Drága Apácskám,

Sietek tudomásodra hozni, mi történt az elmúlt napokban, mert tudom, úgy érzed, „elrabolták” Tőled a Te kis lánykádat. Holott… ej, hát most nem erről akartam szólni, hiszen annyiszor megtárgyaltuk mi ezt, és Te magad tudod a legjobban hányadán is állunk. Egy férjet soha nem lehet úgy szeretni, mint egy Édesapát! Ugye?
Ákos tisztel Téged, és igenis respektálja a „Szerkesztő urat”, ahogy néha vidáman szokott emlegetni.
Bárcsak engem is tisztelne úgy… Ó, azt hiszem, ez csak úgy kiszaladt a számon, vagyis a tollamból. Bár, már hallom is a fülemben, erre bizonyosan ezt felelnéd, leírni csakis megfontolásból lehetséges bármit is. És igazad lenne.
Ákos szeret, elismerem, mert, persze, érzem is, de hogy tisztelne is… De hát lehet egyformán tisztelni apát és lányát? Talán ez az, ami lehetetlenség.
Az ideúton is furcsa volt. Mintha az esküvő óta…, remélem, nem csak képzelődöm, és akarattal látom én is másképp a világot, vagyis Ákost…, szóval, megváltozott kissé. Vagy én inkább? Nem tudom. A házasság világa más – ez lenne a földi másvilág? Amikor minden ugyanolyannak tetszik, mint akár csak egyetlen nappal korábban, és közben mégsem.
Ákos egyfolytában nevet. Sőt, már bocsánat, röhög. És én nem mindig tudom, hogy min. Örvendhetnék, nekem milyen vidám férjuram kerekedett, de mégis leginkább zavar ez a „megvidámodott” Ákos. Kérdezed, min nevet, vagyis röhög? A legidétlenebb dolgokon. Vali néniről került szó, aki olyan szegény, amilyen, tény és való, hogy nem a bűbáj természetéért szeretjük. Ó, egy igazi házitündér!, rikkantott fel Ákos, és amikor kérdőn néztem rá, elkezdte magyarázni, hogy a házitündérek olyan mutáns vállfaja, akinek pata látható a végtagjain, hosszú, villás végű farka van és két helyes kis szarv meredezik a homlokán… És mire ezt végigsorolta, olyan éktelen vihogásba tört ki, hogy féltem, nem is figyel már a vezetésre, még valami bajt okoz… Feltűnt neki, hogy nem nevetek, sőt, bizonyára összevont homlokkal ültem ott mellette, mert erre meg azt kérdezte, No, mi van, tán otthon felejtettem a kacagányomat? Ez is roppant vicces volt, szinte tombolva nevetett, verte a kormánykereket.
Néztem a télvégi tájat, a szürke-barna domboldalakat, a még mindig reménytelenül kopasz fákat. Hát ilyen egy nászút első napja? Mégis inkább májusban kellett volna esküdni…
Megálltunk tankolni, kávézni. A benzinkút shopjában Ákos elkezdte mustrálni a kozmetikumokat, és valahogy egyre jobban belelovallta magát abba, hogy a különböző készítmények már mind azt hirdetik magukról, hogy kókusz, meg mangó, meg citrus és a jó ég tudja, még milyen kivonatot tartalmaznak. Jó hogy nem az egész étlapot kell már magamra kenni!, méltatlankodott, de aztán… és megint a pillanat törtrésze alatt… mintha kicserélték volna, és felettébb nagy hangon azt kezdte rikoltozni, hogy pickszalámis szendvics kivonatú hajbalzsammal akar fejet mosni, meg az igazán férfias illat az Erős Pista Body Care, és nekem biztosan tetszene az aranygaluska granulátomot tartalmazó fogkrém… Ezt különösen nívósnak tarthatta, mert szinte dobálta magát, miközben előadta, de úgy, hogy az üzletben tartózkodók döbbenettel vegyes szánakozással pislogtak felém.
Hiszen mi is szoktunk bohóckodni, Apácska, Te meg én… Féltettél Ákostól, mi lesz a Te kis lánykáddal ennyi akarás és szigor mellett… Ugyan, már ne vedd ezt bántásnak, a Te bohókás álomvilágodhoz képest nem sok kellett ahhoz, hogy azt szigorúságnak, vagyis valami félelmetesnek érezd.
