Az öreg jáger olyan,
inkább már tenne hozzájuk,
mint elvenne. Nem lő.
(Egy erdész)





Az öreg színész egész nap a telefont bámulta. A szoba először kék volt, aztán
kicsit sárga, végül barna. Oly sokszor ismétlődött mindez, kaparós, száraz
köhögéssel aláfestve, már unalmas se volt. Egyszerűen így kellett lennie.
Mikor a telefon hirtelen mégis megcsörrent, izgalmában ezt motyogta:
-A szentségüket! Mit akarnak már megint?
Fiatal rendező jelentkezett a vonal másik végéről, és Mesternek szólította.
Hosszas kérlelésbe és magyarázkodásba fogott, töviről hegyire elmesélte,
miről szól majd a film, amihez kapott végre annyi pénzt, hogy elkezdheti a
forgatást.
Az öreg színészre rövid és dicstelen szerep várt, amennyiben elfogadja.
-Értelmetlen halál-motívum az öné, Mester - győzködte az ifjú rendező. -
Ott él abban az elhagyatott házban, és a fiú, aki egész nap menekült, rettegett
és félt, voltaképp önt, az ismeretlent és védtelent bünteti meg, mindenki helyett és minden őt ért sérelem fejében.
-Szóval meghalok - mondta szigorúan az öreg színész.
-A fiú lelövi az öreget, mikor az villanyt kapcsol. Rettenetesen fél az idegen, sötét házban, de a fényre a legjobban a mutatóujja ijed meg, és elhúzza a
ravaszt.
-Ezt szépen mondta - jegyezte meg az öreg.
-Ennyi lenne, illetve csak a jelenet sztorija, hogy úgy mondjam. Mert
utána a fiú sokáig nézi véletlen áldozatát. Egészen közelről fogjuk venni, részletesen, rámászva az arcra, a csukott szemre, az orrára, a szájra. Hogy lám, milyen is a halál. De semmi vér, vagy ilyesmi. Csak ön, Mester.
-Értem - szólt a színész . -Nagyon kedves.


A taxi a ház előtt várta. Csöpörgött az eső. A sofőr rögtön felismerte, kiugrott az autóból, és kinyitotta neki a hátsó ajtót. A színész nem szólt semmit
csak bólintott, kalapját a kocsitető majdnem leverte.
-Rémes egy idő, Művész úr! Pont illik a hangulatomhoz. Tegnapelőtt ott
hagyott a Klári. Az a legfurcsább, hogy tudtam, ez be fog következni. Tudtam.
De nem hittem el. Lehet, hogy nem vagyunk egymáshoz valók. Ez a Klári
apáca volt, tudja, fiatalon megszédült, hogy megy Jézus menyasszonyának.
Öt évig húzta. Utána meg nem lehetett vele bírni. Mindent akart. Én hajtottam, mint az állat, a meló, csak a meló, meg hát otthon is helyt kellett állni, érti... És akkor még vigyem szórakozni, meg utazni mindenfelé! Tenerifa!
-Abbahagyná? - szólalt meg hátul az öreg színész.
-Én? Szíves örömest. Akár ma is kilépnék ebből a francos életből. Tudja
mit? Három lepedőért vettem egy ruszki pisztolyt a piacon. Töltényem is van
hozzá. Csak éppen bátorságom nincs, hogy beledurrantsak a fejembe. Vagy a
szívre kell lőni? A Művész úr hogy' hallotta?
-Szóval, abbahagyja végre?
-Bocsánat.
-Inkább azt mondja meg, merre megyünk.
-Valami istentől elrugaszkodott hely. Nekem is úgy kellett megnézni a
térképen. Sose jártam ott.
-Na, szépen vagyunk - sóhajtott a színész. - Már jól kezdődik. Mindegy,
maga nem tehet semmiről.
-Ezt is a Művész úr mondta nekem először az életben! - vágott egy grimaszt a sofőr, és fékezett, hogy óvatosan eressze bele a kereket egy mély kátyúba.

A századfordulón épült ház összes valahai fényétől és ékétől megfosztva
egy elvadult park szélén állt. A szemközti oldalon már mindent lebontottak,
drótkerítés futott, míg a szem ellátott a szürke esőben.

