Bementem, bár jól bírtam a szemerkélő esőt. Túl jól is.
A nyanya krumplit hámozott, de csak úgy, a maga slendrián módján: héj is maradt rajta, és a téli pince fekete foltjait se vágta ki belőlük. Tudtam legalább, megint milyen ebédre számíthatok.
Aki a világ végén él, félig-meddig kegyelemkenyéren, és erre még büszke is, mert azt hiszi, ettől írja majd meg a szentséges remekművet, az ne morogjon.
El tudtam hinni, hogy a kevés, a rossz, a lélek nélkül végzett munka is képes tökéletesnek lenni a maga nemében, és nagyszerű dolog, ha mindezt jól esően, mindent beleadva, lélekkel átitatva megírhatom, még ha tökéletlenül is.
Átáztam, mert a regény nyolcadik fejezetében G. az erdőn keresztül teljesen átázva érkezik meg az erdészlakhoz, ahol a kastélyból kilopózott M. várja. Vacogva akartam megírni, mert bíztam a vacogás szavaiban.
- Én nem fogom ám magát kikúrálni a nyavalyájából, ha meghűti magát akarattal - darálta el a nyanya, fel se nézve, a kés alatt sebesen forgatta krumplit.
- Ne aggódjon, Istenes néni, nem lesz semmi baj - mordultam vissza a szobaajtóból.
- Nem aggódom én, csak mondom. Baj meg mindig lesz, úgyhogy mindegy ez is.
A krumpli ekkor kiugrott a kezéből és vizes csíkot húzva épp a lábamig hengeredett. Felvettem, a neveltetés, ugyebár, és a nyanya felé nyújtottam.
- Lássa, itt van e - szólt erre köszönet helyett. És szinte kiütötte a kezemből, hogy nagyot csobbant a vájling vizében.
Régóta mérges volt rám, mert a lánya elkunyerálta a regény első néhány fejezetét, s ha lassan is, de átrágta magát a szövegen. Aztán még két dolgot művelt a lánya, amik szintén az én bűnömmé lettek: kijelentette, hogy nem is vagyok naplopó gazember, amint azt a nyanya a hátam mögött hangoztatta, jóllehet, egyébiránt belőlem éltek; mi több, az olvasottak alapján, ugyan többnyire naiv butaságokat, de a lány elkezdett kérdezgetni. Ha kiléptem a szobámból, szinte rögvest felhangzott a mély, rekedtes hangja.
- És megmondaná, hogy... - mindig ezzel kezdte. Én megmondtam, hogy. A válaszokkal megelégedett, bár az is lehet, hogy nem fogta fel őket teljesen, minden esetre akkor, azon melegében nem kérdezett többet. Ám a következő kérdés, a következő "És megmondaná, hogy..." egy picit mindig visszautalt arra, amit tőlem hallott.
A nyanya dúlt-fúlt ilyenkor, s amint lehetett eltávolította a lányát a közelemből, sürgősen el kellett mennie olajért vagy a suszterhez, a falu végére.
Igazság szerint, megakadtam ezzel a nyavalyás regénnyel, pedig pont amiatt jöttem, hogy itt, mindentől messze, zavartalanul fejezzem be életem fő művét. Az átázott G. csak azért kellett, mert már untam ezt az alacsony, odúszerű szobát, és kellett valami alibi, hogy legalább a lassan szemetelő esőbe kimehessek. Az átázásra nekem volt szükségem, és G-t vertem meg vele.
Tán azt reméltem, hogy az eső, a didergés kimossa belőlem a nyanya lányát. A hosszú hetek és az állandó kérdezősködés tette-e, nem tudom, de az biztos, hogy néhány napja elkezdtem álmodni ezzel a semmilyen lánnyal. Nem volt ebben egy fikarcnyi erotika, se vágy, inkább az a sokkalta zavaróbb tény, hogy lám, mennyire része lett az életemnek. Mi több, a jelen életemen túl a jövendőmnek is, mert tegnap óta mintha egyáltalán nem érdekelne G. és M. hosszú fejezeteken át a lelkemből bonyolódó története, hanem azon veszem észre magamat, hogy a nyanya lányának nulla kis sorsát kerekítgetem a fejemben, abból, amit véletlenül-kényszerűen megismertem, s mint egy néhány vonallal előre rajzolt kifestőkönyvet, színezem, szinte kidugott nyelvvel, a legnagyobb igyekezettel, hogy nagyon szép legyen. Drágaságos regényem csonkán, elfeledve hever, máris halálos porréteg fedi, s efféle kétségbeesett erőfeszítések, mint agyonáztatni magam, sejteni vélem, nem mosnak tisztára semmit.
