Mindenképp el akarta mesélni Kacsáknénak a mai nap szomorú felfedezését.
Szomorú?
Inkább tán örülnie kellene.
Reggel, amikor a tükörbe hajolva egy-egy görbe szögként meredő szőrszálat irtott ki az álláról, ráismert arra, akit a tükörben látott. Mert nem ő volt az, özvegy Bettelheim Gézáné, hanem a tulajdon apja. Úgy látszik, így nyolcvan felé a nő teljesen megszűnik nőnek lenni, ábrázatát is elveszíti, férfivá válik (ugyan mi mássá, nincs sok választék a nőn kívül), hát még örülhet, ha az a férfi az apja. Egy pillanatra szeretettel nézte a felismert arcot, apácskám, hát itt vagy... De aztán rögvest utána rájött, az apja idestova harminc éve halott.
Mindezt el akarta mesélni Kacsáknénak. Ebéd után szokott átsétálni a szomszéd sarokig. Becsönget, és Kacsákné jó időben lejön a kiskapuhoz diskurálni kicsit, néha-néha még a kerítés párkányára is leülnek. Rossz időben csak az első emeleti ablakot nyitja ki, magára teríti a kabátját, és a két ablaktábla közötti, huzatfogó párnacsíkra könyököl. Persze, egy ilyen beszélgetés rövid. Jól vagy, Margitkám? Vagyogatok. Hát, te Icuskám? Á, ne is kérdezd... Ennyi. De azért jól esik, ér annyit, mint bármelyik szívgyógyszer.
Becsönget és semmi. Másodszor, harmadszor is nyomja a gombot, de az emeleti ablak mögött senki nem húzza el a függönyt és tekeri a kilincset. Rögvest eszébe jut, mint mondott egyszer Kacsákné (érdekes, magában mindig csak így nevezi). Majd egy szép napon hiába csöngetsz, nem jövök, nem nyitok ablakot. Akkor aztán tudhatod, hogy felfordultam. Így mondta, szeretett az efféle dolgokról kissé könnyelműen beszélni a Kacsákné.
Visszament a szemközti járdára, hogy jobban szemügyre vehesse a házat. De az első emeleti ablak függönye rezzenetlenül, szürkén lógott a helyén. Összehúzta magán a szinte bokáját verő, barna paplankabátot. Közben, jóformán automatikusan, megint átvágott a keskeny úttesten, és újból ott állt a kapu előtt. Hosszú mutatóujját a csengő gombjára helyezte, és nyomta, csak nyomta.
A háta mögött ekkor egy autó fékezett. Megfordult. A bordó kombiból mellényes öltönyt, nyakkendőt viselő, felzselézett frizurájú férfi ugrott ki. Hallotta, az autóból zene szólt, szeretem a bőröd illatát, de aztán becsapódott az ajtó. Közvetlenül odaállt, melléje, Bettelheim Gézánénak kicsit oldalt kellett lépnie. Elnézést, mondta a férfi, és most ő dugta be a karját a kapu rácsai között, és megnyomta a Kacsákné csengője feletti gombot, ami fekete volt. Majd kihúzta a kezét, és álltak egymás mellett. A férfi lopva az öregasszonyra sandított, aztán a fényes, fekete cipője orrát méregette.
A következő pillanatban heves mozdulattal ismét benyúlt a csengőhöz, és az előbbinél sokkal hosszabban, erőteljesebben nyomta. A szeme a házat fürkészte, őt mintha a második emeleti ablakok izgatták volna.
A férfi az órájára nézett, aranyóra volt, a szíja egészen apró láncszemekből összerakva.
Végül még egy csengetésre szánta el magát. De aztán meg se várta, hogy történjék valami, megfordult, a tekintete és az öregasszony tekintette épp csak találkozott, inkább kétségbeesett volt, mint dühös. Kivágta a bordó autó ajtaját, hol jár az eszem, csak a..., becsapta, és nagy gázadással, gumicsikordítással távozott.
Az öregasszony megint visszaállt a kapuba. Benyúlt a két vasrúd között. Megnyomta a Kacsákné fehér színű csengőjét. Csönd volt. Aztán hosszú mutatóujja eggyel feljebb vándorolt és megnyomta a fekete gombot is, amin nem volt semmiféle névfelirat.
És a következő pillanatban eszébe jutott az apja, amint 1932. júniusában léniával a kezére vert, mert a nyári szünetben azzal mulattatta magát, hogy a rossz fiúk csapatával a Deák Ferenc utca összes apró kis házába becsöngetett egy porszagú, fényes délutánon.
Ó, apácska...