1.

Március elsején történt. A tavasz első napján. A szovjetek reggel érkeztek a faluba. Két nappal korábban Jáger Bernát községparancsnok testvér még felakasztatott egy ismeretlen férfit, aki földmocskosan került elő Schwartz zsidóék üresen álló raktárából. Felkoncoltatik!, üvöltötték már előtte sokszor a kidobolások alkalmával. Mindig kihallottam ebből a nevünket, mert Koncz Marikának hívnak, édesapát Koncz Sándornak. Különben meg akasztatott Jáger Bernát, és nem koncoltatott.
Másnapra mind eltűntek. A következő reggel jöttek az oroszok.
Hatalmas zörgéssel, csörömpöléssel hajtottak át a tankok a Kossuth utcán. Mintha ez nem lakott hely volna, ki se kukucskáltak a vörös csillaggal díszített páncélosokból. Harci cselekmény nem történt. A sárban ott maradt a lánctalpak nyoma, mélyreható, szép rovátkás minta.
Délutánra mégis megvolt a béke első áldozata. A harci alakulatok után egyszer csak szekérrel vonult be öt szovjet katona. A szekerük kereke a sárba vágott tanknyomokat két szeletre osztotta. Láttam, milyen mereven, szinte megilletődötten ültek a hosszanti oldalrúdon. Kettejük géppisztolyt fogott a kezében, mintha kapaszkodnának a fegyverbe. Ez volt az övék, és nem a falu, amit ím, elfoglaltak.
Apám nővérének lánya, Szeifert Erzsók unokanővérem az utolsó, ötliteres, teli uborkásüveget cipelte át a nagyanyjához. A régi-új parancsnokság épülete előtt megbotlott a papucsában, és elejtette az üveget: az egyetlen kövezett járdaszakaszra, ami, testvérek között se hosszabb, mint tíz méter. Még Arnóthy Bonifác bíró rakatta ki téglából, mondván, a parasztnép mégse egyenesen a sártengerből gyalogoljon be a hivatal épületébe.
Az üveg földet érését hatalmas durranás követte.
A következő pillanatban fegyvercső vége jelent meg az ablakban.
A savanyúságok elkészítésének mindig is mesterei voltak a Koncz-lányok, apám nővére különösképp értette a módját. Mustármagot is tett a zöldségek közé, mert az szerinte gázt fejleszt az üvegben, és különös ízt kölcsönöz az uborkának.
Ez a gáz vetette szét olyan hangerővel az üveget.
A gépfegyver csövéből öt gyors golyó fúródott Szeifert Erzsók tizennégy éves leány testébe.
Ugyane napon Koncz Sándor hadifogoly, otthonától háromezer kettőszáz kilométernyire, Alma-Ata mellett a következő sorokat kaparta noteszébe: "Kezdődik a tavasz. Ez lesz a negyedik év, hogy nem én vetek. Tán aratok majd? Érzem, hogy semmi baj nem lehet már. A háborúnak vége, ezt mondják itt is, fasicki konyec, hallom elégszer. Elhatároztam, igenis haza fogok térni. Béke lesz és boldogság. Soha senki bele nem szólhat többé az életembe. Ez nem álom. Van, amit akkor is tud az ember, ha józan ésszel merőben hihetetlen. Otthon várnak, nem történt semmi baj. Dolgozni fogunk és elfelejtjük ezt a kutyapicsa háborút!"


2.