Mért, már jókedvem sem lehet?, mordult fel Ákos, amikor kissé korholva szóvá tettem a viselkedését, Elvégre az ember csak egyszer nősül meg… itt egy kicsit kivárt, azt folytatta… először! És ezen úgy nyerített újfent, mint akibe ördög bújt belé.
Aztán végre megérkeztünk. Szép itt a hegyek között. Mi tagadás, nem értek egyet szegény Petőfivel, én csak a hegyeket tudom szeretni, a formákat, a csúcsokat, az égbe törő szikrázást – minden, ami lapos, az unalmas is.
Ami azt illeti, ezt most Ákosról sem lehetett elmondani, már hogy unalmas lett volna. De én sose tartottam annak…Valaki Mással ellentétben, ugyi… csakhogy számomra, legalábbis eddig, a benne rejlő érdekesség és izgalom nem egy kamaszkorban rekedt fiúcska nagyot mondani akaró nyihogását jelentette.
A panzió tiszta, rendes, olyan, amilyennek egy igazi osztrák szállásnak lennie kell. Hatalmas parasztbútorok a szobában, akkora dunyha, hogy szinte agyonnyom. De kell is, mert meleg nincs valami nagy.
Alig érkeztünk meg, Ákos rögvest észrevette, hogy egy Wasserfall tábla vízesést jelöl nyíllal. Oda elmegyünk!, jelentette ki, majd felhívta a figyelmemet, hogy a vízesés és az esővíz mennyire nem egy és ugyanaz. Ezen legalább lehetett egy kicsit mosolyogni. Meg is jegyeztem, lássa, nincs bennem semmi gonoszkodó szándék, Ejnye, hát maga mindent kiteker? Ó, dehogy!, felelte erre rögvest, például a maga habszín nyakicáját egyáltalán nem!
El tudod képzelni, Apácska, hogy mennyire tudtam kacagni ezen a bókon, két nappal a szent esküvés után.
Nem volt maradása egy perc sem. Alig rámoltunk szét (én, jegyzem meg, szinte teljesen egyedül, az ő holmijait is!), már húzta is a túrázáshoz való cipőjét, hogy akkor indulás. Hová?, kérdeztem szinte ijedten, mert ha nem is lustálkodásra vágytam, de a hosszú autókázás után jól esett volna kinyújtózkodni, esetleg belefogni valami olyasmibe, ami az ifjú házasok között talán nem természetellenes esemény…
Ó, eszembe jutott, drága Apácska, az a mozdulat…, ott a templomajtóban. Amikor a két hűvös tenyered közé fogtad az arcomat (egy pillanatra úgy éreztem, többé el sem fogsz engedni), és azt mondtad, nagyon halkan, hogy csak én hallhassam, de azt aztán örökre jegyezzem meg. Emlékszel-e erre a mondatra? Azt mondtad, Hát akkor szeresd, de nagyon!
Ez jutott eszembe, itt, a szobában, amikor Ákos már befűzte mindkét bakancsát, anorákot húzott, és kihúzta a kulcsot a zárból… Hát akkor szeretem… az én férjuramat!
Szép ez a vízesés. Megpróbálom leírni, jó, Drága Szerkesztő Úr? Ahogy tanítani tetszett… Szóval. Erdőben kell elindulni, az ősi fák gyökerei messzi nyújtózkodnak, kibújva a föld alól, mohásan, levelektől betakarva. Ahogy sűrű ágak között beesik a napfény, ezeken a buckákon bukdácsol keresztül, és amőbaszerű foltokkal tarkázza tele a talajt. Aztán egyre kövesebbé válik a terep, és erősödik a zúgás is. A hegyről lezubogó víz patakká szelídül, és erre csordogál, illetve iramodik, keresztül-kasul a sokszor sziklányi kövek között. Milyen megkapóan tud fényleni egy vizes kő háta! Mintha valami különös vízi állat, amelyik játszik, vagy leskelődik, bújik a többi között, és olyan csíkos, mint egy tigris, szinte simogatnivaló! Aztán egyre inkább befelé, a hegyszorosba. A víz robaja mind hangosabb, és a fül csiklandása után végre a szem számára is kitárul a kép, és láthatóvá válik a két zuhatagban, fehér sugárban ömlő őserő, a víz. Meredek falépcső visz fel a magasba a sziklafal mentén, és a két zuhatagszint között híd vezet át – épp odatűz a nap. Minden szikrázón fénylik és ez a vad természeti jelenség melegséggel lesz teli mégis, kicsit olyan, mintha egy izgalmas vágyálomba lépnék, és otthon vagyok. Ott állnánk a hídon, drága Apácska, sütkéreznénk, és néznénk, amint a víz alattunk a kövekre csapódik, és minden egyes szemcséjét külön-külön szemrevételeznénk.
