnagyobb menőzéseképp a hatalmas, hangszórós magnót a vállán egyensúlyozva masírozott a főutcán, és a bömbölt a Life is life.
Szegény Béluci, kijutott neki a life-ból rendesen. Most majd megfoltozzák a szívét, ha túléli, bár mért is ne élné, rutinműtét, a tavasszal tán visszajön ide, és akkor nyekergetheti a gépet. Szól-e még? Fejes lenyomta a magnón a Play-t, recsegő zongoraszonáta hangjai kúsztak elő a hangszórókból.
Buli lesz?, nézett be Gabi.
Fejes kényszeredetten mosolyodott el.
Lesz? Itt, kérem, mindig buli van.
És ez?, kérdezte Gabi, kezében egy porcelánból készült harmonikázó Popeye-t tartva.
Az enyém volt, von vállat Fejes, és elvette a nőtől a figurát. Apám hozta Jugóból. Jó régen, tette hozzá, mintegy mentegetőzésképp, hogy tehát ez már nem érvényes, ez a rusnya Popeye-porcelán. De a következő pillanatban érezte, hogy nem igaz, mindez nem régen volt, hanem most van, itt áll saját kolostorának kellős közepén, kezében a Popeye-jel, aki baromira erős tud lenni, ha spenótot eszik. Ez ám földi a csoda. Mert ilyen egy kolostor. Az apát…, nos, az apát nincs itthon, az igaz.
Fejes, mint aki mórikálja magát, magához szorította Popeye-t és kissé selypítő hangon kijelentette, Ez az enyém! Ma vele alszom!
Gabi széttárta a kezét, és kissé hitetlenkedve, de szemében huncutul villanó fénnyel beleegyezését adta. Kérem, ahogy óhajtani tetszik! Dehogy is akarom elrabolni az ön babáját!
Azt mondta a lánynak, érezze otthon magát, azt tesz, amihez kedve van. Én elvégzem a dolgomat addig, hadarta Fejes, mint aki valami szégyenleteset akar tenni, holott csak abban nem volt biztos, mi a csuda is a dolga, és mit jelent a mondatban az időhatározó „addig”. Mert a különböző csapokat eltekerni, és legfeljebb még összegereblyézni az udvaron, összesen nem tartott volna tovább egy óránál.
Aztán majd elmegyünk enni, a Ludas, bent a faluban egész évben nyitva van!, kiáltotta még kifelé menet. Szinte megborzongott saját szavaitól: „A Ludas”, úgy jött a szájára a csárda neve, mintha minden nap oda járna, holott megvan már tíz éve is, hogy utoljára ott járt, még az apjával, mint mindig, mert anya ki nem állhatta a balatoni vendéglőket, ahol csak megkopasztják az embert és minden ehetetlen. Anya mindig a kis házban főzött, amikor még tényleg kicsi volt, és akkor is, amikor még Béluci is dolgozott, ahogy ő fogalmazott „nagyban utazott”, és mindenféle gyanús csajokkal meg haverokkal állított be. Anya nekik is főzött, dicsekedett is vele, hogy nála vájlingszámra készül a krumplipaprikás, vagy ahogy Fejes mondogatta viccesen, a paprikrumplikás. De apa, ha nyaralt, akkor másra vágyott, mint egész évben, nem kizárólag anya kosztjára, ezért a fiát cipelte magával a Ludasba is, ahol pacalt mártogatott fehér kenyérrel, tarhonyát evett vörös szaftban úszó kakastöke-pörkölttel, és hosszúlépést ivott, cserszegi fűszeresből, egy ebédhez három pohárral. Hátradőlt aztán és szinte gyermekien simogatta a hasát, miközben a Fejesre nézve bólogatott, Ez a szabadság, fiam. Ezt jegyezd meg.
Fejes az udvaron állt, belélegezte a friss, csípős ősz-szagot. Az apja soha egyébre nem mondta, hogy ezt jegyezze meg, csak erre. Hogy mi is pontosan a szabadság.
Elvégre, ez a legfontosabb az életben.
