Ülök a pannonhalmi várkör (még nem tudom, hogy így hívják) padján 1979. szeptember 1-én. Nézem, ahogy a többieket szállító autók be-, majd előbb-utóbb kigördülnek. Az utóbbi a könnyekkel is megesik. Van, aki gyalog jön, egyedül, ez esetben nincs gördülés. A legtöbben hazajönnek ide, otthonról. S akik már kijárták, most valahol másutt egész nap arra gondolnak: ma mennek oda a fiúk.
De még semmi bölcselkedő eszmém, pláne tudásom nincsen. Csak sejtek, s talán ez a leginkább paradicsomi állapot, sejteni. Ezek a lélek sejtjei.
Szeptember első napja gyakorlatilag ugyanolyan nyári nap, mint volt tegnap, augusztus utolsója. A vadgesztenyefák leveleinek széle már egy hónapja rozsdáll, a nyári rekkenésből maradt porról meg alig hinni, hogy ez már félig-meddig az a por, ami isa, és hamu is társul hozzá.
Ami biztos: már nem otthon vagyok, de még nem tudhatom, hogy a tizennyolc kilométernyi távolság a továbbiakban csak fényévekben mérhető. Hatalmas hálóteremben lett új ágyam, szekrénykém. Mintha táborozni indultam volna, micsoda kaland, tanévben táborozni.
A szürke bogárhátú VW félórája gurult le a kereszttől induló szerpentinen, elhangzottak az ígéretek, szóvevések (szavaat vették), kaptam pénzt is, 300 forintot. Ülök hát a padon, átsüt az itt megszenteltnek érzett nap, másutt csak a templomokban van ilyen fény, itt minden templom, most úgy tűnik, ettől jobbak a kilátásaim (a falevelek közül).
Arra gondolok, némi kezdő szeptemberi áhítattal átitatódva, hogy én tudom, mit csinálnak ők otthon; ők semmit énrólam. Titokba érkeztek, bele, és tényleg így igaz: egy csapat fiú csörtet el mellettem, ők is (szentül) megígértek minden ígérhetőt, de máris letérnek az útról (úgyis mint várkör), a bokrok mélyére, s rojtos farmergatyájuk farzsebéből biztos mozdulattal cigarettát, gyufát vesznek elő.
Földi és égi titkok sűrűjében. Belépni, belegabalyodni, s aztán szabadulni soha. Ha szúr valami tüskeféle, csak felszisszenek, Áá-á! Néha próbálkozom, kimondani egy-egy b-t is.