Négyes kórterem, egyes ágy, a sarokban. Felpolcolt, fejgödrös párnák, az éjjeliszekrényén kancsóban víz, gyümölcslés doboz, olvasószemüveg, a lila Mikszáth-sorozatból egy kötet.
Kiült az ágy szélére, előre görnyedve támaszkodott a két kinyújtott karján, a lába lógott, nem érte a padlóig.
Te, ez így rettentő snassz.
Micsoda?, rökönyödtem meg.
Hát hogy most elkezdődik. Beteg vagyok, itt a kórház, aztán kiengednek, aztán vissza, egyre gyengébben, ti meg aggódtok, szomorkodtok és vártok…
De hát…
Leintett.
Hányszor csináltuk végig mi magunk is anyáddal. Meg láttuk másoknál, rokonoknál, ismerősöknél. A moziról, tévéről nem is szólva. Kinél egy hónap, kinél három év. Engem cefetül bosszant, hogy ez ilyen. Hogy velünk is pontosan így történik. Velem… és veled is.
De hát…, nyögtem.
Hagyd csak, erre nincs értelmes felelet. Sőt, arra sincs ötletem, hogyan lehetne másképp. Csak úgy megjegyeztem, hogy most ez jön. És esetleg mégis ki lehetne találni valamit…
Harmadszorra is csak azt tudtam volna kibökni, hogy „De hát…”, így inkább csöndben maradtam.
Szerencsére ő mindig tartogat valami meglepetést.
Nézd, mit vettem!, vigyorodott el, és az orrom alá dugta a bal kezét: vékony csuklóján egy új, eddig sose látott órát vettem észre.
A számlapon összevissza voltak a számok. A 12-es helyén a 7-es, aztán, 4, 1, 10, 8, 3 és így tovább.
Jó mi? A mutatók állásából úgyis tudom, hány óra van, de azt, hogy mennyi az idő, sose lehet tudni.
Nézett rám, várakozó arccal, mit szólok.
Csak azt láttam, hogy tényleg felfordult a világ. A kismutató a nyolcas és a hármas között állt, a nagymutató a tízesre bökött – és közben negyed öt volt. Szürke, halálszagú délután.



Dr. Bödön Ákosné körbetekerte magán a virágmintás plédet. Minden alkalommal eszébe jutott, milyen olcsón vette 1973-ban az erfurti áruházban, ahol vállaltközi csereúton tartózkodott. Elhelyezkedett és kezében a teásbögrével várta kedvenc műsorát. A hírek alatt levette a hangot, mit érdekelte őt a sok lopás, csalás, feljelentgetés. Igazat adott Kőniger úrnak, aki a csarnokban nem egyszer hangoztatta, ő ugyan nem zárja a lakását, nem fél semmifajta rablótól, hiszen naponta meglopja a miniszterelnök, a pénzügyminiszter, az összes kormánytag és a háromszázvalamennyi képviselő. Hozzájuk képest egy-egy besurranó tolvaj már nem oszt, nem szoroz.
Hanem az időjárás-jelentés. Az igen!
Dr. Bödön Ákosné nyolcas hangerősségre kapcsolt. Figyelte a komoly úriembernek tetsző meteorológus széles mozdulatait, amint a különböző frontok mozgását mutatta, és a szája szögletében bujkáló mosollyal hallgatta, hogy a műholdfelvételek alapján a következő napokban miféle időjárás valószínűsíthető a Kárpát-medencében.
Marad tehát a kellemes, napos, az évszakhoz képest enyhe idő. Csupán északon, észak-keleten várható erőteljesebb légmozgás, esetleg némi csapadék.
Dr. Bödön Ákosné a szájához emelte a bögrét, és hosszú, lassú kortyokban kiitta a teát. Aztán csak csóválta a fejét, miközben a szája sarkában játszó mosoly valóságos vigyorrá változott.
Nem tudsz te semmit, aranyoskám, mormogta maga elé. Még hogy kellemes, napos idő… Jön a front, édes fiam. Lehűlés, sok eső. És szél. Az a legkomiszabb, a szél. A térdemben és a nyakamban érzem. Ilyenkor mintha ráülne valaki a mellemre. És a műtéti hegem is hasogat.
Az este, az éjszaka eltelt, csöndes várakozásban. De még nem is virradt, még sötét volt, amikor dr. Bödön Ákosné meghallotta, hogy eső dobol az ablakpárkányon és a ház előtti hatalmas cseresznyefa kopasz ágait a szél hozzá-hozzáveri a redőnyhöz.
Vénséges, fájó tagjaiban valami melegség áradt szét. Keservesen forgolódott egyet, a feje alá gyömöszölte a kispárnát, hanyatt feküdt. Akkorra az eső már dobpergésszerűen vert végig a házon, az ágak szinte dörömböltek.
Csukott szemmel elmosolyodott, valami olyasmi suhant át a lelkén: látjátok, aranyoskáim, megmondtam én előre, hát mért nem engem kérdeztek, Margit néni tudja ám…, érzi minden porcikájában…
És elaludt, végre mély és boldog álomba zuhant egy órácskára, másfélre.



