Egyszer, már eléggé elázott állapotban elmesélte, nem is akart Petőfi lenni, de nem bújhatott ki előle, ha egyszer az.
Húsz évesen ismertem meg a lánglelkű költőt, aki a Garas presszó teraszán ücsörgött, és tisztán emlékszem rá, alföldi papucsának leffegett a gumitalpa. Akkor már fel volt borzolva haja, kis kecskeszakállából tépkedett idegesen szálakat, sovány, halvány arca kísértetiesen hasonlított a róla készült daguerrotipia-felvételre: olyan karistolt, pöttyös, töredezett és szürke volt. Kicsit sok volt a lumpból az utóbbi napokban, ismerte be vacak kis pipáján szörcsögve, de rákaptak a Most mutasd meg!-játékra, és egyszerűen nem tudják abbahagyni, ma is reggel hétig nyomták az ipart.
Petőfi egyébként, ahol összecsaptak két cintányért, ott volt, sőt, az volt a csoda, ha a cintányérokat nem ő maga csapta össze. Többnyire organizálni és ennek apropóján veszekedni hallottam, de természetesen mindig kész, a téma mélységeit számomra feltárni sose képes előadásokkal is szolgált, bár ezek célközönsége inkább a bölcsészlányok voltak.
Petőfi bőven megélt abból, hogy úgy nézett ki, mint múltbéli alteregója. Tudtommal sose funkcionált költőként, jóllehet egy bökverset fabrikált egy farsangi mulatság alkalmával, ahol - alig hittünk a szemüknek! - nemes egyszerűséggel Petőfinek öltözött, ez alkalomból kokárdával, karddal.
Petőfi, te drága Sándor,
zseniális, hősi lélek,
leszek bátor, ámbátor
félek versenyezni véled!
Mondanom sem kell, fergeteges sikert aratott, csüggtek rajta a csajok, pedig a keresztneve Imi volt, úgyanúgy, mint a Zámbó Jimmynek, de ezt se tudta senki.
Idővel, ciklusokban, a társaság cserélődött körülötte. A konformistábbja elvégezte az egyetemet, a többi kikopott, hazament, eltűnt, dolgozni kezdett, de Petőfi nem érzékelte ezeket az egyén számára bizonyára gyökeres változásokat, elvégre a Garas teraszán ugyanúgy álltak az asztalok és a székek a napernyők alatt, a régi lányok helyébe újak telepedtek, akik addig, unalmas iskolai tanulmányaik alapján nem is gondolták volna, hogy a kedvenc költőjük Petőfi Sándor. Az idő múlását csak az jelezte, hogy drágább lett a sör és újból lehetett eredeti Unicumot kapni.
Aztán Petőfi is minden emberi számítás szerint elmúlt 26 éves, és természetesen (hála istennek!) nem halt hősi halált a csatában, sőt, szinte már nyugtalanító módon lehiggadt, az élet csatájából sem óhajtotta kivenni a részét. Ha nagynéha összefutottunk, vagy a Garas környékén vágtattam a dolgomra, messziről rikoltozva intett oda az asztalához, de néhány felületes mondat után csak borongott, már semmiről nem akart meggyőzni vad kézmozdulatokkal és a pipával hadonászva, s még ugyanannak az ellenkezőjéről sem. Ha egy félórácska közös és néma töprengés után szabódva felálltam, mondván mennem kell, vár a munka, teljesen értetlenül mért végig, úgy éreztem: sajnál, mivé lettem.
Nem kerülhette el a figyelmemet, hogy a mi Petőfink sem képes teljes mértékben dacolni az idővel. Lassacskán pocakot eresztett, ami mindig kibuggyant a nadrágszíja felett, s hogy, hogy nem, azon a részen állandóan ki volt nyílva egy gomb hagyományos fehér ingén, kilátszott a szőrös hasa. De az arca, sőt, valaha vékony, zongoraművészhez illő keze is megpuffadt, az orra mind pirosabb árnyalatban fénylett (és szinte megnőtt, ilyet még sose láttam!). A halántékán, mint mindannyiunknak, egyre gyakrabban verekedték elő magukat az ősz hajszálak a barnák közül.
Szerintem már negyven éves is megvolt, amikor egyszer valakitől fél füllel hallottam, hogy a Petőfi dolgozik. Méghozzá ugyanott, ahol fél életét töltötte, a Garasban, ő a csapos. Amikor egyszer arra jártam, ezúttal hívás nélkül, benéztem. Tényleg ott támaszkodott a pult másik oldalán, keze ügyében egy fél pohár sörrel. Most megint sovány volt, majdnem olyan, mint régen, arca akár egy elrontott, sötét daguerrotípia. Csak az inge maradt fehér, de elöl egy kockás konyharuhát kötött a hasára kötény gyanánt. Elvigyorodott, és máris húzta maga felé a csap karját.
Jobb híján azt kérdeztem tőle, mit szól ehhez a szibériai őrülethez, hogy találtak volna egy olyan Petőfit, aki nem a csatában halt meg, hanem orosz fogolyként, és különben is...
- Akarják látni, mi lett volna belőle? Milyen egy öreg Petőfi? Itt vagyok én! - bökött a mellére a pipa szárával, és mintha még kuncogott is volna, amit gyorsan a pohárba fojtott.
Kipróbált, komolynak tűnő törzsvendégek jöttek egymás után, akik valószínűleg nem tudhatták, ki volt hajdanán a mi Petőfink, mit akart és mit nem, és mért lett belőle elvenen is halott költő, aki a csap mögött várja őket nap nap után.
- Sanyikám, a szokásosat! - jött innen is, onnan is a hang, és Petőfi egyszer csak rám kacsintott, fejével a teremben ülők felé intve: lám, hol a boldogság mostanában...