A szívem. Egy disznó szívbillentyűje veri bennem az élet ritmusát.
Miczura Konrád sóhajtott egyet a füredi szanatórium kórtermében. A
hajnali fények már kukucskáltak az ablakkeret mögül, a falon egy
vékony sáv narancsos színre váltott.
Sóhajtott egy nagyot, megütögette maga körül a paplant.
Egyedül volt, tegnap hazament a Sipos szomszéd, nem kellett senki
előtt szégyellnie a sóhajait.
Ami nem nagyon passzolt egy rendes hentes-mészároshoz.
Épp hasított a nagy bárddal, amit a fia hozott neki Walesből, amikor azt
érezte, hogy valami vagy valaki megmarkolja a mellkasában a szívét,
és cibálni kezdi.
Ez volt a múlt kedden. Az a fél sertés, a nyavalyás disznó, mintha még
kárörvendőn kacsintott is volna, amikor a hordágyon vitték ki a
darabolóból. Mindenki elveszi méltó büntetését.
Még az intenzíven a Gödrei bácsi jött először ezzel a marhasággal,
hogy disznószívből való billentyűt ültetnek be, vagy műanyagot. Ez a
Gödrei öreg sváb papa volt, titokban kulent eszegetett és egész nap
rádiót hallgatott, és roppant büszke volt rá, hogy neki műanyag
billentyűje van.
A professzor nagyon szigorú ember, főleg a bajsza, az minden
kimondott szónál rángatózik, szinte szúrnak a tüskéi. Miczura Konrád
hentes-mészáros csak az utolsó nap merte szóba hozni az egészet.
Hogy akkor disznó-e vagy sem. A professzor megnyugtatta, sokkal
jobb, ha élő organizmusból veszik ki a szervet, mint egy teljesen
idegen test. Maga sem műanyagból van, Miczura, mordult rá a
professzor, meglátja, ettől még nem fog röfögni. És a vállára csapott.
A hentes este, amikor a nejét hívta, beleröfögött a mobilba. Az asszony
nem akart hinni a fülének. Be vagy rúgva, te? Aztán ő vigasztalta a
férjét. Hát a disznókat te ismered a legjobban. Jóságos élőlények.
Kedvesek és okosak is. Ki szokta ezt mondogatni, hm?
Aztán átkerült Füredre, és mit tesz ég, a Siposnak is műanyag
billentyűje volt. Megmérték a vágást a mellkasukon, Miczurának két
centivel hosszabb volt, erre azért lehetett kicsit büszkének lenni, de a
lényeg, a szívverés, az élet hangja..., az nála mégis csak disznótól
származott. Még jó, hogy ez a Sipos folytonosan dumált, be nem állt a
szája. Elmesélt az mindent, a véletlenül nyilassá lett nagyapjától
kezdve a nagynénikéjéig, aki a házastársi együtthálás előtt minden
alkalommal hosszasan fohászkodott a Jóistenhez, előre is bocsánatért
esedezve. Nevetett Miczura Konrád ezeken a történeteken, még ha
húzódott is ilyenkor a seb, az a szép harmincöt centis.
De aztán mintha belülről, a saját legbensőbb világából valami
csámcsogás, röfögés kúszott volna a fülébe.
Már egészen élessé váltak a július reggel fényei. Mennyire szerette ezt
világ életében, a nyári hajnalokat. Amikor még hűvöskés volt, de már
érezni lehetett a levegő pórusaiban az elkövetkező hőséget. Nyáron
legyen meleg, a kutyafáját!, szokta mondogatni.
Feltápászkodott, mezítláb odament az ablakhoz. A parkra látott, a
sárga kavicsos ösvényeken senki sem járt, csak a hatalmas platánfák
alatt csobogott a keserűvizes kút.
A párkányra könyökölt, összekulcsolt két kezére hajtotta az állát.
Belélegezte a beáramló friss levegőt. Mint minden reggel, amióta
megtudta, hogy disznóból való billentyű kergeti benne vért, végigfutott
rajta, hogy mostantól minden másképpen kell majd legyen. Nem
gyilkolászhatja felebarátait, a sertéseket, se meg nem eheti őket.
Miczura Konrád hentes és mészáros megszűnt létezni. Csak hát akkor,
töprengett tovább, és úgy érezte, ebbe lassan belezavarodik, akkor
én is most túléltem vagy meghaltam, a keserves istenit neki.
És még a nyári korareggelt is feleslegesnek érezte, mert az, aki ezt
annyira szerette, már valaki más, talán nem létezik többé. És akkor a
világ is meghalt.