Az asszony letörölte a pultot. Amikor felnézett, látta, hogy a férje hajlong a bejárattól lefelé vezető lépcső tövében. Amikor felegyenesedett, az inge egész nagy buggyot vetett a nadrágszíja felett.
– Jonapotkivanok! – mondta pergő kiejtéssel, többször is egymás után, majd a vendégek után loholt.
Elöl egy narancssárga inges, ősz hajú ember lépegetett, amikor átértek a belső helyiségbe, a hátsó zsebéből egy fésűt vett elő, azzal szántott végig a frizuráján. Lemaradva két fiatalabb férfi követte, ők nem köszöntek és nem is szólaltak meg.
Lin-Csin a fal mellett álló legelegánsabb asztalra mutatott.
– Itt tessek helyet foglálni, mindjárt is hozom az etlapot!
– Jaj, de remekül beszél magyarul! – ereszkedett le az ősz hajú, és a tartóból kivéve rögtön egy fogpiszkálót illesztett az ajka közé. – Szép itt – nézegetett körbe –, tényleg szépen megcsinálták.
Lin-Csin visszatért a bordó műanyagtokba foglalt menüsorral.
– Ván nágyon finom kacsa. Igazi pekingi kacsa. Azt ajanlhatom.
– Jaj, de remekül beszél magyarul! Nem, fiúk? Remekül beszél. Itt tanult meg, gondolom, hol a fenében tanult volna máshol.
– Jartam iskolába, és már itten elek öt... nem, már hát éve – sugárzott Lin-Csin arca.
Az asszony segített megteríteni, és hamarosan kezdték felhordani a bambusszal és gombával körített szeletelt kacsát.
– Tedd csak le ide a segged – invitálta az ősz hajú. – Tudod, mi az, hogy segg? Naná, hogy tudod. Na akkor, elmondanám, mi a helyzet. Hogy úgy fejezzem ki magam, a nagy büdös helyzet. – Büdös? – mosolygott szélesen Lin-Csin, és egyik vendégéről a másikra tekintett. – Dehat itt semmi sem büdös.
– Jaj, de remekül beszél magyarul! – csóválta a fejét a férfi, abbahagyva a falatozást. – De ezzel a büdössel nincs igazad. Szóval, tudod, mi az ábra?
– Nem tudom – mosolygott Lin-Csin.
– Átjön hozzám ez a konyhaszag. Oda, át – és a villával mutogatott a háta mögé. – Én vagyok ott a párhuzamos utcában, a Pannóniában. Az egy finom klub, egy elegáns kaszinó. A hölgyek és az urak nagyon nem komálják a konyhaszagot.
Lin-Csin most nem felelt, várt, a mosoly is kurtább lett az ábrázatán.
– Tudod, hogy nekem is szép kínai dolgaim vannak otthon? Egyszer kaptam egy igazi kínai macit…
– Macit?
– Tudod, mi az a maci? Panda, vagy mi az ördög. Meg azok a baodin-golyók. Az egyik golyó benne van a másikban, és ha lóbálod, nagyon szépen csengenek, komolyan.
Lin-Csin a maga udvariasságával megemelte a szemöldökét, nem szólalt meg, csak egy kicsit hátrébb tolta a székét.
– Aztán – nézett fel megint az étel kotorászásából az ősz hajú –, gyerekek? Vannak?
– Nem, meg nincsenek.
– Nem baj, majd lesznek. – A férfi megvonta a vállát. – Nézd meg, itt vagyok én. Kereken ötven éves házas vagyok. Tudod, mi az? Férj meg feleség, ötven éve! Nekem két gyerekem van, de már felnőttek, nekik is vannak saját gyerekeik. A nagyobbik fiúnál sajnos, csak egy lány. Mit lehet csinálni? – Felsóhajtott. – Jaj, nagyon szeretem a gyerekeket.
– Talan egy kis desszertet?
– Majd, majd, nem kell elkapkodni – integetett a szabad kezével az ősz hajú. – Hanem amit arról a szagról mondtam, el kéne gondolkodni egy kicsit rajta.
Most Lin-Csinen volt a sor, hogy ha kicsit sután is, és csupán minimális nemtetszését kifejezendő, felvonj a a vállát.
– Csak hogy barátságosan legyen lerendezve a téma – tette hozzá a vendég.
– Sajnos, nem egeszen ertem, hogy mit is kellene tenni... – mondta Lin-Csin, hangjában egy csöppnyi aggodalommal.
– Istenemre, remekül beszél magyarul... Vagy ezt már mondtam?
– Igen, már tetszett ezt mondani – hajolt meg ültében Lin-Csin.
A férfi oldalt fektette a kést és villát, majd akkurátusan megtörölgette a száját a félbe vágott papírszalvétába, két karját az asztalra tette, összekulcsolta a kezét, és annak döntötte a fejét. Így folytatta.
– Annyi van, hogy szépen elköltözködsz innen.
Lin-Csin – amennyire csak egy kínai el tud pirulni – elpirult. A következő minutumban pedig elsápadt.
– Mindenkinek jobb a békesség, nem? – mondta az ősz hajú, és megkapargatta az orra tövét. – A szag az szag, ezt be kell látnod. Kínai bűz. Neked kell a legjobban tudnod, hogy van ilyen. Senkitől nem várhatjuk, hogy ezt szívja tiszta levegő helyett.
– De hát – dadogta Li-Csin, és mintha hátul is lenne szeme, látta, hogy az asszony otthagyja a pultot, és átlép a helyiség boltíves bejáratán. Pedig nem hallhatta, amit itt beszélnek, csak a férje hátán mérhette le, mi történik az asztalnál. – De hát ilyet lehet?
– Persze, hogy lehet – nyúlt át a tányérok fölött az ősz hajú, és nehéz kezét Lin-Csin vállára tette. – Az urak – és itt kitekintett az asztal két végében némán ülő férfira – mindenben segítenek. No persze nem azonnal, lehetetlent én se kívánok. Mondjuk, a hónap végére legyen üres minden. Szépen eltűnsz innét, és veled együtt eltűnik a szag is. Érted, ugye, tudod, mit jelent az, hogy „eltűnni”? – Egy pillanatot várt. – Akkor jól van.
A férfi ennél a mondatnál még egyszer megszorította Lin-Csin vállát. Kivett egy új fogpiszkálót a tartóból, majd cihelődni kezdett, a két másik árnyékként követte.
Kifelé menet odabólintott még a boltív tövében lehajtott fejjel álló asszonynak.
– Isteni finom volt a kacsa, kár, hogy nem ehetek ilyesmit minden nap, az én koleszterinemmel már óvatosnak kell lenni! – Aztán, mielőtt még a lépcsőt elérte volna, visszafordult. – És büszke lehet a férjére, így nagyon kevesen tudnak megtanulni magyarul. Ezt komolyan mondom.
Lin-Csin ezt már nem hallotta. Még mindig az asztalnál ült a pekingi kacsa maradékai fölött, és először életében úgy érezte, hogy valóban kibírhatatlan bűz veszi körül, amitől mindjárt megfullad.