prózák ::
TIZENHÁROM ÉVES SZENT MÁRTON
2003
December 25.
"Ezt a bőrmappát apa kapta a biztosító cégtől, ahol szeptember óta dolgozik. Azt tanácsolta, írjak bele naplót. Mert a napló a legnagyobb szabadság, mondta, nincs még egy dolog a világon, ahol azt tehetnék, amit akarok, csak a saját napló.
Nem hiszem, hogy írni fogok. Velem soha semmi említésre méltó nem történik.
Apa szerint elég, ha naponta néhány mondatot papírra vetek. Nagy kincs lesz majd az egyszer.
Ő vajon csinálta-e valaha is? Még el is olvasnám.
De amilyen csúnya, olvashatatlan írása van, mintha nem is tudna írni, nem csodálnám, ha nem lenne naplója. Biztos nincs. És most sajnálja. Nem akarja, hogy majd én is sajnáljam.
Akkor se hiszem, hogy írnom kéne. Minden nap. Csak azért, mert minden napnak van estéje."
Márkus nekidöntötte a biciklijét a közgazdasági szakközépiskola kerítésének, és egyetlen húzódzkodással, majd lendüléssel bent is termett a bitumenes kosárlabdapálya salakos szélén. A tenyerén érezte a jéghideg vaskorlát égetését.
Nyáron, ha ugyanígy beugrálnak, rögvest kicsapódik a pálya túloldalán az iskolaépület alumínium ajtaja, és éktelen rikácsolással ront elő a gondnoknő, akit csak takinak titulálnak, hiszen főképp takarítani szokott, amikor nem őket hessegeti.
Most semmi. Se a környékbeli zsiványok, se a kövér asszony. Ülnek a tévé előtt, tömik magukba a bájglit.
Csak Márkus ilyen, hogy el kell menekülnie az áldott, otthoni karácsonyfaillatból. Harmadnap már nem bírja tovább, hogy anya órákon át könnyes szemmel ücsörög az ő születése előtt két évvel agyvelőgyulladásban meghalt Kornélka gyászkeretes képe előtt. Ez az életnagyságú színezett fénykép, ami egy rózsaszín pírban fürdő arcú, pufók fiúcskát mutat, minden karácsonykor a fő helyre kerül, a fa alá, közvetlenül a kisded jászla mellé. A miséről hazajőve anya sírdogál, rózsafüzérezik, apa nem meri bekapcsolni a tévét, sóhajtozik, ettől lesz elviselhetetlenül nedves és párás a család melege. Vágyakozik innen ki, a mínusz tizenöt fokba. Amikor már nagykabátosan, sapkában-sálban áll az előszobában, anya végre hajlandó felkelni a fotelből, és Kornélkát egy pillanatra magára hagyva Márkus elé lép. Nem szól, csak a pomponos sapka két szélét megragadva még jobban a homlokába húzza. Talán hogy ne lássa a szemét. Hangosan, tüntetőleg köszön, Csókolom.
Még a takinak is odaordítaná ezt a Csókolomot, végül is, tudja ő, mi az illem. Abban biztos lehet, valamilyen feleletet kapna a nagyságos asszonytól.
December 26.
"Akkor jó, most leírom azt a hülyeséget, ami este, lefekvés után jutott az eszembe. A hasamat figyeltem meg. Olyan, mintha a hasam teljesen külön életet élne. Mert van a kezem, a lábam, amiket mozgatok, és nagyjából úgy is mozdulnak, ahogy akarom. A testem legtöbb porcikája. A szívről, az agyról, a vérről semmit sem lehet tudni, azok annyira titokzatosak, csöndben és észrevétlenül teszik a dolgukat. De a hasam, ott este, a szoba magányos sötétjében minden szégyen nélkül recseg, zörög, pukkan, berreg, érezni is lehet ezt-azt. Azt kell higgyem, ez vagyok én. Egy has, illetve a hason töprenkedő elme. Így élek.
Egy oldalnyi naplót ér az egész."