Az öreg színészt a copfba fogott hajú rendező segítette ki a taxiból.
-Drága Laci bácsi! - szorongatta a kezét hosszasan.
-Meg akarunk ázni? - kérdezte ő.
Felkísérték a néhány fok lépcsőn. Szűk folyosón vágták át magukat, a stáb
tagjai léptek elő a homályból, minden pillanatban megmozdult egy sötét sarok.
- Nincs itt villany? - kérdezte.
-Dehogy nincs. Csak szoktatjuk magunkat a hangulathoz.
-Tudod mit mondott Goethe a halálos ágyán? - tegezte le egyszerre a rendezőt. Az félreértette.
-Hol van még az a halálos ágy! Tessék vigyázni, lyukas a kövezet!
-Azért jöttem ide, hogy meghaljak, nem ezt mondtad?
Beléptek a teljesen elsötétített nappaliba. A bútorok épp csak derengtek.
Az ablaknál zongora állt, a szoba zsúfolásig volt fotellel, székekkel, asztal
kákkal. A rendező odavezette a legnagyobb fotelhez. A színész belezöttyent.
Kinyílt a hátsó ajtó, és belépett valaki.
-Gyere, csak gyere! - intett a rendező az árnynak.
Alacsony alak állt meg előttük.
-Laci bácsi, ő a fiú - szólt a rendező, és az árny vállára tette a kezét.
-A gyilkosom? - recsegte az öreg, mert hirtelen kiszáradt a torka. Micsoda
hülyeség ez itt, ezzel a sötét színjátékkal.
A folyosóról éles csörömpölés hallatszott.
-Ne marháskodjatok már! - kiáltott fel. - Tessék lámpát kapcsolni!
Abban a pillanatban a meggyulladt a mennyezeti lámpa. Az asszisztens
lány volt, kezében a szokásos ötkilós forgatókönyvvel.
Az öreg színész, alulról, ültő helyéből nézett az előtte álló fiatalember le
hajtott arcába. Nyúzott volt, vékony és borostás.
-Laci bácsi - suttogta a fiú.
-Na, jól van - mondta az öreg, és tett egy elbocsátó, vagy inkább megbo
csátó kézmozdulatot.
Valahol a háta mögött egy mély hangú óra kezdett el ütni. Öt óra volt.
-Laci bácsi, nem kell sokat várni, bár kicsit el vagyunk csúszva, tudja. A
szokásos - hadarta a rendező. - Megcsináljuk gyorsan a külsőket, amikor a fiú
megérkezik, meg a konyhát. Semmi perc alatt kész leszünk. Kér egy kávét?
-Kávét! - horkantott az öreg. - Te tényleg meg akarsz ölni!
-Van egy kis whiskym is - kapott elő a rendező bőrdzsekije zsebéből egy
lapos üveget.
Az öreg csak elfordított a fejét szótlanul. Mit izélnek ezek! Itt, a halál küszöbén...

Zsebre dugta a kezét, és a zsebében talált egy doboz cigarettát. Hét éve nem
dohányzott már. Most automatikusan kipöckölt magának egy szálat, és a szájába dugta. Ideges volt, valami - úgy képzelte, a golyóstollak kis rugója - ugrál benne, a bőre alatt, az izmaiban, a szívében is.
Tíz éve nem hívták filmezni. Mindig csak álmodta, hogy ott áll bevilágítva,
körben a gyerekek, és azt kiáltják: Laci bácsi, tessék! Csapó!
Ez úgy hangzott, mintha a vezetékneve lenne, pedig nem így hívták.
Mintha otthon lenne, oldalt nyúlt, jobbra, a dohányzóasztalra, ahol nehéz,
fából faragott cigarettásdoboz állt. Kivette a gyufát, rágyújtott.
Mikor az első slukkot leszívta, úgy érezte, végre vehetett egy mély levegőt.
Aztán kínzó köhögési roham fogta el, utóbb krákogott, öklendezett.
-Mit művel odabenn a papa? - hallott kintről egy hangot.
Anyukád, gondolta, miközben kézfejével letörölte álláról a kicsurgott nyálat.
