Ó, nem, kap a fejéhez Tajti úr, dehogy is ejtem ki azt a számon, hogy kelet-európai! Isten ments... Tudja, milyen trükköt eszeltem ki, ha egy-egy rendezvényre pénzt akarok valahonnan kunyerálni? Azt a csúnya “kelet”-et szépen elsumákolom, és azt tódítom, hogy európai művészek jönnek, kezicsókolom, európai írók, alkotók, gondolkodók. És nem füllentek, elvégre Románia, Macedónia, Albánia, Moldávia földrajzilag ugyanúgy Európa, mint Magyarország vagy Lengyelország, vagy, na bumm, Ausztria - legyen: Közép-Európa.
Ez az első lépcső, hogy valami, bármi megvalósulhasson. Manapság már a dolgok néven nevezése is kirekesztés, csak az összeborulás, az jöhet szóba. Aztán, hogy a mű, a személy érdekel-e valakit is? Erről jobb nem is beszélni. Politikai felhang nélkül mintha semmi sem létezne. A sajtó igen tisztelt képviselője előzetesen azt kérdi telefonon: Börtönben ült a mai vendégük? Mondom, nem. De néha megverték? Mondom, nem tudok róla. Hümmögés, épp csak azt nem feleli: kár. Hát akkor mit csinált?, jön a végső, elkeseredett kérdésfeltevés. Mondom, írt, mert író, ezért hívtuk meg... Csak hogy ez a kutyát sem hatja meg. Ha egy összejövetelen nincsen ott polgármester, országgyűlési képviselő, bankvezér (már pedig mért is lenne?!), az mintha nem is létezne.
Belefáradok lassan, nyomogatja az orrnyergét Tajti úr. Mert ki az, aki eljön, teszem azt, egy bosnyák előadó estjére. A fele, ugyebár, menekült, a vendég honfitársa, akit valószínűleg nem érdekel az irodalom, hanem valami otthoni hírt akar hallani. Aztán vagy egyetértenek azzal, amit a művészbarátunk mond, vagy nem, elvégre már két külön világban élnek, bár akkor se kellene egy húron pendülniük, ha odahaza szomszédok lennének. Amíg a belpolitikai vita zajlik, addig azok unatkoznak, akik valamilyen csoda folytán mégis csak a művek kedvéért tolták oda a képüket. A felolvasás alatt meg a disszidensek rendetlenkednek. Hát lehet itt örömet okozni, mondja meg?
Mindegy is, szedelőzködik szolíd kis kávéházunk sarkából, ahol csak azért ivott kalimpáló szíve ellenére dupla eszpresszót, mert dolgoznia kell, fordítani egy csodálatos romániai regényt, amiben benne van az egész évszázad... Merek én ilyesmivel dicsekedni bárkinek is? Még csak suttogva sem. Az egész évszázad, cöcö... Majd pont Romániából... Ha egyszer el lehetne nekik magyarázni, hogy mindenki egy életre megjegyezze, mi a különbség a szlovákok és a szlovének között, meg hogy Budapest és Bukarest...
Tajti úr csak legyint és távozik.
Átballagok a sarkon túli optikushoz, ahol mára készült el a szemüvegemre csíptethető, méretre esztergált napszemüveg. Szinte meghatódom, amikor az eladó hölgy búcsúzásképp még annyit mond: Sok napsütést kívánok!
Ez az, amikor minden a helyére kerül. Mert egy napszemüveghez mi mást lehetne kívánni, mint napsütést.