- És megmondaná, hogy... - hallom a fülemben a nyanya lányának reszelős hangját, holott nincs sehol, csak a kés csattanó surrogását hallani, amint keresztbeszeli a krumplit.
Megmondanám, de eltűnt. Hát mit tehet egy író ember, leül, vagyis inkább nekiül, és ha nem mondhatja, ha nem kérdik, akkor ír. Írja.
Így telt el, szinte egy pillanat alatt az egész délelőtt. Az ablaküvegen ugyanúgy csorogtak a lusta vízcseppek, mint reggel, és én tiszta elmével, de annál inkább kalapáló szívvel és ujjakkal szőttem, tekerintettem, bonyolintottam a nyanya lányának történetét, amiről amúgy nem tudtam semmit, illetve..., de pont ez volt benne a szép!
- Ma nem eszik? - hallottam a nyanya hangját kintről, s valóban, órámra pislantva konstatálhattam, hogy bizony, már kettő is elmúlt. Van az írásnak egy olyan fázisa, amikor tudom, hogy nyugodtan abbahagyhatom, mert amint visszaülök majd az asztalhoz, ugyanúgy tudom folytatni, mint előtte.
Kimentem, láttam, hogy az asztalon gőzölög egy fazék, benne, a piros színéből ítélve, a reggeli krumpliból főtt gulyás vagy paprikáskrumpli. A nyanya a tűzhely mellett strázsált, és szokásához híven vizslatott, mintha olyan különös dolgokat szoktam volna tenni az asztal mellett. Elvégre egy magamfajtával sose lehessen tudni...
Leültem, mertem, és amint a számhoz emeltem az első kanalat, hogy megfújjam a gőzölgő lét, rádöbbentem, mi hiányzik. Szemben velem, az asztal másik végén nem volt senki. Ott, ahol a nyanya lánya szokott ülni, most csak a konyhakredenc repedezett, koszos zöld festékét láttam.
A következő pillanatban bizonyára a nyanyára emeltem volna a tekintetemet, de már figyelt és lecsapott rám.
- Ne keresse őtet. Nem jön.
Most aztán oda kellett néznem.
Kicsit előrébb lépett a tűzhelytől, az arca szinte zöld volt a gyűlölettől.
- Amíg maga itt van, addig nem jön, érti?
A kanál kiesett a kezemből, éreztem, amint a forró leves az ingemre spriccel.
A nyanya pedig tovább mondta.
- Egyen, igyon, aludjon itt, ameddig akar, ha már így kell lennie ebben a rohadt nyomorúságban. Írja meg a könyvit, csináljon, amit akar, mit érdekel. De őtet nem adom.
A szeme szikrát hányt. Meg nem tudtam volna mondani abban a pillanatban, milyen színű szeme van.
Felugrottam az asztal mellől és nagy dirrel-durral besiettem a szobámba. Aztán csak álltam, leeresztett kézzel, mint aki megadta magát. Az ablakon már csak kövér cseppek ültek, nem igyekeztek sehová.
Még hogy ugyanott folytatni az írást, ahol abbamaradt!
Leültem a gép elé, ahol zöldes árnyalatban villogott mindaz, amit a nap során a nyanya lányáról írtam. Aztán ujjamat a BackSpace gombra tettem, és a legutolsó betűtől visszafelé haladva, olyan tempóban, amit a masina diktál, szépen tisztára töröltem az egész fájlt. Egyetlen vékony vonalka villogott a képernyő bal felső sarkában.
- És megmondaná, hogy... - hallucináltam a nyanya lányának a hangját.
Megmondanám, de nem lehet. Igen, nem lehet. Tényleg nem.
A következő mozdulattal természetes egyszerűséggel rákattintottam a regényemre, ami készségesen megnyílt. 415322 betűből állt eddig. Hiszen ezért jöttem. G. és M. az erdészházban. G., mint tudjuk, átázva érkezett... Mi lenne..., mi lenne, ha M. valami egyszerű, de meleg étellel várná, mondjuk, paprikáskrumplival, mert olyan derék, jó lány, és ami a legfontosabb, amiről - lényegében - ez a regény is szól, szereti G-t.