A szemben függő képre meredt. Megesküdött volna, hogy már látta – falusi
kútnál álló asszonyok, kezükben kék, piros zománc kanna -, ugyanebben a
rossz fényben, ugyanezzel a csíkos kárpitú kanapéval a tövében.
Huzatot érzett.
Hé, akart kiáltani, de még csak nem is suttogta. Foglalkoznak is ezek egy
hullajelölttel!
Felállt, odament az ablakhoz. A külső tábla rosszul zárt, húzott be a hideg.
Ahogy a folyosóról szűrődő zajra hátralesett, majd a újra az ablakhoz fordult,
megint úgy tűnt, ez már megtörtént. A kezében is érzett valami késztetést, egy
rángást, amint aki sebtében akar egy teli hamutartót kiüríteni az ablakon át.
Hideg kezével megigazította a félrecsúszott szivacscsíkot, és ráfordította a
nehezen járó kilincset.
- Drága Laci bácsi! Minden oké? - fogta meg a karját a rendező. - Kávét
nem tetszik kérni?
-Már kérdezted.
-Már kérdeztem.
-Te, idefigyelj - szólt aztán. - A zongora ezzel a kislámpával mindig itt állt
az ablak mellett?
-Őszintén: lila gőzöm sincs. Én is csak harmadszor vagyok itt. A múltkor
minden így állt...
-Jójójó! - legyintett az öreg. - Nem fontos! Menjél dolgozni!

Újból egyedül maradt. A könyvespolchoz lépett, de a gyenge fényben nem
látta a szekrény mélyére tolt könyvek gerincét. Találomra kihúzott egyet.
-Igen, igen - mondta aztán magának, s mintegy helyeslően, bólogatott. Az
általa is ismert püspöklila színű Mikszáth-sorozat darabját tartotta a kezében,
A fekete város I. kötetét. Hogy is volt? Lelövik az alispán (főispán?) kutyáját,
az alispán erre meg lelövi a gyilkos lőcsei bírót. Remek könyv. Kár, hogy mikor megfilmesítették, őt akkor se hívták, pedig mindenki játszott benne, aki élt és mozgott akkoriban. De rég is volt.
Kibotorkált a folyosóra. Látta, hogy messze, a bejárat mellett jobbra, a
konyhában áll a bál, a rendező szemüvegének szárát a szájába véve magyaráz.
A fiú, aki állítólag rémülten és zaklatottan ér ebbe a házba, csüngő karokkal,
lehajtott fejjel állt előtte.
-Érted? Ennyi az egész. Nem ölni jössz, ezt verd ki a fejedből. Nem tudsz
semmit, érted? Semmit se tudsz - vezényelt a kezével a rendező.
Az öreg színész tekintete a falra tévedt. Hosszúkás alakú, faragott barométer függött vállmagasságban. A teteje hegyi faházat ábrázolt, a tető formájú
csúcs alatt festett tiroli legény és leány állt egymásba karolva. Megkopott aranyozású felirat köszöntötte: „Grüß aus Tirol”.
-Te! - kiáltott oda egy kopaszra beretvált köpcösnek, aki a kábelekkel foglalatoskodott. - Ez mindig itt lógott a falon?
-Mit tetszik kérdezni? - jött oda illedelmesen a köpcös, közben egyfolytában tekercselte a kábelt.
-Itt lógott vagy nem itt lógott? Na!
-Én nem tudom - jött a szeppent válasz. - Azt se tudom, mi ez? Óra?
-Barom - mondta a színész. - Barométer - tette hozzá engedékenyen.
Újra az az érzése támadt, hogy mindez megtörtént vele egyszer. Ugyanígy
állt, a homályban, és nézte ugyanezt a barométer, ami ugyanígy esőt jelzett.
- ...és akkor óvatosan jössz, jössz, jössz kifelé - hallotta a rendező hangját.
Hátul zörgés támadt. - Nem kell ennyire gyorsan, hiszen sötét van.
-Ballagok - szólalt meg a fiú.
Ez volt a végszó. A hívószó.