Szépen írtam? Mert szép volt.
Ott álltunk Ákossal a hídon, sütkéreztünk, néztük, amint a víz a kövekre csapódik, és minden egyes szemcséjét külön-külön szemrevételeztük.
Legalábbis így gondoltam, amíg Ákos mögém nem állt. Éreztem, amint hozzám simul a teste, megfogja a derekamat. Egy másodpercre különös, érzéki borzongás futott végig rajtam, a lábujjamtól, fel a gerincemen át szó szerint a fejem búbjáig. De akkor már Ákos markolta az oldalamat és egy hirtelen mozdulattal felfelé rántott, emelve, mintha át akarna dobni a híd korlátján. Észveszejtő módon nevetni kezdett. Megijedtél? Ennyitől megijedtél?, kérdezte félig fuldokolva, mert érezte, ahogy megmerevítem a testemet és a kezemmel próbálok kitámasztani a fagerendán. Képzeld, micsoda szalagcím lenne belőle az újságban!, és a kezét végighúzta a horizonton, mint aki már látja is az öles fekete betűket. Szerelmi tragédia a vízesésnél! Ifjú házasok különös halála a szurdokban…!
Hogyhogy „házasok”, talán te is lezuhannál?, kérdeztem, szinte riadtan.
Megvonta a vállát, Hát még szép… Holtodiglan-holtomiglan! Erre esküdtünk, vagy nem?, nyerítette, és már megint úgy nevetett, mint egy eszelős.
Most már kimondtam, hogy ezt én nem tartom olyan jó viccnek.
Mért?, felelte, az ember már a nászútján sem lehet kicsit vidám? Előttünk még az egész élet, amikor majd komolyan vehetjük magunkat.
De a halállal nem viccelődünk, suttogtam engesztelőleg, és a karjára tettem a kezemet.
Haláli vagy, édesem!, rikkantotta, és már kicsit nyitotta is a száját, hogy megint olyan kacajt hallasson, ami a víz dübörgését is túlszárnyalja, de valamiért halkan eresztette ki a levegőt. Ugyanakkor felkapta a tekintetét a magasba, és így maradt hosszú másodpercekig, mint aki valami különlegeset vett észre a teljesen tiszta, égszínkék égen.
De azért most nehogy azt mormogd magadban Apácskám, hogy ó, ha ez a lány rám hallgat! Mert ez a lány a szívére hallgat mindig is, ahogy Te tanítottad. És ha majd a szíve esetleg mást mond, mint ma mond, vagy tegnap mondott, akkor arra fog hallgatni.
Jó így? Megegyeztünk? Gyújts csak rá nyugodtan, és dőlj hátra.
Mert még az éjszakát is el akarom beszélni.
Tudod, amit említettem az ifjú házasok közötti bizonyos eseményről… Nos, lehet, hogy ez hálószobatitok kibeszélése, de igazság szerint a semmiről nem nagyon lehet mit mesélni. Nem is tudom, mint alakult, csak annyi biztos, Ákos olvasott, én pedig olyan mély álomba zuhantam, amilyenbe tán még soha. Milyen érdekes is ez: az álom mélye! Mintha ez is egyfajta kegyelmi állapot lenne, ki milyen mélyre jut, mert bizonyos álmokra csak megfelelő mélységben lehet rátalálni. Hol lakozik a szerelem álma? Hát, ha odazuhantam ezen az estén, akkor lehet, hogy nem jó helyre pottyantam.