Megmondja őszintén, kicsit már unja a Jézus életét. Jézus mindig baromira jóképű, mint valami borotválkozás utáni arcszesz reklámpasija, csak neki van szakálla. Jézus metszően kék szemű és metszett arcélű. Poros, koszos falvakon, utcákon át menetel, pontosan ugyanolyanokon, amilyeneket a híradó is mutat mindig, ha az izraeliek meg a palesztinok lövik egymást.
Márkus és apa együtt nézik a tévét, levett hanggal, ne zavarják anyát fájdalmas borongásában. Anya, ha azt hiszi, nem látják, ölébe veszi Kornélka színezett fényképét, és megdajkálja.
Apa ilyenkor mered leginkább a képernyőre.
Egész szabadsága alatt a régi melóhelyéről hazamentett ruhájában ücsörög, a fakókék szerelőnadrágban és a dzsekiben. Amikor az ősszel több, mint három év után végre munkához jutott, és a biztosítónál kötelezővé tették számára, hogy minden nap öltönyben, nyakkendőben járjon dolgozni, Márkus kifejezetten büszke volt apára, amiért így megszépült, és úgy jár - vélte -, akár a többi rendes ember. Csak ne kellene minden reggel végighallgatnia, amikor apa öltözködik, mennyire gyűlöli a nyakkendőt, úgy érzi, megfúl benne.
Karácsonykor ez sincs, ez a reggeli rituálé, aminek a végén anya igazítja végleges helyére a nyakkendő bogát.
Karácsonykor Kornélka van, régi melósgönc, vége-hossza nincs Jézus-film van.
Márkus piros-kék-zöld csíkos nyakkendőt vett ajándékba apának, és egy vastag gyertyát a kegytárgyboltban anyának.
December 27.
"Ilyenek jutnak eszembe: zavar, ha morzsás vagyok.
Kisgyerek koromban liliomfőzetet kellett igyak, hogy szép legyek.
Öklendeztem az ízétől. Az öklendő ember csúnya.
Azt hiszem, a tévében hallottam, hogy falun kutyaijesztő üvegnek is nevezik a szódásflakont. Ez jópofa. Pedig, ha úgy veszem, pont úgy jön a szódából a víz, mint mikor a kutya pisil.
Ma biciklizés közben három nőn is ugyanolyan ciklámen színű télikabátot láttam. Vajon jelent ez valamit? Ebben a nagy hidegben teljesen mindegy, kinek milyen színű a kabátja. majd az új évben, a szakállas meteorológus némán tátogó mutogatása szerint enyhül a fagy, akár nulla fok is lehet napközben."
Új év, új élet, apa valami effélét szokott mondani szilveszterkor. Ami azt jelenti, tizenegy után, Márkusék sose várják meg az éjfélt, reggelre, mire felébrednek, úgyis minden elvégeztetik, oda kell érni a nyolcórás misére. De hol van az még.
Addig apának még túl kell esnie egy osztálytalálkozón. A harmincöt évesen. Olyan régen értem, mondta előző este, azóta már bőven el is rohadtam. Anya szemrehányóan nézett rá, Márkus alulról lesett görbén fölfelé, és mert annyira hihetetlennek tűnt, ismét csak összeadta az érettségiző kor tizennyolc évét az azóta eltelt harmincöttel. Akárhogy is forgatta, az ötvenhárom.
Apa és anya egyidősek.
Amikor tavaly, azzal a szándékkal, hogy nem várt meglepetést okoznak, s meglátogatták a cserkésztáborban, az egyik hálótársa lélekszakadva rohant érte a pecázó tó partjára. Márkus, itt vannak a nagyszüleid!, üvöltötte, hogy csak úgy visszhangzott a felettük sötétlő fenyőerdő. Lassan, maga után húzott pecabottal ment vissza a táborba. Messziről meglátta őket, amint a gyülekezőtér egyik padján ücsörögtek, apát és anyát: a nagyszüleit. És minden ősét bennük. Nemrég tanulták biológiából, miképp is van ezekkel a végtelen láncolatokkal.
Bezzeg, amikor még ugyanezen a nyáron a tojásos leves fölött vihogtak, és a Vakaró közölte, olyan az egész cucc, mintha valaki belefújta volna a taknyát, a Mándi rögvest azzal kontrázott, vagy inkább belerejszolt a szakács, egyedül Márkus nem tudta, miről van szó.