Mennyire nem evett semmit, milyen riasztóan lefogyott apa alig fél év alatt. És egyszer csak nem volt többé. Amikor arra gondolt, hogy apa ötvennyolc évesen halt meg, elképesztő igazságtalanságnak érezte, egy ideig az utcán minden öregemberre szinte dühödten nézett, hogyhogy élsz, te, te…, ez volt a nyelve hegyén, mintha épp miatta kellett volna meghalnia apának, hogy mások éljék el előle az éveit.
Elment a vonat a zizegő nyárfák mögött. Ilyenkor már ritkítják a part menti járatokat, de az egy-egy szerelvény, ami eldöcögött a töltésen, még nagyobb zajt csapott, mint nyáron. Akik benne ülnek, nézik a bespalettázott házikókat, az üres, avarral beterített kerteket. Fejes most azt érezte, jó lenne egy ilyen vonatban utazni, de tudta, hogy akkor megfordulna a vágya, és pontosan azt szeretné, ami most történik, hogy itt áll a kertben, és amíg a vonaton ülők eltűnnek a messzeségben a főváros vagy Keszthely felé, ő marad.
Segítsek valamit?, jelent meg Gabi az ajtóban. Átöltözött, bordó melegítő volt rajta, a haját lófarokba fogta. Fejes még sose látta nem utcai ruhában, ilyen magánjellegűen. Kissé zavarba jött, ha Gabi meztelenül áll előtte, az sem lepte meg volna jobban.
Nem, ez az én dolgom. Foglald el magad.
Érezte, ez kicsit parancsolóan hangzott, a lány szó nélkül vissza is ment a házba. Hallotta, ahogy döndült az alumíniumkeretes ajtó. Anya rég szerette volna, ha kicserélik valami „rendesebbre”, bár ilyenkor mindig rögvest megvédte apát, aki akkor, és ezt úgy emlegette, mintha évezredekkel korábban történt volna, a ma már megbocsátható múltban, csak ilyen alumínium vackot tudott szerezni, ám ennek is örülni kellett. Nézelődjön odabent, motyogta magában Fejes, még mindig Gabira gondolva, ha annyira odavan értem, itt kutakodhat a múltamban. Mindent megtudhat rólam, csak legyen hozzá szeme.
Bement a sufniban, a gereblyéért.
Ha a kis ház a múlt raktára, a sufni az egésznek a szíve. Fejes érezte, amint olyan jólesően végképp hatalmába keríti a melankólia. Ha e pillanatban Gabi azzal lelkendezne elő, hogy itt a massachusettsi meghívó, máris indulhat, csak legyintene. Hátralévő élete, ha legalább ötvennyolc évet engedélyez magának, mint amennyi apának is jutott, bizonyára nem lenne elég ahhoz, hogy töviről hegyire elmagyarázza, tudományosan leírja, hogy a sufni tárgyai mi mindent jelentenek. Kell-e neki bármi más?
Apa gumicsizmája. Amit aztán Béluci és ő is hordott. Hosszú mese lenne.
A bogrács. Amikor ők ketten, a fiúk – Béluci sose tartozott apa szerint a „fiúk” megbecsült körébe – vették a fáradságot, és anyának is kedvezve, nem a Ludasba vonultak el „zabálni” (anya néha, utóbb beismerte, indokolatlan indulattal ekképp írta le a kirándulásaikat), hanem otthon főztek, mindenki örömére. Mi van benne?, kérdezte anya, és apa büszkén jelentette ki, hogy Minden, ami finom!, amit aztán anya vonakodott elhinni, és a nagy merőkanállal sokáig kotorászott a rotyogó lében, mire talált valamit, amit saját maga számára is fogyaszthatónak ítélt.
