Ez a bolond április bolondot csinált belőlem,
Hát tessék, lábai előtt heverek egy nőnek.
És a szívemben csicsergő virágok nőnek,
Mert végre van kinek virágozniuk: Önnek!

Ez állt a néni emlékkönyvében, elhalványuló tintával róva. Ott volt a dátum is, percre pontosan: Szfvár, 1935. április 15-dike, du. 3 óra 54 perckor.

Tisztára nyár volt már, pedig még egy nappal a fűtési szezon vége előtt voltak. Ilyenkor szokta eljátszani, meleg ide vagy oda, hogy megveszi az Isten hidege, körbetekerte magán a paplant és csattogtatta a fogát.
Matild csak nézett rá, miközben a párnáját verte fel éjszakára, és lassan mormogta, Akkor fagyjál meg.
Rántó dacosan felelte, Meg is fagyok, ne félj.

Kint ültek a teraszon, az asszony ujjatlan blúzban, karját a szék peremére fektette, fejét az ég felé emelte. Mindig ez volt a nyár előtt a menetrend, egy kis színt kellett kapnia, különben mit szólnak majd hozzá a strandon. Hipóreklám, így emlegette magát.
Ha a legújabb hipót használja fehérítésre, néhány perc alatt csodát lát: olyan patyolat fehér lesz minden, mint Rántó Sándorné, született Ács Matild bőre!
Rántó nézte a feleségét, ő persze könnyen volt, csak kidugta a képét a napra és máris olyan barna volt, mint a politúros kisszekrény az előszobában – na, hát ez jutott eszébe, az olyan szép fényes-barna.
Aztán egyszer csak elkezdte mondani, reszelősre igazított fejhangon.
Hát egyet mondok én magának, sógorasszony, hogy csak tessék vigyázni ezzel a nagy arc sütkérezéssel, mert veszélyes is tud lenni az efféle. A kolistei pék felesége, teszem azt, fejébe vette, hogy majd a kemence mellett ücsörögve kap egy kis színt, amolyan régebbi típusú szoláriumként használva, ugyibár, és kényelmesen odacsücsült a kemence ajtaja mellé, hogy a bent lobogó tűz ne csak a kenyeret süsse, hanem az ő kis pofikáját is. No, és mi történt, sógorasszony? Szépen lebarnult? A lófarát! Túlfúvás keletkezett a kemence belsejében, miszerint örvény, azaz abcúg, és egyszer csak kivágódott a kis ajtó, és akkora lángnyelv csapott ki belőle, hogy a Süsü, a sárkány megirigyelhette volna. Olyan tisztességesen képen nyalta a pék feleségét, hogy nem ám barna, hanem teljesen összeégett és lila lett szegénynek az arca, ki se ment nagyon az utcára a balul sikerült sütkérezés után. Azt se lehetett tudni, mikor halt meg aztán, csak az biztos, hogy kolistei pékről egy idő után mindenki tudta, hogy özvegy ember, nem főz rá senki, és üres kenyeret meg maradék perecet eszik. Pedig, sógorasszony, a pékné híres gazdasszonynak számított, az ököruszálylevest úgy tudta, mint senki más, Hrabec doktor a megmondhatója ennek, aki egyszer úgy nyilatkozott, hogy olyan levest evett a pékéknél, hogy még akkor is igen ízlett neki, amikor már kifelé hányta.
Rántóné kilesett az egyik szemhéja alól.
Neked soha semmi értelmes nem jut eszedbe, szívecském?
Rántó elégedetten sóhajtott. Hála istennek, nem.
Hallotta a madarak egyetértő csiripelését, és érezte, amint a nap sugárujjaival megcsiklandozza az álla alatt. Ott, ahol olyan jól esik néha egy kis messziről jövő, idegen és mégis oly ismerős birizgálás.