Úgy röhögött, erőltetetten, hamisan, a leves félre is csúszott, tojásostul-taknyostul-rejszostul. A köhögés maradt, ahogy az egész teste rázkódott, s könnyes lett a szeme.
December 28.
"A pár fok mínusz szinte melegnek tűnt. A téren felkapaszkodtam az űrhajós mászóka legtetejébe, onnan kémleltem az utcákat, mintha keresnék valamit vagy valakit. Amikor hazafelé tekertem, akkor tűnt fel, hogy a beton pingpongasztal alá valaki bevackolta volna magát, összehajtogatott dobozokat, nájlonszatyrokat láttam.
Ma vacsora közben anya egyszerűen megállt mellettem, félresimította a hajamat. Azt mondta, egyél szépen, kisfiam.
Ellenőriztem: Kornélka fényképe eltűnt a fa alól, visszakerült anya sublótfiókjában, a fehérneműi közé.
Mostantól megint én vagyok a kisfia."
Apa azzal jött haza az érettségi találkozóról, hogy többek szerint szinte semmit sem változott, ugyanaz a szerény, halk szavú srác, aki valaha volt.
... itt vannak a nagyszüleid!
Márkus arra gondolt, talán mégsincs idő, azt, hogy "harmincöt év" csak úgy rámondják valamire, amiről nem lehet pontosan tudni, micsoda. Apa fiatal maradt, Kornélka lehet, hogy meghalt, de él, még ha csak a sublódban, a selyembugyogók és melltartók között is.
Az ősszel elmesélte itthon, hogy amikor hittan órán Tibor atya viccmesélésen kapta őket a Vakaróval, azt a szentenciát intézte hozzájuk, hogy Isten sose viccel. Apa keze megállt a kenyérszelésben, és a korábban szokásos intelmek helyett csak annyit mondott: Pedig mennyivel jobb lenne, ha néha kiderülne, hogy mindez csak vicc.
Mindössze másfél hónapja dolgozott biztosítási ügynökként. A konyhából lehetett látni a hálószobai szék támlájára terített zakóját és a rajta keresztbe fektetett csíkos nyakkendőt.
December 30.
"A rakéta-mászóka legtetején kuksoltam és vacogtam, amikor lentről kiáltást hallottam. Annyit: Hé, kispajtás. A múltkor nem tévedtem, a pingpongasztal alá valóban beköltözött valaki.
Senkivel szóba nem állni, anyától és apától mást se hallok. Mert rémes világot élünk.
Torzonborz alak dugta elő a fejét, a kezében valami pléhdobozt szorongatott.
Amilyen gyorsan csak bírtam, lemásztam, és a bicajom jeges nyergébe pattantam. De a jéggöröngyökön hajtani lehetetlenség, mégis tolnom kellett.
Megfordultam és hátrafelé kerültem.
Édes Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk. Ezt kiabálta utánam.
Amikor a kopasz orgonaágak közül visszanéztem, már nem láttam sehol. Csak a szatyrok kupacait.
Épphogy csipegettem a vacsoránál, anya rögtön a homlokomra tette a tenyerét, nem vagyok-e beteg.
De, de, drága naplóm, halljad, neked megvallom, igenis beteg vagyok, mert az élet egy nagy betegség."
A szilveszter a szokásos menetrend szerint zajlott le. Tizenegykor telefonált apa otthon maradt vénkisasszony nővére Erdélyből, ott olyankor köszönt be az újév. Vagyis az új élet. Ez se maradt említés nélkül. Anya még annyit mondott Márkusnak: Istenem, máris eltelt tizenhárom év, egészen felnőtt kisfiam lesz. Vajon milyen szerencsét hoz a tizenhármas szám? És mintha még fenyegette is volna kicsit a mutatóujjával, de végül csak megbökte Márkus orrát.