És a bicikli. Amit csakis ő örökölt. Kétségtelen, ebben a családban nem volt szokás kidobni semmit. Minden áthagyományozódott valakire. A biciklit ő kapta meg, és Fejes sose szégyenkezett miatta, hogy ezzel kell kerekeznie, hiába, hogy Béluci sokat köszörülte rajta a nyelvét, és „ipari roncsnak” titulálta a járművét. Még egy endékás csajt is fuvarozott rajta, a vázon, vissza, Fenyvesre. Ahogy felidézte, csak a neve jutott eszébe, Ineznek hívták, és valamiféle sós illatot árasztott magából. Most már senkit sem fog felültetne a biciklivázra, már csak azért sem, mert a jármű első kereke hiányzott, előrebukva állt a két villán.
Tényleg évekig lehetne ezt folytatni. Elvégre, nincs ebben semmi különös. Éveket csak évek alatt lehet elmesélni.
Fejes először azt javasolta, hogy gyalog menjenek el enni a Ludasba, aminek Gabi meg is örült, de végül mégis az autó mellett döntött. Elkezdhet esni megint, vonta meg a vállát egy grimasz kíséretében.
Gabi szó nélkül ült be mellé az anyósülésre.
Lassan gurultak, egyik néma házat hagyták el a másik után.
Megtaláltam a naplódat, szólalt meg egyszer csak a lány. Ezerkilencszázhetvenhétből. Kicsit beleolvastam, nem baj?
Igen? És mi sok szépség történt velem?
Volt egy sünöd. Aranyosan írsz róla.
Fejes szája mosolyra futott.
A Bökkentő. Itt fogtam, egy dobozban lakott. De nem engedték hazavinni. Mert hogy nem lakásba való.
Szegény kis Andriska, csóválta a fejét Gabi. Az első nagy törés az életében. A megfosztottság-érzés, a hatalmasságokkal való reménytelen harc, a vágy összetörése!
Különben pontosan így volt, felelte Fejes. Nagyon utáltam mindenkit. Különösen a bátyámat, aki egy fadarabba belevert vagy húsz szöget, és azt adta oda a sün helyett. Pedig, ha meggondolom, egész jópofa dolog volt. Főleg tőle. De akkor csak vak dühöt éreztem.
A Ludas csárda kopottabb, szürkébb volt, mint ahogy az emlékezetében élt. A kerthelyiség üresen állt, viszont épült egy plexiüveges veranda, ami a tóra nézett. Az ablaknál egy sötét szemüveges, hosszú hajú férfi ült.
Alig léptek be, Gabi megragadta Fejes karját.
Te, nézz csak oda! És a férfira mutatott. Az ott nem a Depardieu?
Ki?, Fejes értetlenül nézett körbe.
Hát az a híres francia színész, tudod! Ott ül!
Mit keresne itt, ne viccelj.
Fejes is odapislogott a férfira, aki épp belekortyolt a vörösborba.
Nem lehet igaz! Biztos, hogy ő az!, szorított rajta még egyet Gabi.
Fejes újból végigmérte a férfit, aki valamelyest emlékeztetett kissé a híres színészre. Leginkább az alkata és a frizurája.
Nem tudom, szerintem ő az, mondta kelletlenül.
De, de, nézd csak meg.
Nézem, de nem ő.
Hát én meg azt mondom, hogy ő!
Csak hasonlít rá.
Megismerem. Hidd el. Egy csomó filmben láttam.
Akkor jó. És most mi legyen? Szaladjunk oda hozzá?
Nem, csak úgy üljünk, hogy lássuk.
Fejes nem ellenkezett. Hagyta, hadd történjék az, amit a nő akar. Őelőtte a régi Ludas jelent meg, ami majdnem mindig tele volt, és a pincér, egy köpcös, harcsabajszos férfi már hajlongva fogadta őket, apát valamiért Tanár úrnak szólította, de apa sose tiltakozott emiatt, és a kérdés végül úgyis az volt, hogy aznap van-e vesevelő, vagy inkább a marhalábszárat ajánlják, esetleg maradjanak a jól bevált kakastöke-pörköltnél. A cserszegi fűszeresből készült fröccs egy perc múlva ott állt az asztalukon.
Gabit nem lehetett leállítani.
Figyi, figyi, figyi! Hát ez teljesen ő. Hihetetlen!
Az, szerintem is hihetetlen.