Apám, Koncz Sándor még további két évig nem vetett. Amikor 1947-ben hazaérkezett, pontosan annyi kilót nyomott, ahányat írtunk, negyvenhetet. De otthon volt, és nekilátott, hogy megvalósítsa, amit elhatározott: a békés boldogságot. Aztán 1949-ben megszületett a húgom, és apám nővére kérte, kereszteljék Erzsikének, hogy az új jövevény folytassa és teljesítse be az ő Erzsókja életét. Apám beleegyezett. Jó kedve volt, a határban nőtt a kukoricája, az ólakban vidáman röfögtek a malacok.
Fél év múlva kuláklistán virított a neve, és mindenét elvették, amit a hadifogság letelte óta megtermelt és összegyűjtött. Amikor 1950-ben Jáger Tivadar tanácselnök, hogy feljebbvalóinak bizonyítsa, nyilas bátyjától eltérően ő igenis jó elvtárs, összegyűjtötte és elvitette a "hangadó" kulákokat, át kellett költözzünk nagyapáék házába. Koncz nagyapó valósággal beleszerelmesedett Erzsikébe. A kislány, aki csöppnyi korától apás volt, talán nagyapjában lelte meg támaszát, és attól a nyártól ők ketten szinte mindenhová együtt mentek. Nagyapa még fűrészelni is tanította, persze, csak játékból, hiszen egy kétéves leányka hogy? is lett volna képes fűrészelni. A fűrész az éles fogával most szétharapja ezt a csúnya tölgyfát - ezt mondta neki. Esténként, még későn is maga mellett tartotta a húgomat, az ölében, s míg vastag falú poharából lassan kortyolgatta a bort (a fia szőlejében szüretelt egy telepes ember, és neki pénzért kellett megvenni), sokszor mormogta maga elé: nincs semmi baj, ugye, kisaranyom, megyünk mindjárt aludni, álmodunk valami szépet. Anyám panaszkodott, hogy nagyapa egy szemhunyásnyit sem alszik éjszaka, forgolódik, sóhajtozik, olyan hangok jönnek tőle, nem is tudja, hogy a nyikorgó ágyból, vagy nagyapából származnak. Ezekből az elbeszélésekből értettem meg, hogy éjszaka anya sem aludt.
Apa Recsken azt vakarta egy régi füzetke sűrű vonalazású papírjára: "Van itt egy lökött ember, Szabadkáról szökött, hogy Magyarországon élhessen, itthon. Azt mondja: lehet, hogy ez a hazaszeretet. Ő is haza szeretett volna jönni, hát tessék, most aztán itthon van. Eszembe jutott, tényleg, hiszen senkitől sem vehetik el a hazáját, de az már igaz, hogy a hazától elvehetik a polgárait."
Erzsike majdnem ötéves volt, amikor kis eszével megismerte az apját. És sokáig őt hívta "nagypapának", meg is mondta miért, azért, mert a "nagypapa" tényleg nagyobb, mint a papa.

3.

Apám, Koncz Sándor mégis tisztességben felnevelt engem és Erzsikét is. 1971 októberében ment el rokkantnyugdíjba a Gagarin MgTsz disznóhizlaldájából.
Az elnök, Jáger Tóni váltig kapacitálta, hogy ne menjen sehova, de Wunderlich doktor úr egyszerűen ráparancsolt: ilyen derékkal, ilyen reumával most már maradjon otthon. Megszolgálta azt maga, Sanyi bácsi, mondta neki. Apám a konyhában, a vastag falú poharát forgatva, még sokszor szóba hozta ezt a témát, és csak csóválta a fejét: Megszolgáltam, jó vicc, még hogy megszolgáltam. És ilyenkor ivott egy-egy hosszú, lassú kortyot, nem is ugrott az ádámcsutkája.
A következő évben buszos kirándulást szerveztek Budapestre, április 4-e tiszteletére. Leszóltak az elnöki irodáról, hogy nyugodtan hozzam magammal apámat is, szívesen látják az öreget. Féltem, mit szól hozzá, de első szóra beleegyezett.
Meleg, már-már nyárias idő volt aznap. A főváros ünnepi díszbe öltözött, lobogtak a piros-fehér-zöld és vörös zászlók. A Citadellára, a Szabadságszoborhoz csak délután tudtunk felmenni, amikorra a hivatalos megemlékezések befejeződtek. Mi tagadás, addigra már szinte teljesen elfogyott a busz farában felhalmozott pálinka- és borkészlet. Apám sose volt ivós, de most nem múlt el félóra anélkül, hogy valaki a vállára ne csapott volna, hogy ugyan már, Sanyi bácsi, csak nem sérti meg a régi elvtársait azzal, hogy nem koccint velük. Hát koccintott.
Ott állt a Gellért-hegy tetején, a szovjet emlékmű előtt, a csizmás láb által eltiport, fasiszta kígyó holtában tátott kőszája előtt. Felemelt a földről egy tavalyi, elszáradt, ám mégis szépen egyben maradt tölgyfa-ágacskát, amin a szinte feketére fagyott levelek mellett még egy makk is fityegett.
Az én apám sose volt viccelődő ember, inkább nagyon is komoly. Igaz, optimizmusából se engedett, mint ahogy igazságérzetéből sem. Béke, boldogság - ezt ismételgette mindig, szinte mániákusan. Most, talán a pálinkák és a fröccsös poharak hatására, odalépett ehhez a kőkélgyóhoz, és tátott szájába dugta a száraz tölgyfaágat.
A legfurcsább az volt, hogy miközben mindenki nevetett ezen, én valahonnan egészen mélyről megborzongtam. Egyik pillanatban azt gondoltam, szegény, szegény apácskám. Aztán meg azt, édes istenem, mennyire nem ismerem ezt a bácsit, akit apámnak hívok.
A cimborák körben dőltek a röhögéstől, a Jáger Tivi fényes képpel rikoltozott: Éhes sárkány makkal álmodik, a kissé feltámadt szélben körben zizegtek a zászlók. A tölgybokrok mögül úttörőcsapat érkezett, teli torokkal fújták, hogy Április négyről szóljon az ének.
Hát szólt.