Az ágyban, a sötétben fekve akarattal arra gondolt: tökmindegy, mikor van éjfél, új év van-e vagy régi, mindegy, hogy a naptár szerint hányadik esztendőt írjuk és hogy ő ezek szerint hány éves lesz. Nem létezik, hogy a világ kizárólag erről szóljon, hogy minden elmúlik, véget ér, eltűnik. Márkusnak úgy tetszett, az utcai trombitaszó, kereplőnyaggatás és petárda-durrogtatás eszményien vegyül anya és apa behemót ágyának átszűrődő nyikordulásaival, a ki-bekapcsoló konvektor pattogásával, mert mindez örök, a szilveszterek egymásba érnek, nyugodtan alhat, nem kezdődik semmiféle új élet.
Január 1.
"Tudtam, hogy ott lelem. Ahogy tisztes távolban megálltam a biciklivel, és előrehajolva a kormányra támaszkodtam, véletlenül megnyomtam a csengőt.
A szürke hát megmoccant, és nagyon lassan, mintha sose akarná, hogy megtörténjen, felém fordult a torzonborz.
Tibor atya arról prédikált, hogy különösen legyünk könyörületesek azokhoz, akik tán önhibájukon kívül nélkülözést szenvednek, nyomorognak, fáznak és éheznek.
Akiket a Jóisten nem szeret?
Ki merne közbekiabálni egy szentbeszédnél?
Szent Márton emlegette, aki még római katona korában megosztotta köpönyegét a koldussal.
Apa szerint mindenki azt kapja, amit megérdemel, és ez alól ő maga sem kivétel.
Anya annyit fűz hozzá, csak egyetlen dolog segíthet, az imádkozás. Ilyenkor mindig magam előtt látom a pamut alsók és megereszkedett vállpántú melltartók között a következő karácsonyra váró Kornélkát. Erre szokták azt mondani nagy bölcsen a filmekben, Nem könnyű az élet, öreg. Esetleg, a nyomaték kedvéért eresztenek a szavak után még egy sorozatot is."
Márkus arra gondolt, ez a téli szünet utolsó napja, emlékezetessé kell tennie. És ez csak egyféleképpen képzelhető el. A konyhában valóságos elemózsiás csomagot állított össze. Vágott egy fél szál kolbászt, három vastag szelet kenyeret, tett melléje egy üveg Szalon sört, két kockasajtot, a bájgli kiszáradt maradékának ráeső részét, amit már felmikrózni sem volt kedve. Az ágyneműtartó legaljáról előráncigált egy ezeréves rózsaszín-világoskék kockás plédet.
Legszívesebben rohant volna, de mégis valamiféle szertartásosság kerítette hatalmába, mint azokat, akik tisztában vannak, hogy jót cselekednek, amit azonban nem lehet, sőt tilos elkapkodni. A biciklit kihúzott derékkal tolta végig a játszótér felé vezető, kihalt utcán. Egy pillanatra átsuhant a fején, hogy holnaptól minden a régi lesz, apa reggel majd átkozódik a nyakkendő és az öltöny miatt, miközben fél szemét rajta tartja, rendesen reggelizik-e, mert szent meggyőződése, hogy az a legfontosabb étkezés, akkor kap egész napra elegendő energiát az agya, márpedig Márkus korában semmi egyéb nem számít, mint hogy vágjon az esze, mint a svájci bicska.
Rögvest a pingpongasztal felé vette az irányt. A szatyrok csendélete semmit sem változott az előző nap óta. Látta a szürke hátat is, akár csak tegnap. Most egészen közel ment, a kormányról leakasztotta a hátizsákját.
Így állt ott egy fél percig csöndben, míg eszébe nem jutott, mi a teendő.
Csengetett a csengővel.
De nem történt semmi.
Még egyszer csöngetett, eggyel hosszabbat.
A szürke hát meg sem rebbent.
A hüvelykujja a csengő kallantyúján volt, hogy harmadszor is jelezzen, amikor inkább óvatosan a jeges kövekre engedte a biciklit, és a hátizsákot is letette a földre.
Behajolt a pingpongasztal alá.
És a következő pillanatban megérintette a betonkeménnyé fagyott testet.
Január 2.
"Soha többé nem akarok naplót írni. Egy szót se. Se krónikás, se nyomhagyó nem leszek. Azt hiszem, az élet nem szól semmiről."