Fejes hátra, a konyha felé nézegetett. Végre kivágódott a csapóajtó, és egy peckes járású, magas pincér jött oda hozzájuk.
Tessék parancsolni.
Jó napot. Kakastöke-pörkölt…
Tessék?, kérdezte a pincér.
Van?
Kakastöke-pörkölt? Nincs, kérem.
Vesevelőjük?
Semmi ilyesmi. Belsőséget nem tartunk. Nem megy az manapság.
De egy jó marhalábszárpörkölt, egy csárdában, csak akad, nem?
Fejes érezte, indokolatlan indulat feszül a hangjában.
Marhapörkölt, kérem. Természetesen.
Azt hozzon. Hát te?
Fejes most Gabira nézett, aki azóta is egyfolytában a másik asztal irányába bámult.
Most, anélkül, hogy a fejét egy milliméterre megmozdította volna, halkan megszólalt.
Tessék mondani… Az a férfi ott… Az ablaknál… Ugye, hogy a Gerard Depardieu?
A pincér lejjebb hajolt. Mi tetszik, kérem?
Hagyja csak, intett le Fejes. Hozzon két marhapörköltet. Tarhonyával. Uborkával.
Gabi tovább suttogott.
Aki annál az asztalnál ül. A híres francia színész, nem?
A pincér is odaemelte a fejét.
Nem tudom, kérem. Nem mutatkozott be.
Aztán Fejesre nézett. Híres színész? Tényleg?
Fejes kivett egy fogpiszkálót, pedig nem volt szokása.
Hülyeség. Ha lehet, hozza a rendelést. Sietünk.
Én szeretek megbizonyosodni a dolgok állása felől, jelentette ki Gabi, és elszánt tekintettel nézett Fejesre. Nem akarod megkérdezni nekem, hogy ő-e?
Tőle? Menjek oda?
Hát kitől mástól?
És ha igen, akkor mi van?
Akkor legalább tudom.
Kérsz egy autogramot a szalvétára?
Nem tudom. Lehet.
Fejes egy pillanatra elgondolkodott. Hallotta, hogy odakint, az épület mögött megint elzakatol egy vonat. Az utasok nézik a Ludas csárdát, tán nem is sejtik, hogy itt bent még van némi élet. Fő a konyhán a marhapörkölt. Az ablaknál pedig ott ül…
Én nem csinálok ilyet, ne haragudj.
Amikor ezt kimondta, a kezében kettétört a fogpiszkáló. Beledobta az asztal túloldali sarkán álló hamutálba.
Hát én meg igen!, felelte erre Gabi kissé emelt hangon. Kitolta maga alól a széket, felállt és megindult a férfi felé.
Fejes követte a tekintetével, miközben eszébe jutott, hogy pontosan itt, a Ludas kerthelyiségében egyszer hozzájuk, apához jött oda egy fura, csálé járású, torzonborz alak, megállt előttük, és azt kérdezte, Megismersz? Apa felnézett az eszegetésből, hosszan szemlélte az idegent, majd a maga félszeg módján annyit mondott csak, Ne haragudjon… Mire az illető rekedten elkurjantotta magát, Fejes Elemér, az anyád ne sirasson, hát ha azt mondom, hogy Miczura Konrád? He? És apa kezéből kiesett a kés és a villa, lassan felemelkedett, úgy ismételte, Miczura Konrád… Fejes csak arra emlékezett, hogy apa odaültette az asztalukhoz az idegent, italt rendelt neki, és hozzá fordulva azt mondta, Nézd meg jól, ez itt a Miczura Konrád, aki hatodik után, nyáron kihúzott a partra a második bójától, amikor görcsbe rándult a lábam… Ha ő nincs, ma te sem lennél, fiam!
Látta, ahogy Gabi odalép az idegen férfihoz és megszólítja. A férfi hozzá fordul, leveszi a szemüvegét, ültéből néz érdeklődve felfelé a nőre. Gabi egy lépést tesz hátrafelé, a kezét a szája elé kapja. Aztán már hallotta is, amint habogva, hadarva mondja, Elnézést, bocsánat, nem akartam zavarni…
Ültek némán. Gabi előre meredt, az abrosz hosszúkás mintáiba fúrta a tekintetét.