Láthatólag kézzel írt, fénymásolt, majd ollóval szétszabdalt cédulát találtam az ablaktörlő alá dugva. Azonnal gyűrtem volna össze, s dobtam volna a szemétbe, ha nem akad meg a szemem egy néven: Unterführer Áron. Boldogult apám gyerekkoromban sokszor emlegetett egy különös szerzetet, volt pajtását, mondván, hogy annál különösebb, izgalmasabb és – tette hozzá – egzaltáltabb alakot nem hordott a hátán föld, Unterführer Áront. Ám igazából sose fejtette ki, hogy ebben a fiúcskában vagy fiatalemberben mi volt oly egyedi és megkapó, csupán apám szótlan fejcsóválása jelezte, ha megfeszülök, se leszek képes oly nagy tettekre, mint Unterführer Áron. Most ez a kis cédula pedig arról értesített, hogy a Névtelen utca 10. szám alatt végre-végre megnyílt az Unterführer Áron Múzeum.
Otthon a neten rákerestem, de a világháló lyukacskáin, úgy látszik, kihullott e név, mert egy fia találat sem akadt.
Nem volt más hátra, már csak apám emléke előtt való tisztelgésképp is, mint elzarándokolni a Névtelen utcai múzeumba.
Gidres-gödrös, sötét külvárosba értem, ahol csak hosszas sillabilázás után leltem rá a 10-es számú házra, ami, mondanom sem kell, nem a 8-as és a 12-es között állt. Csöngetésem után hosszú ideig semmi sem történt, de végül is gyönge fény gyúlt odabent, majd kinyílt a ház ajtaja, és kilépett egy köpcös férfiú, aki afféle hentesköpenyt hordott, fehéret és mocskosat. Ám amikor közöltem vele jövetelem okát, mintha kicserélték volna: a köpenyt leoldotta a nyakából és sietve betessékelt. Bocsánatot kért, hogy előre megy, amit könnyen megbocsátottam.
Hosszú folyosóra érkeztünk, ahol, miután lámpát gyújtott, tárlókat, vitrineket láttam sorakozni. Ám mind teljesen üres volt. Kérdőn néztem a vezetőmre.
Nos hát, kezdte, a múzeum még kezdetleges állapotban leledzik. Voltaképp most kezdődik az anyag gyűjtése.
Pislogott kettőt, én magam nem szóltam.
Bizonyára ön jól ismerte Unterführer Áront…, mondta. Sajnos, nekem nem volt szerencsém. Hanem az édesapám.
Az édesapja?, kérdeztem rekedten.
Ő volt Unterführer Áron legjobb barátja és legnagyobb tisztelője. Nekem az életem első harminc éve Unterführer Áron jegyében telt el. Ő volt a mérce, az alfa és az ómega. Aztán apuska meghalt…
És magával vitte a sírba Unterführer Áron titkát is, ugye?
A köpcös szeme rám villant.
Pontosan! De honnan tudja ezt?
Az én apám is…, mondjam úgy, Unterführerista volt. Nem volt nap, hogy szóba ne került volna. Csakhogy…
Csakhogy?, csapott le a múzeumalapító.
Csakhogy sose mondott semmi konkrétumot Unterführerről, hogy ki volt ő, mit tett, miért kell rá mindenkinek felnéznie.
Szó szerint ugyanez történt nálunk is. Unterführer Áron oly tökélyt jelentett a számomra, hogy pusztán a neve lett a legfőbb jó, és soha nem kerestem hozzá egyéb fogódzót. Csak apuska halála után támadt némi hiányérzetem, és határoztam el, hogy felkutatom, ki ő. Azt reméltem, ha megnyitom az emlékmúzeumát, eljönnek azok, akik valóban ismerték, és a segítségemre lesznek.
Apám hangja csengett a fülemben: ehhez Unterführernek kellene lenned.
Odaléptem az első, teljesen üres tárló elé. A köpcös is mellém állt és együtt néztük a vörös posztóval kibélelt szekrénykét, amiben egyetlen felirat virított, Unterführer Áron neve.
Azért nem élt hiába, mondtam halkan.
Vendéglátóm egy pillanatot várt a válasszal, majd így felelt.
Ő biztos nem. De attól tartok, hogy mi igen.



Meleg tavaszi nap volt, teljesen alkalmatlan a haldoklásra. Meggyvágó Ferenc mégis ezt tette. Nem ment bele a harmadik kobaltozásba, a klinika végtelen, sötét folyosóján állva kijelentette, nem szép dolog belekontárkodni a Jóisten művébe. Ha Ő eldöntötte, hogy Meggyvágó Ferenc haljon meg, akkor hiába minden sugarazás. Az Úr kisugárzását nem győzi le senki. Ilyeneket mondott a megrökönyödött Szontág professzornak, pedig sose volt egy templomjáró ember.
Emlékezett rá, hogy a felesége annak idején miképp számolgatott, hogy ekkor és ekkor szül majd, sőt, kijelentette: szombaton. Ő meg csak kuncogott rajta.
És most határozottan érezte: holnapután meghal. Ráadásul mindez nem tűnt nagyobb eseménynek, mint valami bejegyzés a naptárban, egy faladat: jön a halál.
Nem akarta mondani Margitnak, végül is elég idétlenül hangzana, hogy szívecském, akkor tehát holnapután… Viszont eszébe jutott, amit egyszer nagyon régen olvasott, fiatalon, és akkor milyen jót röhögött rajta.
Margit teljesen felhúzta a redőnyt, ahogy kérte, és mivel látta, hogy a férje hunyt szemmel élvezi a rá ömlő fényt, ki akart surranni a szobából.
De Meggyvágó Ferenc elkapta a kezét. És megszólalt, nagyon halkan, de mégis szinte parancsolóan.
Egyet ígérj meg.
Igen…
Hogy a koporsóba odateszel egy teljesen feltöltött…
Micsoda?
… egy mobiltelefont.
De hát… Minek?
Minek, minek!, mondta most Meggyvágó Ferenc, Hát hogy fel tudjalak hívni néha… Legalább az első napokban.