"Ezt a bőrmappát apa kapta a biztosító cégtől, ahol szeptember óta dolgozik. Azt tanácsolta, írjak bele naplót. Mert a napló a legnagyobb szabadság, mondta, nincs még egy dolog a világon, ahol azt tehetnék, amit akarok, csak a saját napló.
Nem hiszem, hogy írni fogok. Velem soha semmi említésre méltó nem történik.
Apa szerint elég, ha naponta néhány mondatot papírra vetek. Nagy kincs lesz majd az egyszer.
Ő vajon csinálta-e valaha is? Még el is olvasnám.
De amilyen csúnya, olvashatatlan írása van, mintha nem is tudna írni, nem csodálnám, ha nem lenne naplója. Biztos nincs. És most sajnálja. Nem akarja, hogy majd én is sajnáljam.
Akkor se hiszem, hogy írnom kéne. Minden nap. Csak azért, mert minden napnak van estéje."
Márkus nekidöntötte a biciklijét a közgazdasági szakközépiskola kerítésének, és egyetlen húzódzkodással, majd lendüléssel bent is termett a bitumenes kosárlabdapálya salakos szélén. A tenyerén érezte a jéghideg vaskorlát égetését.
Nyáron, ha ugyanígy beugrálnak, rögvest kicsapódik a pálya túloldalán az iskolaépület alumínium ajtaja, és éktelen rikácsolással ront elő a gondnoknő, akit csak takinak titulálnak, hiszen főképp takarítani szokott, amikor nem őket hessegeti.
Most semmi. Se a környékbeli zsiványok, se a kövér asszony. Ülnek a tévé előtt, tömik magukba a bájglit.
Csak Márkus ilyen, hogy el kell menekülnie az áldott, otthoni karácsonyfaillatból. Harmadnap már nem bírja tovább, hogy anya órákon át könnyes szemmel ücsörög az ő születése előtt két évvel agyvelőgyulladásban meghalt Kornélka gyászkeretes képe előtt. Ez az életnagyságú színezett fénykép, ami egy rózsaszín pírban fürdő arcú, pufók fiúcskát mutat, minden karácsonykor a fő helyre kerül, a fa alá, közvetlenül a kisded jászla mellé. A miséről hazajőve anya sírdogál, rózsafüzérezik, apa nem meri bekapcsolni a tévét, sóhajtozik, ettől lesz elviselhetetlenül nedves és párás a család melege. Vágyakozik innen ki, a mínusz tizenöt fokba. Amikor már nagykabátosan, sapkában-sálban áll az előszobában, anya végre hajlandó felkelni a fotelből, és Kornélkát egy pillanatra magára hagyva Márkus elé lép. Nem szól, csak a pomponos sapka két szélét megragadva még jobban a homlokába húzza. Talán hogy ne lássa a szemét. Hangosan, tüntetőleg köszön, Csókolom.
Még a takinak is odaordítaná ezt a Csókolomot, végül is, tudja ő, mi az illem. Abban biztos lehet, valamilyen feleletet kapna a nagyságos asszonytól.
December 26.
"Akkor jó, most leírom azt a hülyeséget, ami este, lefekvés után jutott az eszembe. A hasamat figyeltem meg. Olyan, mintha a hasam teljesen külön életet élne. Mert van a kezem, a lábam, amiket mozgatok, és nagyjából úgy is mozdulnak, ahogy akarom. A testem legtöbb porcikája. A szívről, az agyról, a vérről semmit sem lehet tudni, azok annyira titokzatosak, csöndben és észrevétlenül teszik a dolgukat. De a hasam, ott este, a szoba magányos sötétjében minden szégyen nélkül recseg, zörög, pukkan, berreg, érezni is lehet ezt-azt. Azt kell higgyem, ez vagyok én. Egy has, illetve a hason töprenkedő elme. Így élek.
Egy oldalnyi naplót ér az egész."