Én… nem is tudom…
Mindegy. Mindjárt hozzák az ételt. Marhapörköltet kértem neked is. Remélem, szereted.
Hogy lehettem ilyen? Most mit gondolsz rólam? Mint egy idióta kamaszlány…
Szerintem nem baj az, ha valaki képes idióta kamaszlánnyá visszavedleni néha, mondta Fejes és úgy állította a kést és a villát, hogy derékszöget zárjanak be.
És még erősködtem is… Teljesen ciki… Gabi ránézett. Hidd el, hogy…
Bízd rám, hogy mit hiszek és mit nem.
A pincér ért oda, és letette eléjük a két tányér gőzölgő ételt. És a két adag uborkát.
Aztán várt még egy pillanatot, majd kissé lehajolva halkan megkérdezte, Mondják, tényleg az a híres színész… és a fejével előre bökött…, az ott?
Gabi lesunyt fejjel ült. Fejes felelte helyette.
Nem árulta el, őrzi az inkognitóját.
Aztán a kezébe vette a villát, és kicsit összekeverte a pörköltet a tarhonyával, pontosan úgy, ahogy apa szokta.
A férfi akkor kelt fel az ablak melletti asztaltól, elindult kifelé. Amikor az asztaluk vonalába ért, biccentett egyet. És a következő pillanatban azt mondta, Ágyő!
Újra szemerkélni kezdett. Fejes kijelentette, hogy aludni fog egyet, mert semmi egyébre nincs nagyobb szüksége, mint hogy végre kialudja magát. Gabi csalódottan kérdezte, hogy ő mihez fogjon addig, Fejes ezért felajánlotta, hogy nyugodtan dolgozhat a laptopján, neki, állította, és most szinte jól esett erre hivatkozni, úgysincs semmi ingerenciája és ötlete. Gabi szerette volna, ha majd elolvassa a doktorijának utolsó fejezetét, amit Fejes megígért. Még azt is hozzátette, Hiszen azért jöttünk, nem? Gabi állt egy pillanatig némán, de azért kibökte, amire gondolt, Nem téliesíteni jöttünk? Fejes ezen a kis durcásságon most elmosolyodott. No meg téliesíteni. De a kettő nem zárja ki egymást.
Fent aludt a tetőtérben, a legkisebb lyukban, ahol mindig is. Nyárfa állt közvetlenül az ablak előtt, a levelek sutyorgása eddig még mindig el tudta altatni. Milyen lehet télen, amikor kopasz a fa?
Vad dolgokat álmodott. Apa és Gabi ült egy csónakban, apa öltönyben, nyakkendőben, kalapban. Olyan sovány és picike volt, mint a halála előtt, de megmarkolta a két evezőt és húzni kezdett. Gabi háttal ült a partnak, ahol Fejes állt, visszafordulva integetett, Fejest leginkább Maralyn Monroe-ra emlékeztette. Nagy hullámok jöttek és szél, ami egyszer csak lefújta apa kalapját. Szegény már csak kopaszodó fejéhez tudott odakapni, a habokon táncolt a kalap. Kétségbeesetten ugrott fel a csónak deszkájáról, nyúlkálni kezdett a kalap után, Gabi a zakója hátuljánál fogta. De hiába, mert apa, ahogy egy hullámlökés megdobta a csónakot, beleesett a vízbe. Gabi felállt, és a következő pillanatban ő is a habok között találta magát. Fejes ekkor vette észre, hogy Béluci is vele van a parton, de Béluci kerekesszékben ül, és cigarettázik. A két vízben kapálózó embert látva a bátyja megszólalt, Na, Bandika, fogadunk, ki ér ki előbb a partra? Te biztos apára fogadsz, nekem marad a kiscsaj, hm? Ha én nyerek, nekem adod a mobilodat, okses? Fejes látta Béluci torz vigyorát, ahogy mohó szemmel les rá, majd olyan mélyet szippantott a cigarettából, hogy teljesen behorpadt az arca. Fejes érezte a torkában a szavakat, ahogy ömlenek kifelé. De nagy geci vagy te, Béluci, csak ez érdekel, az a rohadt mobil, és ha megfulladnak? A bátyja azonban csak mosolygott tovább. Ugyan mért fulladnának meg? Tudod, hogy apa mennyire nem szeret feltűnősködni. Szépen kiúsznak, meglátod. Béluci nevetett, rázkódott a szája szélén egyensúlyozott cigaretta. Fejes a víz felé nézett megint, de a felborult csónakon és a szürke hullámokon kívül semmit sem látott.