Rántó Sándor nemrégiben találkozott az angyallal. Tőle értesült, hogy addig élvezze az életet, amíg élvezheti. Lehet, hogy összejön majd a számára az öröklét is, de az más lesz. Bizonyos értelemben unalmasabb, szürkébb. Csak arra emlékezhet majd, amit földi, emberi valójában megélt.
Nézte az angyalt, kire is hasonlít, elvégre mindenki hasonlít valakire, és ez alól még az angyalok sem kivételek. Végül rá is jött, hogy Vánnyadt Elemér tejgyári ellenőrre emlékezteti az angyal, de nem kinézetre, hanem a hangja, a beszéde, ahogy ez a bácsi beszélt hozzá gyerekkorában. Rántó Sándor anyjának bácsikája volt ez a néhai ludovikás tiszt, akit, ahogy az apja fogalmazott, becsületből látogattak meg évente kétszer. Többször is ágyban fekve találták, noha nem betegeskedett, csak szemlélődni szeretett, és erre a műveletre a plafonon cikázó repedések tökéletesen alkalmas terepet nyújtottak, régi katonai térképek jelentek meg a szeme előtt. Aztán egyszer csak, nem tudta senki, milyen ihlettől vezérelve, elhatározta, hogy kimeszeli a szobácskáját, saját kezűleg. Kerített valami tyúklétrát, minden esetre nem elég erőset, hogy kibírta volna, lezuhant, és eltörte mind a két lábát.
Feküdt az ágyban, felpolcolt párnák hegyén, és azt mondta a nyolc éves Rántó Sanyikának, Vedd úgy, hogy mindig valami jó történik veled. Bármi is legyen az, tudd, hogy jó. Valamire jó. Elhiszed, kisöreg?
Ő pedig felnézett a plafonra, ahol egyetlen világító mészcsík húzódott végig, mintha egy repülőgép járt volna a szoba egén.
Az angyal vállat vont, mint aki azt mondja, Ez van, barátocskám. Rántó Sándor látta, amint a szárnyán rezegnek a tollak, sőt, egy el is vált a többitől, és elkezdett libegni lefelé.
Később hiába kereste, nem találta sehol.


Rángatozó fény, betegeskedik a lámpa.
Behunyja a szemét, remeg a szemhéja. Kinyitja.
Most sötét van. Most világos.
Délelőtti telefonálása jut eszébe.
Nem, nem tudom pontosan a doktor úr nevét, M-vel betűvel kezdődik… Me…, Nem Mengele, de valami nagyon hasonló.
Rángatozó fény. Megint elalszik. Mintha pukkanna valami. Többé nem villan fel.
Tehát lehet kezdeni aludni.

Amikor a hospice osztályon kezdett dolgozni, Matild szinte őrjöngeni kezdett. Mi bajod? Ennyire érdekel a halál, vagy mi? Ez nem normális, tudod?
Segíteni másoknak, ez olyan nagy bűn?, kérdezte Rántó.
Nem arról van szó. Csak nem a te dolgod!
Mért, mi az én dolgom?
A felesége megállt a konyharuhával való hadonászásban.
Azt neked kellene tudnod, kisfiam.
Rántó Sándor meglehetősen utálta, ha a felesége „kisfiamnak” szólította. Mert mélységesen érezte, hogy a nő ezt így is gondolja. Meg akarja mondani a „kisfiának”, mi tegyen. Ha a száján kibukó mondat szavai épp az ellenkezőjét is mondják.
Klementin Hermina, így hívták a nénit. Nyolcvankilenc éves volt, az egyik lábát le kellett vágni.
El se tudja képzelni, milyen szép voltam, ejtette az ölébe az emlékkönyvet.
Ó, hiszen most is szép!
Menjen már, legyintett a néni. Még ha így is van… Más szép öregasszonynak lenni, és megint más szép ifjú hölgynek… Tudja, mi a legszörnyűbb? Ha én most meghalok, mindenki azt mondja, hogy rendjén való, szép kort ért meg, végül is, itt volt az ideje… Holott… elhiszi, ha mondom, hogy én most is tizenhét évesnek érzem magamat, mint ahány akkor voltam, amikor Szállay Aurél ezt a hódoló bejegyzést tette a könyvecskémbe?
Rántó Sándor kicsit megemelkedett, a hodeklivel még tíz centivel közelebb húzódott az ágyhoz. Reszelősre igazított fejhangon kezdett el beszélni.
Mondok én magának valamit, sógorasszony, elmesélem, mit társalkodtam az angyallal a múltkor is…
Az öregasszony odakapta a tekintetét, metsző kék szemében különös fény villant.
Na, mondja, aranyom… Tényleg egy angyal volt? Női angyal?
Lófarát, sógorasszony! Az angyalok, minden híresztelés ellenére férfiak!