Megmondja őszintén, kicsit már unja a Jézus életét. Jézus mindig baromira jóképű, mint valami borotválkozás utáni arcszesz reklámpasija, csak neki van szakálla. Jézus metszően kék szemű és metszett arcélű. Poros, koszos falvakon, utcákon át menetel, pontosan ugyanolyanokon, amilyeneket a híradó is mutat mindig, ha az izraeliek meg a palesztinok lövik egymást.
Márkus és apa együtt nézik a tévét, levett hanggal, ne zavarják anyát fájdalmas borongásában. Anya, ha azt hiszi, nem látják, ölébe veszi Kornélka színezett fényképét, és megdajkálja.
Apa ilyenkor mered leginkább a képernyőre.
Egész szabadsága alatt a régi melóhelyéről hazamentett ruhájában ücsörög, a fakókék szerelőnadrágban és a dzsekiben. Amikor az ősszel több, mint három év után végre munkához jutott, és a biztosítónál kötelezővé tették számára, hogy minden nap öltönyben, nyakkendőben járjon dolgozni, Márkus kifejezetten büszke volt apára, amiért így megszépült, és úgy jár - vélte -, akár a többi rendes ember. Csak ne kellene minden reggel végighallgatnia, amikor apa öltözködik, mennyire gyűlöli a nyakkendőt, úgy érzi, megfúl benne.
Karácsonykor ez sincs, ez a reggeli rituálé, aminek a végén anya igazítja végleges helyére a nyakkendő bogát.
Karácsonykor Kornélka van, régi melósgönc, vége-hossza nincs Jézus-film van.
Márkus piros-kék-zöld csíkos nyakkendőt vett ajándékba apának, és egy vastag gyertyát a kegytárgyboltban anyának.
December 27.
"Ilyenek jutnak eszembe: zavar, ha morzsás vagyok.
Kisgyerek koromban liliomfőzetet kellett igyak, hogy szép legyek.
Öklendeztem az ízétől. Az öklendő ember csúnya.
Azt hiszem, a tévében hallottam, hogy falun kutyaijesztő üvegnek is nevezik a szódásflakont. Ez jópofa. Pedig, ha úgy veszem, pont úgy jön a szódából a víz, mint mikor a kutya pisil.
Ma biciklizés közben három nőn is ugyanolyan ciklámen színű télikabátot láttam. Vajon jelent ez valamit? Ebben a nagy hidegben teljesen mindegy, kinek milyen színű a kabátja. majd az új évben, a szakállas meteorológus némán tátogó mutogatása szerint enyhül a fagy, akár nulla fok is lehet napközben."
Új év, új élet, apa valami effélét szokott mondani szilveszterkor. Ami azt jelenti, tizenegy után, Márkusék sose várják meg az éjfélt, reggelre, mire felébrednek, úgyis minden elvégeztetik, oda kell érni a nyolcórás misére. De hol van az még.
Addig apának még túl kell esnie egy osztálytalálkozón. A harmincöt évesen. Olyan régen értem, mondta előző este, azóta már bőven el is rohadtam. Anya szemrehányóan nézett rá, Márkus alulról lesett görbén fölfelé, és mert annyira hihetetlennek tűnt, ismét csak összeadta az érettségiző kor tizennyolc évét az azóta eltelt harmincöttel. Akárhogy is forgatta, az ötvenhárom.
Apa és anya egyidősek.
Amikor tavaly, azzal a szándékkal, hogy nem várt meglepetést okoznak, s meglátogatták a cserkésztáborban, az egyik hálótársa lélekszakadva rohant érte a pecázó tó partjára. Márkus, itt vannak a nagyszüleid!, üvöltötte, hogy csak úgy visszhangzott a felettük sötétlő fenyőerdő. Lassan, maga után húzott pecabottal ment vissza a táborba. Messziről meglátta őket, amint a gyülekezőtér egyik padján ücsörögtek, apát és anyát: a nagyszüleit. És minden ősét bennük. Nemrég tanulták biológiából, miképp is van ezekkel a végtelen láncolatokkal.
Bezzeg, amikor még ugyanezen a nyáron a tojásos leves fölött vihogtak, és a Vakaró közölte, olyan az egész cucc, mintha valaki belefújta volna a taknyát, a Mándi rögvest azzal kontrázott, vagy inkább belerejszolt a szakács, egyedül Márkus nem tudta, miről van szó.
