Hallott egy ürgéről, aki a Lenin szobor alá rejtette el a szajrét, ott aztán a magasságos Úristen se fogja keresni, csak röhögött a markába, az se érdekelte, hogy csak azért is hat évet varrtak a nyakába. Tudta jól, nem ingyen ül. Ennyit igazán tud várni. Csak a rendszerváltást nem kalkulálta be a koma, hogy a Leninnek lőttek, a szobornak lőttek és az ő keservesen megszenvedett pénzecskéjének is lőttek. Kijött dutyiból 1993-ban, körbepislogott a Szent Imre téren, de az október végi ködben kókadozó virágágyás közepén csak egy ázott koszorúk közül meredező kopjafát talált. Hirtelen végtelenül megutálta a történelmet.
A 219-es Bárány Sanyikának ez volt a kedvenc bankrablós története. A sajátjával nem nagyon hozakodhatott elő, mert azt úgy elszúrta, ahogy csak lehetett, Pierre Richard-nak becsületére vált volna bármelyik blődliben. Amit aztán a bíró kartárs minden burleszk-effekt ellenére négy év rács mögötti jutalomjátékkal honorált.
A bevonulása után pontosan három évvel látta azt az álmot. Otthon volt a konyhában, a mamával. A mama szokás szerint a viaszkosvászonra könyökölve szívta a cigarettáját, és azon mélázott, hogy milyen számokat húzzon be a lottószelvényen. Sose játszott fixen, és rettentő büszke volt rá, hogy a nagy töprenkedések után minden héten volt egy találata. Mindig csak egy, még egy kettes se, soha. Egyszer összeadódik ez a sok egyes, meglátod, mondta prófétai hangon, és a plafon felé fújta a füstöt. Álmában Bárány Sanyika a mama háta mögött állt, és a kopott, kord köntös fedte vállon át látta, ahogy egymás után beikszelte a számokat: az 5-t, a 19-et, a 27-et, a 30-at és a 66-ot. Gyorsan, egymás után, minden különösebb agytorna vagy mennyei ihlet nélkül. Avagy… épp ez volt a mennyei ihlet, ez a gyorsan járó golyóstoll?
Bárány Sanyika engedélyt kért és kapott, hogy lottószelvényt tölthessen ki, szabadulása előtt több mint egy évvel. A nyereményalap azon héten 185 millió forintot számlált. Ezt nyerte meg vasárnap estére, és lett belőle a Magyar Köztársaság legtehetősebb börtönlakója, jóllehet sokan vélekedtek úgy, hogy bőven akadnak nála ezerszer gazdagabbak, akiknek inkább lenne a helyük a büntetés-végrehajtás valamelyik intézményében, mint egy hoppon maradt bankrablónak.
Bárány Sanyika szerencséje a felettes hatóságok figyelmét sem kerülhette el. Nem telt bele három hónap, és a börtönparancsnok asztalán ott feküdt a végzés, miszerint Bárány Sándor elítélt jó magaviseletére való tekintettel próbaidőre feltételes szabadlábra helyezendő. Na, Sanyika, kezdte a kese bajszú, kopasz igazgató, hangjában – akárhogy is iparkodott, hogy ne így legyen – némi tisztelettel, remélem, ezek után már csak betétjeiért teszi be a lábát a bankba, nem igaz? Míg Sanyika bólogatott, a parancsnok gyors fejszámolással kiszámította, hogy ennyi pénzből hány emeletnyi cellát lehetne teljesen újjá varázsolni, az ő irodájáról nem is beszélve; a szeme egy pillanatra az íróasztal jobb sarkára ugrott, ahol sötét téglalap emlékeztetett az eozin Lenin helyére, pedig hát milyen rég volt az…
Bárány Sanyika első útja a nagy szabadságban ugyanabba a bankfiókba vezetett, amit négy évvel, azzal egy választási ciklussal korábban ki akart pakolni. Az igazgató, egy kövérkés, izzadékony, folyton a tőzsdei helyzettől és a berontó álarcosoktól rettegő férfi kész volt azonnal fogadni Bárány urat. Kávé? Cigaretta? De Bárány úr semmi ilyesmi földi kellemmel nem óhajtott élni, csupán a bőrkanapé szélén feszengve, a kezében lévő nájlonzacskóval zörgött. Legfontosabb ügyfelünk, lucsogott az igazgató keze, s magában számba vette, milyen befektetésekre tudná esetleg rávenni. De Sanyika megelőzte tervei kinyilvánításával.
Kezeljék ezt a pénzt belátásuk és jó lelkiismeretük szerint, kezdte. Tudom, hogy az enyém, de mivel nem érzem, hogy bármivel is megszolgáltam volna, olyan idegennek érzem. Én…, és itt merészen az igazgató szemébe nézett, nem javultam meg a börtönben. Jobban mondva csak megerősödtem abban a hitemben, hogy semmi mást nem szeretek úgy, mint bankot rabolni. Meg kell értse: néha el fogok jönni a pénzemért, hogy… méltó legyek rá. Ne féljen, a máséhoz egy ujjal se nyúlok, hiszen magamtól se tudok eleget rabolni. És a velem való vesződségüket is megtérítem, természetesen. De ehhez ragaszkodom. Nem kell nekem se bankkártya, se más egyéb. Egyszerűen jövök, amikor jövök.
Az igazgató megszólalni sem tudott, csak a feje rángatózott, mintha bólogatna. Kezet se mert adni, annyira izzadt.
Bárány Sanyika pedig nájlonzacskóját a hóna alá gyűrve kisétált a verőfényes utcára, majd nagy léptekkel igyekezet haza, a mamához. Végre elmagyarázhatta neki, hogy többé nem kell szégyenkezni miatta, mert a nagy fia beteljesítette álmát: úgy fog bankot rabolni, hogy közben a légynek sem árt.
Amúgy meg minden marad a régiben, még a lottózás picinyke öröméről sem kell lemondani.