Löködésre ébredtem, és a mélyből visszakapaszkodva tudtam is, hogy ez nem lehet más, mint Ákos, aki itt fekszik mellettem, ő a férjem, vigyázza az álmom, de elképzelni sem tudtam, mi történhetett, ami miatt löködnie kell. Távolról tán még hallottam is a hangját, mondott valamit, mire én fordultam egyet. A következő pillanatban, mint egy fantasztikus filmben, újból belezuhantam ebbe az álom-szakadékba, ott voltam, vagyis inkább megsemmisültem az alján, és úgy aludtam, mint aki nem is evilági álmot álmodik. Nem tudom, mindez meddig tarthatott, csak azt tudom, hogy egy rúgásra riadtam. A lábszáramat érte, és nem arról van szó, hogy fájdalmas lett volna, hanem sokkal inkább döbbenetes. Mivel megint előbuktam az álomhabokból, megint ott kapaszkodtam az ébrenlét szélén, tudtam, hol vagyok, hogy Ákos van itt, csak ő lehetett, aki jelez, aki akar valamit, nem mondja, mit, nekem, úgy látszik, tudnom kellene, hogy mi a baj. Ám most is egyetlen pillanatról volt szó, mivel nem történt semmi egyéb, mint ez a lábbal való taszajtás, képzeletben csak megvontam vállamat, mondván, van ilyen, és indultam vissza. A zuhanásba. A zuhanás valamiért mindennél jobban csábított, tán megirigyeltem a vízesésnél a vízcseppeket, amik olyan magasról hullanak alá, nem lesz semmi bajuk, élvezik a fentről való alájutást, aztán vidáman, csobogva rohannak messze. De hát az az ő életük, ez enyém meg az enyém, amit tovább kellett álmodjak, úgy látszik. Elhelyezkedtem ennek az álomnak a mélyén, mintha most már így telne az életem örökkön örökké.
Eszembe jut ám a szavad, Apácska, és azok a szomorú, barna szemek, amikor bejelentettem a tervezett esküvőt. Semmi sem tart örökké, úgy látszik, ezt sóhajtottad.
Bizony nem.
Rángatásra ébredtem, és most már végleg. Nem csak az álom-kút kávájába kapaszkodva pislogtam kifelé, hogy aztán azonnal visszaugorhassak, nem. Ákos arcát láttam, a sötétben is tisztán és élesen. Ne horkolj már!, sziszegte a képembe. Micsoda?, rebegtem, vagy csak akartam, de valami bizonyára kijött a számon, mert Ákos csak tovább folytatta. Teljesen megőrjítesz a horkolásoddal…! Nem lehet melletted megmaradni!
Senki nem mondta még, hogy horkolnék…, feleltem inkább ijedten, mint megbántódva. Ugyan, ki mondta volna…, horkant fel erre Ákos, szinte megvetőleg, és eleresztett, visszapottyantam a párnára.
Ó, bárcsak viccelt volna, ha felnevetett volna, ha hozzáfűzött volna ehhez az egészhez egy kis… bármilyen huncutságot.
Elfordult és magába gubózva aludni kezdett. A testének vonala a hatalmas dunyha alatt olyannak tűnt, mint egy messze, hideg és fekete hegy, ahová semmi kedvem sincs kirándulni.
Néztem, pislogtam feléje, mert ettől fogva én egy szemhunyást sem tudtam aludni, Mi lesz, ha megint horkolok? Néztem ezt a félelmetes alakzatot, aki Ákos volt, választott férjem. Akit addig kell szeretnem, addig kell hű legyek hozzá, amíg a halál el nem választ. A halál, amivel, ugye, nem viccelünk…
Milyen hosszú, végtelennek tetsző éjszaka ez, Apácska!
És akkor, mintha mégis csak álom lenne, lassú, ütemes, ám egyre erősödő horkolás hallatszott felőle. Onnan, a fekete hegy belsejéből. Úgy eredtek meg a könnyeim, olyan bő és szinte mohó sugárban, mint a vízesés zuhataga.
El tudod képzelni, Apácskám?
A Te szerető kis lányodat, aki mindig maradok

A Tiéd.