Úgy röhögött, erőltetetten, hamisan, a leves félre is csúszott, tojásostul-taknyostul-rejszostul. A köhögés maradt, ahogy az egész teste rázkódott, s könnyes lett a szeme.
December 28.
"A pár fok mínusz szinte melegnek tűnt. A téren felkapaszkodtam az űrhajós mászóka legtetejébe, onnan kémleltem az utcákat, mintha keresnék valamit vagy valakit. Amikor hazafelé tekertem, akkor tűnt fel, hogy a beton pingpongasztal alá valaki bevackolta volna magát, összehajtogatott dobozokat, nájlonszatyrokat láttam.
Ma vacsora közben anya egyszerűen megállt mellettem, félresimította a hajamat. Azt mondta, egyél szépen, kisfiam.
Ellenőriztem: Kornélka fényképe eltűnt a fa alól, visszakerült anya sublótfiókjában, a fehérneműi közé.
Mostantól megint én vagyok a kisfia."
Apa azzal jött haza az érettségi találkozóról, hogy többek szerint szinte semmit sem változott, ugyanaz a szerény, halk szavú srác, aki valaha volt.
... itt vannak a nagyszüleid!
Márkus arra gondolt, talán mégsincs idő, azt, hogy "harmincöt év" csak úgy rámondják valamire, amiről nem lehet pontosan tudni, micsoda. Apa fiatal maradt, Kornélka lehet, hogy meghalt, de él, még ha csak a sublódban, a selyembugyogók és melltartók között is.
Az ősszel elmesélte itthon, hogy amikor hittan órán Tibor atya viccmesélésen kapta őket a Vakaróval, azt a szentenciát intézte hozzájuk, hogy Isten sose viccel. Apa keze megállt a kenyérszelésben, és a korábban szokásos intelmek helyett csak annyit mondott: Pedig mennyivel jobb lenne, ha néha kiderülne, hogy mindez csak vicc.
Mindössze másfél hónapja dolgozott biztosítási ügynökként. A konyhából lehetett látni a hálószobai szék támlájára terített zakóját és a rajta keresztbe fektetett csíkos nyakkendőt.
December 30.
"A rakéta-mászóka legtetején kuksoltam és vacogtam, amikor lentről kiáltást hallottam. Annyit: Hé, kispajtás. A múltkor nem tévedtem, a pingpongasztal alá valóban beköltözött valaki.
Senkivel szóba nem állni, anyától és apától mást se hallok. Mert rémes világot élünk.
Torzonborz alak dugta elő a fejét, a kezében valami pléhdobozt szorongatott.
Amilyen gyorsan csak bírtam, lemásztam, és a bicajom jeges nyergébe pattantam. De a jéggöröngyökön hajtani lehetetlenség, mégis tolnom kellett.
Megfordultam és hátrafelé kerültem.
Édes Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk. Ezt kiabálta utánam.
Amikor a kopasz orgonaágak közül visszanéztem, már nem láttam sehol. Csak a szatyrok kupacait.
Épphogy csipegettem a vacsoránál, anya rögtön a homlokomra tette a tenyerét, nem vagyok-e beteg.
De, de, drága naplóm, halljad, neked megvallom, igenis beteg vagyok, mert az élet egy nagy betegség."
A szilveszter a szokásos menetrend szerint zajlott le. Tizenegykor telefonált apa otthon maradt vénkisasszony nővére Erdélyből, ott olyankor köszönt be az újév. Vagyis az új élet. Ez se maradt említés nélkül. Anya még annyit mondott Márkusnak: Istenem, máris eltelt tizenhárom év, egészen felnőtt kisfiam lesz. Vajon milyen szerencsét hoz a tizenhármas szám? És mintha még fenyegette is volna kicsit a mutatóujjával, de végül csak megbökte Márkus orrát.