Felriadt a szobácskában. Teljes csönd volt, a nyárfa zenéjét sem hallotta. Mindkét kezével végigsimított az arcán. Ezeket szépen eltettem láb alól, mondta magában. Fülelt, hallja-e odalent Gabit. Őt sem hallotta. Lement, az asztalon a laptop ugyanúgy csukva feküdt, ahogy a nő kezébe adta. Fejes elkezdte nyitogatni a pirinyó konyha szekrényeit. Milyen rég nem jár le ide. Soha. Nyáron sem, ősszel meg pláne. Pedig nem utálja Bélucit, nem erről van szó. Csak nem kívánja látni, mi lett belőle. Néha még szeretettel is tud gondolni rá. Igaz, ilyekor mindig ugyanaz a szó ugrik az eszébe, Hülyegyerek.
A kis alumínium forralóba vizet tett, begyújtotta a lángot. A gázpalackot is le kell majd szerelnie, és kivinni a sufniba. Amíg forrt a víz, megnézte a telefonját. Nem kereste senki, csak egy esemes jött, ami a Nemzet Színészének haláláról adott hírt. Csak valami olcsó kávét talált, abból tett két kiskanállal a pöttyös bögrébe. Amilyen pöttyös bögrék már csak a balatoni kis házakban léteznek, ott töltik örök életüket. Egy percre eltöprengett, vajon Gabinak is készítsen-e kávét, de aztán kiöntötte a maradék forró vizet a mosogatóba. Cukor nem volt sehol. Nem baj, gondolta Fejes, akkor legyen keserű. Kiállt az ajtóba, és a kávéból egyet-egyet kortyolva nézte a kertet és a kerítésen túl az utat. Szemben Katicsék laktak, jutott eszébe, az asszonynak amerikás magyar volt a bátyja, ha ez az Árpi bácsi hazajött, két-három évente, akkor volt nagy ramazuri, még nekik is jutott a lapos rágógumiból. Vajon mi lett ezekkel az emberekkel? Mind meghaltak ők is, mint apa? Valószínű.
Gabi tűnt fel az úton, lassan sétálva jött feléje. Fejes az ajtófélfának dőlve állt, kezében a csésze. Nézte Gabit és nem érzett iránta semmit. Annyira nem, hogy tudta, fáradság lesz egyetlen szót is mondani neki. Pedig kell valamit mondani. Majdnem mindig kell. Persze, egy kolostorban, ha komolyan vesszük a klauzúra nagy üvegajtaján a feliratot, hogy nőknek tilos a bejárás, akkor elképzelhető a végsőkig menő szótlanság is. Az isteni csönd.
Gabi odaért eléje, kicsit kényszeredetten elmosolyodott.
Kávé?, kérdezte a nő
Fejes bólintott. Egy kis séta?, kérdezte ő.
Gabi csak a szemével válaszolt.
Aztán Fejes mégis elkezdte mondani.
Anyám telefonált, a bátyám rosszabbul lett. Mégis haza kell mennünk még ma.
Valahogy sejtettem, felelte Gabi.
Meg kell értsed.
Megértem.
Segítesz egy kicsit? Gyorsabban végzünk.
A téliesítéssel?, nézett rá Gabi. Szemében sárgás fény játszott, a szája szegletében egy idegen vonás jelent meg, amit Fejes korábban még sosem látott.
A téliesítéssel, persze. Hiszen ezért jöttünk, ugyebár.