Az öreg színész abban a pillanatban mindennél élesebben tudta, mit mondott annak idején, valaha, mikor itt állt a barométer előtt, és megállapította,
hogy esőt jelez. „Hallod? - hallotta most a régi hangját, amint a szobába bekiált - Ezt az egész búval bélelt ballagást el fogja mosni az eső! És hallotta a
bentről jövő választ is, „Kit érdekel? Dögöljenek meg!
-Ja, itt van, Laci bácsi, drága? - hátrált neki a rendező, aki a fiút vezette ki
felé a konyhából. - Mindjárt. Mindjárt megvagyunk. Egy kávét addig? Tudom, már kérdeztem. Bocsika.
-Az emeleti dolgozószoba tölgyfaburkolatában van egy lyuk - mondta
komoly, kinyilatkoztató hangon az öreg színész.
-Lyuk.
-Golyó ütötte lyuk! - folytatta ellentmondást nem tűrő hangon. - Gyerünk
föl! - Már indult is a lépcsőnek.
-Laci bácsi, az istenért! - kiáltott utána a rendező, de az öreg meg se állt. A
többiek utána igyekeztek.
A nagy, fűtetlen szobában szinte vonakodva terült szét a fény, mintha félne
megérinteni ennyi régi tárgyat, ilyen hosszú sötétség után, hátha egy csapásra
megsemmisülnek. Az öreg színész az ajtóval szemközti falhoz rohant, félre
lökött egy magas hátú karosszéket.
-Igen, itt van - mondta halkan, és az ujját fejmagasságban a faburkolatba
dugta, majd diadalmas arccal a társaság felé fordult. - Tudjátok, mi ez? Nem
tudtok ti semmit. Ebben a házban engem egyszer már lelőttek!
Döbbent csönd követte a szavait, mint egykor a színpadon, mikor Lear királyként jajgatott. Ahogy kell, kivárta a hatásszünetet. Érezte, hogy megbizsereg benne valami, és az eddig idegen, ellenszenves ház, az egész túl hosszúra nyúlt expozíció hirtelen értelmet nyert. Egyszerre volt megint világmegváltó tizennyolc éves és a pályája csúcsán tündöklő színművész.
-Ő, igen! - kiáltotta. - És hol van a Kovárik? Mi lett vele?
-Laci bácsi, nem értem. Ki a csuda az a Kovárik? - kérdezte a rendező, aki
teljesen kiesett valós szerepéből.
-Kovárik Dániel, Kovárik Dezső köz- és váltóügyvéd egy szem csemetéje. Egy padban ültünk nyolc éven át. És az érettségi előtt, sőt, még a ballagás
előtt itt loptuk a napot egy esős délután, náluk, ebben a villában - mert ez villa
volt valaha! -, cigarettáztunk és szokás szerint marháskodtunk, ugye. A Kovi
azzal jött, hogy rátalált az örege revolverére, amit még a nagy válság idején
vett, hogy a kellő pillanatban főbe lője magát, és...
Az öreg színész itt megállt, hitetlenkedő fejcsóválással a lépcsőfeljáróba
rekedt társaságot nézte.
-És?
-Bizony, erről kéne filmet csinálni. Tudjátok, mit mondott az az idióta?
Hogy ő most lelő engem, aztán öngyilkos lesz, és így cefetül kibabrálunk a világgal, a tanárokkal, a szülőkkel, minden hülyével, nem lesz itt semmiféle
érettségi. Ezt nekik!
Az öreg színész ördögi hangon felnevetett.
-Min tetszik nevetni, Laci bácsi? - kérdezte ijedten a rendező.
-Azon, fiam, hogy én meg azt feleltem, persze, eljátszva, ez milyen remek
ötlet, hogy gyerünk, Kovikám, ne sajnáld tőlem a golyót, csak ide a szívem
közepibe, durr!, hogy' fogod azt a pisztolyt, nem kiskanál az, mi lesz már, mikor leszek hősi halott! Érted?
-Az a szerencsétlen meg rálőtt a művész úrra? - hüledezett az asszisztens
lány.
-Mért szerencsétlen? Nem talált el! Képzeld, ha eltalál! Még a végén öngyilkos lett volna.
Megint hangosan és hosszasan nevetett.