Az ágyban, a sötétben fekve akarattal arra gondolt: tökmindegy, mikor van éjfél, új év van-e vagy régi, mindegy, hogy a naptár szerint hányadik esztendőt írjuk és hogy ő ezek szerint hány éves lesz. Nem létezik, hogy a világ kizárólag erről szóljon, hogy minden elmúlik, véget ér, eltűnik. Márkusnak úgy tetszett, az utcai trombitaszó, kereplőnyaggatás és petárda-durrogtatás eszményien vegyül anya és apa behemót ágyának átszűrődő nyikordulásaival, a ki-bekapcsoló konvektor pattogásával, mert mindez örök, a szilveszterek egymásba érnek, nyugodtan alhat, nem kezdődik semmiféle új élet.
Január 1.
"Tudtam, hogy ott lelem. Ahogy tisztes távolban megálltam a biciklivel, és előrehajolva a kormányra támaszkodtam, véletlenül megnyomtam a csengőt.
A szürke hát megmoccant, és nagyon lassan, mintha sose akarná, hogy megtörténjen, felém fordult a torzonborz.
Tibor atya arról prédikált, hogy különösen legyünk könyörületesek azokhoz, akik tán önhibájukon kívül nélkülözést szenvednek, nyomorognak, fáznak és éheznek.
Akiket a Jóisten nem szeret?
Ki merne közbekiabálni egy szentbeszédnél?
Szent Márton emlegette, aki még római katona korában megosztotta köpönyegét a koldussal.
Apa szerint mindenki azt kapja, amit megérdemel, és ez alól ő maga sem kivétel.
Anya annyit fűz hozzá, csak egyetlen dolog segíthet, az imádkozás. Ilyenkor mindig magam előtt látom a pamut alsók és megereszkedett vállpántú melltartók között a következő karácsonyra váró Kornélkát. Erre szokták azt mondani nagy bölcsen a filmekben, Nem könnyű az élet, öreg. Esetleg, a nyomaték kedvéért eresztenek a szavak után még egy sorozatot is."
Márkus arra gondolt, ez a téli szünet utolsó napja, emlékezetessé kell tennie. És ez csak egyféleképpen képzelhető el. A konyhában valóságos elemózsiás csomagot állított össze. Vágott egy fél szál kolbászt, három vastag szelet kenyeret, tett melléje egy üveg Szalon sört, két kockasajtot, a bájgli kiszáradt maradékának ráeső részét, amit már felmikrózni sem volt kedve. Az ágyneműtartó legaljáról előráncigált egy ezeréves rózsaszín-világoskék kockás plédet.
Legszívesebben rohant volna, de mégis valamiféle szertartásosság kerítette hatalmába, mint azokat, akik tisztában vannak, hogy jót cselekednek, amit azonban nem lehet, sőt tilos elkapkodni. A biciklit kihúzott derékkal tolta végig a játszótér felé vezető, kihalt utcán. Egy pillanatra átsuhant a fején, hogy holnaptól minden a régi lesz, apa reggel majd átkozódik a nyakkendő és az öltöny miatt, miközben fél szemét rajta tartja, rendesen reggelizik-e, mert szent meggyőződése, hogy az a legfontosabb étkezés, akkor kap egész napra elegendő energiát az agya, márpedig Márkus korában semmi egyéb nem számít, mint hogy vágjon az esze, mint a svájci bicska.
Rögvest a pingpongasztal felé vette az irányt. A szatyrok csendélete semmit sem változott az előző nap óta. Látta a szürke hátat is, akár csak tegnap. Most egészen közel ment, a kormányról leakasztotta a hátizsákját.
Így állt ott egy fél percig csöndben, míg eszébe nem jutott, mi a teendő.
Csengetett a csengővel.
De nem történt semmi.
Még egyszer csöngetett, eggyel hosszabbat.
A szürke hát meg sem rebbent.
A hüvelykujja a csengő kallantyúján volt, hogy harmadszor is jelezzen, amikor inkább óvatosan a jeges kövekre engedte a biciklit, és a hátizsákot is letette a földre.
Behajolt a pingpongasztal alá.
És a következő pillanatban megérintette a betonkeménnyé fagyott testet.
Január 2.
"Soha többé nem akarok naplót írni. Egy szót se. Se krónikás, se nyomhagyó nem leszek. Azt hiszem, az élet nem szól semmiről."