prózák ::
Messzi idegenben
2001
Túlvagyunk a pörköltön, amiből Franz kétszer is vett, agglegényként mirelit kajákon és hamburgeren tengeti a napjait, azzal hízeleg, olyan volt ez a mai este, mintha karácsony lett volna, mintha az anyukája (na, jó: az apukája) főzött volna. Ráadásul a gyakorlati oktatás által egy életre tisztázódott a számára a “gulasch” és a “pörkölt” közötti, csakis fényévekben mérhető különbség.
Aztán a bort kortyolgatjuk, hátradőlve, kissé kidüllesztett (vagyis dülledő) hassal, mondja a Franz, forgatva kezében a poharat, még szerencse, hogy nem ott lakik, ahol én, mert ebből a borból minden este meg tudna inni két üveggel, a végén még alkoholista lenne. Holott ez a bor nem berúgni való, hanem hogy kirúgjunk egy kicsit hámból, legyen valami jó is a nap végén.
- Nekem egész gyerekkoromban olyan volt ez a Magyarország, mint valami mesebirodalom - kezdi aztán Franz. - A határtól ötven kilométerre tudtuk fogni a tévéadást, de akkor, a 60-as években ócska fekete-fehér tévénken csak hang nélkül jöttek be a műsorok. Apámtól tudtam, hogy a magyarok a vasfüggöny mögött élnek. Különös birodalomnak tetszett ez! Elképzeltem, amint átkukucskálok egy vasból készült, amúgy csipkésre lyuggatott lemezen, és ott, akár csak a tévében, kis homályos, a környezetbe beleszürkülő, apró figurák élnek és mozognak, nagy-nagy némaságban. Ezek lettek volna a magyarok. A magyarok, akik még focizni is egy mukk nélkül fociztak! Apám mindig nekik drukkolt, ha nemzetközi meccset játszottak. A tévéből egyetlen hang se jött ki, ő üvöltött és csapott a fotel karfájára, ha gólt lőttek... Amikor aztán végre vettek egy színes tévét, soha többé nem voltak érdekesek a magyarok: egyszerre érthetetlen nyelven kezdtek el beszélni, a színes műsorokban meg ugyanúgy viselkedtek, mint az osztrákok. És a vasfüggöny is eltűnt, nem lehetett már min átleskelni. Állítólag már a foci sem az igazi, bár ehhez sose értettem - mosolyodott el Franz, és intésemre már magát szolgálja ki vörösborral.
Végül előkerülnek pécsi fényképei, pontosan tíz évvel ezelőttről. Székesegyház, Szepessy Ignác fején a galambbal, a dzsámi félholdas keresztje, lakatok. És egyre több olyan részlet, sarok, ablakmélyedés, pergő vakolatú tűzfalakkal határolt udvar, amiktől szinte zavarba jövök: vajon hol is lehetnek. És Franz, aki négy hetet töltött nálunk, egy évtized távolából pontos meghatározásokat ad, utcanevek nélkül: tudod, ott, ahol a sarkon van az a közkút..., és a sétálóutcáról felfelé kanyarodunk a második kis utcába..., rögtön a temetői kápolna mögött jobbra áll ez csodálatos nőalak-síremlék...
És csak somolyog a pohara fölött, ahogy egészen a szememhez emelem azokat a ritka képeket, ahol (szinte véletlenszerűen) egy-egy ember is feltűnik: nem is azért, hogy esetleg én..., hanem hogy találkozhassak pécsiekkel, itt, messzi idegenben, néhány fekete-fehér, immár örökké némán ácsorgó-lépő barátommal...
Igen, erre valóban inni kell!
Aztán a bort kortyolgatjuk, hátradőlve, kissé kidüllesztett (vagyis dülledő) hassal, mondja a Franz, forgatva kezében a poharat, még szerencse, hogy nem ott lakik, ahol én, mert ebből a borból minden este meg tudna inni két üveggel, a végén még alkoholista lenne. Holott ez a bor nem berúgni való, hanem hogy kirúgjunk egy kicsit hámból, legyen valami jó is a nap végén.
- Nekem egész gyerekkoromban olyan volt ez a Magyarország, mint valami mesebirodalom - kezdi aztán Franz. - A határtól ötven kilométerre tudtuk fogni a tévéadást, de akkor, a 60-as években ócska fekete-fehér tévénken csak hang nélkül jöttek be a műsorok. Apámtól tudtam, hogy a magyarok a vasfüggöny mögött élnek. Különös birodalomnak tetszett ez! Elképzeltem, amint átkukucskálok egy vasból készült, amúgy csipkésre lyuggatott lemezen, és ott, akár csak a tévében, kis homályos, a környezetbe beleszürkülő, apró figurák élnek és mozognak, nagy-nagy némaságban. Ezek lettek volna a magyarok. A magyarok, akik még focizni is egy mukk nélkül fociztak! Apám mindig nekik drukkolt, ha nemzetközi meccset játszottak. A tévéből egyetlen hang se jött ki, ő üvöltött és csapott a fotel karfájára, ha gólt lőttek... Amikor aztán végre vettek egy színes tévét, soha többé nem voltak érdekesek a magyarok: egyszerre érthetetlen nyelven kezdtek el beszélni, a színes műsorokban meg ugyanúgy viselkedtek, mint az osztrákok. És a vasfüggöny is eltűnt, nem lehetett már min átleskelni. Állítólag már a foci sem az igazi, bár ehhez sose értettem - mosolyodott el Franz, és intésemre már magát szolgálja ki vörösborral.
Végül előkerülnek pécsi fényképei, pontosan tíz évvel ezelőttről. Székesegyház, Szepessy Ignác fején a galambbal, a dzsámi félholdas keresztje, lakatok. És egyre több olyan részlet, sarok, ablakmélyedés, pergő vakolatú tűzfalakkal határolt udvar, amiktől szinte zavarba jövök: vajon hol is lehetnek. És Franz, aki négy hetet töltött nálunk, egy évtized távolából pontos meghatározásokat ad, utcanevek nélkül: tudod, ott, ahol a sarkon van az a közkút..., és a sétálóutcáról felfelé kanyarodunk a második kis utcába..., rögtön a temetői kápolna mögött jobbra áll ez csodálatos nőalak-síremlék...
És csak somolyog a pohara fölött, ahogy egészen a szememhez emelem azokat a ritka képeket, ahol (szinte véletlenszerűen) egy-egy ember is feltűnik: nem is azért, hogy esetleg én..., hanem hogy találkozhassak pécsiekkel, itt, messzi idegenben, néhány fekete-fehér, immár örökké némán ácsorgó-lépő barátommal...
Igen, erre valóban inni kell!
