Na, gulyásleves... Finom szokott lenni, végül is. Tibikém, egy kis sót, paprikát, nekem már nem árt meg. Na... Az meg ott ki a csuda, még sose láttam. Nem szoktak csak úgy beülni. Meg nézni. Mit néz? Itt ülök, ebédelek, a szakramentumát. Tessék, gulyás, kenyérrel. Meg fogok enni hozzá három kenyeret. Az még belefér. Vizet iszom. Ne tessék nézni! Persze, neki viszik ki a sört, a rohadék... Tibi, Tibikém... légyszíves, egy sört, jó hidegen. Úgyis van. Még a végén sajnálni fog... Látom a szemén, ahogy idepislog. Nem bírja nem megtenni. Egy ilyen kis öreg, gondolja, eszeget, sörözget, gondolja, de jó neki... Ezt én gondolom, csak azért is. Nem, ez mást forgat a fejében. Hogy milyen rémes lehet, itt ülni nap mint nap, mert rám van írva, hogy itt szoktam enni, majd a franc, aki föz meg mosogat, ezt gondolja a fiatalúr. És hogy ö nem akar ilyen öreg lenni mint én. Aki ehhez a vacak ebédhez (ehhez a nagyon finom ebédhez!) nyakkendöt köt, zakót húz, mert megszokta. Mert ilyen. Hiába eszik itt... mióta is...?, igen 57, a börtön óta, hiába ez a konyhája, felhúzza azt a nyomorult zakót. Ezt az ezeréves, millenniumi zakót. Rajta meg mi van? Kitürt póló, naná, feltolt napszemüveg, az asztalra kirakva a kulcscsomó. Csodálom hogy a bunkofón sehol... Finom ez a sör. Nem tudom, itt mitöl finomabb mindig, mint otthon. Tibi, gyere már ide... Mit rendelt, az ott, szemben... Disznótorost. Jellemzö. Én amióta szart etettek velem az ÁVO-n rá se tudok nézni az ilyen hurka alakú izékra, kifordul a belem mindjárt... Ne nézz már, anyád istenit... Hogy habzsol, tömi magába a szart, ilyenek ezek, szaron nönek fel, szarból vannak ök maguk is. Építsék csak az országot, ezt már tényleg magatoknak építitek, kiasapám, nekem ugyan nem. Elvagyok itt sarokban, három kanál leves, egy korty sörike. Hová rohanjak... Hogy tömi a fejét, potyog az ölébe a krumpli... Háá-á-á-pciiii...! A rosseb... Hápciiii! Hápciii! Mi a fene? Ilyen hülyeséget, beletüsszentek a levesbe, a rohadt életbe... Néz ám a szemivel, mint a hülye, igen, ez ruhazsebkendö, kék kockás, ebbe fújom az orrom, ha tetszik, ha nem, nem is papírba, van, amiböl nem szabad engedni, vannak az életnek törvényei, dögöljön meg mindenki... Ne sajnálj, hanem irigyelj, te szerencsétlen! Alig tömi be az utolsó falatot a szájába, már kajabál, hogy fizet. Ó, de nagyon sietös, hát csak menj, sose lássalak többé, ahogy eddig se. Én maradok, elöbb kitörölgetem kenyérhéjjal a tányér alját, úgy ám, aztán még az újságot is kiolvasom, édes gyerekem. Nem mintha érdekelne, mert arról, ami az én életem, egy mukkot sem írnak. Csak azért, hogy teljen az idö, míg fogy a sör. Tibikém, ezt már elviheted, igen, finom volt a gulyás, mindig finom... Ha nem lenne az, már rég itt hagytam volna ezt az egész büdös kis kócerájt..., tudod?