-Na, szóval így esett - mondta végül. - De mi lett a Kovival, mondja már
meg valaki!
A rendező széttárta a kezét, és körbenézett.
-Nem tudjuk. A gyártásvezető tárgyalt itt egy öreg nénivel, aki aztán bejelentette, hogy erre a két-három napra elköltözik valami rokonához.
-Azt mondta, hogy ne lopjunk el semmit, de ha ellopunk valamit az se baj -
szólt egy szakállas alak hátulról. - Kicsit nem komplett az öreglány.
A rendező odament az öreg színészhez és átkarolta a vállát.
-Baj van, Laci bácsi?
-Semmi, édes fiam. Látod a lyukat? - fordult megint vissza. - Dugd bele
az ujjad!
-Miért?
-Nem tudom. Szerintem szerencsét hoz.
A rendező alig látható szemöldökemeléssel végignézett a stábon, majd beledugta az ujját a golyó ütötte lyukba.
-Na, milyen? - kérdezte a színész. - Nem olyan, mintha a koponyámban
turkálnál?
-De Laci bácsi!
-Jó, tudom. Értem, elég volt belőlem, meghibbantam. Pedig csak emlékezem. Ez is olyan nagy baj, hogy mindenre emlékezem?
-Dehogy is...
-Igazatok van - bólintott. - Mars dolgozni. Csapó, csapó!

Mikor a szoba kiürült, és a lépések dobogása elhalt a lépcső mélyén, még
egyszer körbenézett. Végigsétált a szobán hosszában, keresztben. A két bőrfotelt - ugyan csak megkoptak! - a szőnyeget összegyűrve a fal mellől az íróasztal elé tolta, oda, ahol régen álltak. Újból terepszemlét tartott, de volt benne még valami hiányérzet.
És tudta, mi hiányzik. Lehet, hogy ez a Kovárik nincs már, meghalt, vagy
nem is élt (jó vicc!), de a pisztolynak itt kell lennie. Nekiesett keresni. Az
oroszlánkörmös lábú íróasztal elé térdelt. A kis kulccsal kinyitotta a jobb oldali ajtót. A legfelső fiók üres volt. A középsőben dossziék, papírosok hevertek. A legalsót nem bírta kihúzni. Rángatta, de nem mozdult. Előrenyúlva, vállig kotorászott egyre hátrébb. Akkor megérintette a hideg fémet. A pisztoly ott volt, ahová annak idején visszatették. Az orrában érezte a csípős füstszagot, ami a csövéből áradt.
Az öreg színész zsebre dugta a pisztolyt. Az íróasztal ajtaját akkurátusan
kulccsal rázárta. Lekapcsolta a villanyt, és leballagott a nyikorgó lépcsőn.

-Laci bácsi, végre! - karolt bele a rendező. - Akkor? Kezdhetjük?
Az öreg színész némán ment mellette a szoba felé.
- Ugyanúgy, mint amikor meg tetszett érkezni. Leülünk ebbe a fotelba a
zongora mellett. Jó lesz így? - a rendező nagyot szívott a cigarettájából és a
félhomályban a parázs fényénél nézte az öreg színészt. - Tudja, az egész história ezzel a házzal, az emeleti lyukkal fantasztikus. Mintha kitalálták volna!
-Aha - hümmögött az öreg. - De nem én találtam ki, hanem valaki más, aki
az életet kitalálta.
Hallgattak. A rendező egyre idegesebben cigarettázott. Igazából a legszívesebben szétszaggatta volna a forgatókönyvet, és újra kezdte volna a filmet.
Egy esős, májusi délutánról szólt volna. Látta maga előtt az egészet.
-Hol van a fiú? - kérdezte az öreg színész.
-A fiú? - ocsúdott fel a rendező. - Innen indítunk az ajtóból. Bentről vesszük, amint belép, kezében a pisztollyal.
-Hol van? - kérdezte nyomatékosan az öreg.
-Itt vagyok - hallotta ekkor közvetlen maga mellett, mintha a sötétből, a
semmiből lépett volna oda. Halk volt, és úgy tetszett, mintha dideregne. Az
öreg szívesen megnézte volna éles fénynél, mert nagyon emlékeztette valakire ez a homályba burkolózó, bujkáló arc.
-Nesze, fogd - és a fiú kezébe nyomta az emeleten talált pisztolyt. - Remélem, tudsz vele bánni. Kicsit nagyot puffan. Csak ügyesen. - A kezét még
mindig ott nyugtatta a fiú pisztolyagyat markoló kezén, rászorította a hideg,
vékony ujjakat. - Na gyerünk! - mondta aztán fennhangon.
Elhelyezkedett a fotelban, és a karfán könyökölve, fejét összekulcsolt kezére fektette. Úgy nézte, amint a rendező a fiút az ajtóhoz tereli, még egyszer
eszébe vési, hogyan jöjjön be, mit csináljon, és visszaszaladt a kamera mögé.
Senki se kiáltotta, hogy Csapó!
Jobbról kis kék fényt adtak be, mintha mélységes éjszaka lenne, a halál
ideje.
Zápor jön.
Igen, valahogy így képzelte az esküvője napját: máris szinte fullasztóan meleg, mégis borús nyári reggel szalad le a méregzöld domboldalon, a völgy
felé, hol apró, fehérre meszelt falú románkori kis kápolna áll. A fű között nyulat lát, két lábon ágaskodik és figyel, és bizonyára kuncog rajta, ezen a furcsa, szmokingos óriáson, aki azt hiszi, hogy ez is egy futás, és hogy általa bármi is gyorsabban történik az életben.
Nekidől a kápolnabejárat puszta kövének, bal hüvelykujját húzva végig a
kő évezredes rovátkáin, míg oda nem ér, ahol már emberi vésés áll:
MDCCLIX, valamely kései látogató, az ő életéhez képest korai turista, akinek
- míg kaparászva dolgozott - ugyanitt kellett állnia, ugyanígy kellett fognia a
követ.
Aztán odabent, ebben az üres, picinke hidegségben nézi a kopott barna festésű néhány padot, a sziklaoltár elé készített egyszerű két széket, előtte a térdeplőkkel.
Mohón körbenéz. Aztán elszégyelli magát. Nem, most nem, ma nem! De
mégis elönti az ismert melegség, közben érzi, hogy ujjhegyei mégis hidegebbek a kőnél. Húzkodja a szmoking alól a mandzsettáját - szűk ez a vacak zakó!
Na! Kiles az apró, lőrésszerű ablakon, nézi a kék-vas eget. Csak jönne az
eső! Mosson el mindent!
Igen! Igen... Ez a nap azért van, hogy az „igenek¬ kimondassanak.
Mért nincs ő ott ilyenkor a menyasszonya mellett? Hová szaladgál, mint
egy bolond? Lakkcipőben a mezőn!
Már odalopózott az oltár mellé, mintha valamelyik kopott freskó-szent merev tekintetétől tartana.
Na! Ma nem!
De ha egyszer igen!
Először a misekönyv piros selymén húzza végig a mutatóujját, bekeretezi a
mozdulattal. Megborzolja a kilógó könyvjelzőket. Benne ott lapulnak a szavak, amelyek ma őt és menyasszonyát illetik. Ő, hallotta már, de hányszor!
„...csak zengő érc vagyok és pengő cimbalom!”
Zengő érc. Ez az.
Hirtelen kibírhatatlanul szorít a nyakgomb, nem lehet tovább halogatni,
cselekednie kell! Megpördül a lakkcipő sarkán, és ugyanazzal a lendülettel
már nyitja is a frigyszekrényt a kulcsocskával.
A serleg. Megvan.
Jé, mit lát. Kis ezüsttálcán a két jegygyűrű. Hogy kerülnek ezek ide? Mindegy, vinnie kell ezeket is. Egyiket felhúzza a bal keze gyűrűs ujjára, a másikat
a jobbra.
A kelyhet marokra fogva szorítja, mint egy győzelmi kupát.
Megint szalad, de nem vissza, hanem a domb alatt, anyuka háza felé. A régi,
gyerekkori padlásra.
Már jár egy kis szellő. Biztos, hogy eső jön. Zápor. Mindent el fog mosni